Magyarország német megszállását követően, 1944. július 6-8. között Csepelről, Pesterzsébetről, Tökölről és a környező településekről mintegy 20 ezer magyar zsidó polgárt hurcoltak el. Május 15. és július 8. között 435 ezer személyt szállítottak ki az országból. Az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborban minden harmadik áldozat magyar volt.

Az emlékük előtt tisztelgő megemlékezésen Totha Péter Joel vezető tábori főrabbi a holokauszt emléknapja kapcsán elmondta: „önkéntelenül fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy látta-e ezt Isten? És ha látta, akkor mit gondolt erről? Próbálom elképzelni azt az Istent, amelyik végigvonul a szentkönyvek lapjain és igen, meglátom őt magam előtt. És látom, hogy nem ő az, aki meggyilkolt embereket a vagonokban, a vizes árkokban, vagy pusztít el milliókat gázkamrákban. Nem ő az, aki kitalálta és üzemeltette a haláltáborokat, hanem az ember.” Hozzátette: Isten ártatlan, tiszta és igaz.

A vezető tábori főrabbi a tragikus múltat felidézve rámutatott, hogy azokra a budapesti 6. zónában élő egykori csepeliekre emlékeznek ma a Nefelejcs utcai temetőben, akiket 1944. július 7-én, a hajnali órákban vonszoltak el a Csepel városszéli telepekre, majd onnan a haláltáborba. „1945. január 27-ére a Csepel szigetközi zsidó internálótábor már több hónapja teljesen üres, de a világítását hivatott oszlopokon csak mostantól nem gyúltak ki többé a lámpák fényei. Sötétség és néma csend honol a kísérteties, romos városban. A zimankós télben nem látni a tavasz jövetelét, a csepeli fák ágai csupaszon merednek az ég felé. Hallani viszont lehetett, hogy menekül fejvesztve mindenki. Sírás és jajveszékelés mindenütt, öregek, asszonyok, gyerekek keresték a menekülés útját, de nem találták. Mert azon a napon egyre hatalmasabbá duzzadtak a sötétség hullámai, és emberek zuhantak bele. Ahol a csecsemők zokogását felváltotta az anyák sikolya. A szörnyűség harmadik napján aztán oda lett minden remény, élelem helyett éhség, menekülés helyett a rettenet lett úrrá” – fogalmazott Totha Péter Joel, aki a megemlékező gondolatai zárásaként azért fohászkodott, hogy a ma élők - akik nap mint nap szembenéznek a szomorú valósággal - nyugalmat találjanak.

A rendezvény koszorúzással és a megemlékezés mécseseinek, kavicsainak elhelyezésével ért véget.