Orbán Viktor interjúja a Hotel Lentulai podcastban

Lentulai Krisztián: Láttam a Kapu Tiborral való beszélgetését. És feltűnt valami, ami Önnél szokatlan

Nos?

Izgult. Azt láttam, hogy Orbán Viktor kisgyerekként volt bizonyos másodpercekben ott, hiszen ez egy olyan dolog, amikor Farkas Bertalan után az első magyar űrhajóssal egy interjút lehet készíteni, ami nem mindennapi, és olyan, mintha visszajött volna a gyermekéve.

Ez is lehet, meg hát gondolom, ha az ember először csinál valamit, akkor mindig izgul. És, ugye, 62 éves vagyok, és az meglepő élmény, hogy valamit először csinálok, és itt ez történt. És valóban Berci bácsi emlékkép, sőt még mondtam is ott a műszaki embereknek, hogy én úgy emlékszem, hogy az LGT írt egy dalt, amikor Berci bácsit fellőtték, és akkor napokig azt lehetett hallani a rádióban, visszajöttek valóban a gimnazista kori élményeim. Az ember ilyenkor talán el is érzékenyül, de ezt egy politikus jobb, ha leplezi, mert nem arra kíváncsiak az emberek, hogy ő elérzékenyül, hanem arra, hogy megy előre, tudja, mit akar, és csinálja a dolgát. Úgyhogy igyekeztem ezt titkolni.

Egyébként tényleg mi a jelentősége? Rettenetesen szomorú vagyok amiatt, hogy azt gondoltam, végre lesz egy olyan történés, ami nem pártpolitikai alapon lesz meghatározva. Semmi mást nem látok a social mediában, minthogy itt is megmutatkozik a kormánnyal való szimpátia és a kormánnyal szembeni ellenesség egy olyan dologban, ami alapvetően tudományos alapú.

Biztos, hogy jól látja ezt?

Az én közvetlen környezetemben. Lehet, hogy egy buborékban élek, én ezt látom.

Igen, de hogy pártalapú-e? Azt értem, hogy vita, lökdösődés, de hogy pártalapú-e ez? Ez a kérdés. Vagy a pártviták eleve valami más alapra feszülnek rá. Tehát a politika tehet-e róla, vagy ilyenek vagyunk? Ez nem mindegy! És én inkább arra hajlok, hogy ilyenek vagyunk. Tehát magyarok vagyunk, és egybehangzóan egyet mondani és gondolni, az nekünk nagyon nehezen megy. Nézze, szoktam lapozgatni, amikor még jobban ráértem persze, régi parlamenti viták jegyzőkönyveit. Amit a Lánchídról meg az új parlament építéséről szóló vitákban ott mondtak, azt Ön nem hinné el. Amikor pedig elkészült, akkor mindenki megérkezett, belelátta magát a sikerbe, és ünnepelt. Magyarok vagyunk. Majd amikor visszajön Kapu Tibor, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy hát ez igen, ez nagy dolog volt.

Hát legyen igaza! Nekem tényleg elkeserítő volt látni, és abban bízom, hogy legalább ennek a tudományos munkának lesz olyan, társadalom felé irányuló kommunikálása, mi is ezen vagyunk egyébként, amiben tényleg az emberek félre tudják tenni, mert néha éreztem ezt az irigységet, nem akarok sokat ezen rugózni, de néha éreztem ezt az irigységet, és azt vettem észre, hogy ma már a panelpuffogtatás nagyon sok esetben elég, ezt sokan ki is használják. És azt mondják, hogy hol jó ez a magyar családoknak?

Igen, de nem politika, fajtajelleg, higgye el. Tehát magyarok vagyunk, ez a mi tulajdonságunk. És ezért nagyon fontos is. Kapu Tibor tette, hőstette, az, hogy ő fönt van, ezért minden mondatnak, amit mond, jelentősége van, mert valójában ez rólunk, a mi karakterünkről szól. Akik fanyalognak, meg támadnak, meg zsörtölődnek, azoknak van egy jogos szempontjuk, amit érdemes lenne egyszer nyugodtan is megbeszélni, és nem pártalapon. Ugye, ez az, hogy valóban mi szükség van erre? Mi annak az értelme, hogy pénzt, energiát áldozunk arra, hogy föllőjünk egy magyart az űrbe? Most én ezt megkérdeztem Kapu Tibortól magától, aki ezt az értelem szintjén, tehát az ész világában meggyőzően meg is válaszolta, legalábbis engem meggyőzött, ahol elmondta, hogy milyen kísérleteket végeznek. Ezeket csak ott lehet elvégezni. 30 kísérletből ő 25-öt tud megcsinálni, és mind a 25 magyar kísérlet. Tehát vagy magyar tudományos intézet vagy magyar cég, tehát valamilyen módon nem nemzetközi, nem külföldi, hanem valamilyen magyar tevékenységhez kapcsolódó, valamilyen kutatásnak vagy vállalkozásnak a továbblépéséhez szükséges kísérlet.

Sőt, miénk a legtöbb, tehát a négy asztronauta közül a miénk a legtöbb.

Ezt ő elmagyarázta nekünk, nekem is, én megértettem. De szerintem van egy másik dolog is, mert az ember nemcsak észből van, hanem szívből is. És egy nagyon fontos kérdés, hogy hogyan tekint egy közösség, egy nemzet saját magára. Úgy tekint-e magára, hogy vannak dolgok, amikhez a büdös életben soha semmi közünk nem lehet. Mert kicsik vagyunk, ilyenek, olyanok meg amolyanok vagyunk, és eleve ott nekünk nem osztanak lapot. Vagy úgy gondolkodik magáról, hogy bocsánat, mi is vagyunk valakik, sőt mindenkivel versenyképesek vagyunk, mert nem mindig csak a méret számít, és amire más képes, arra mi is képesek vagyunk. Ezért mondom, hogy nem biztos, hogy pártalapon történt az, amit Ön látott, hanem a kulturális mintázatunk ilyen, és lehet, hogy csak a párttérkép jön rá erre, mert biztos vagyok abban anélkül, hogy bántani akarnék bárkit is, hogy a mi világunkban, a polgári, nemzeti, keresztény világban biztosan azok vannak elsöprő többségben, akik azt mondják büszkeségből, szívből, hogy mi, magyarok, ha összeszedjük magunkat, bármire képesek vagyunk. A másik oldalon inkább olyan karakterű emberek vannak, akik ebben kételkednek. Tehát nem a politika vetül erre rá, hanem a kulturális különbözőségeink mutatkoznak meg – időnként politikai nyelvezetben. Ezért akárhogy is van, nekem Kapu Tibor nem azért hős, mert fölment, az is egy nagy dolog, mert összesen eddig kettőnek sikerült az ezer év alatt itt, a Kárpát-medencében megszületett és fölnőtt magyarok közül. Azért az nem rossz, benne lenni a valaha volt kettőben, és itt is ezt most nem politikailag mondom, hanem megint kulturálisan. Ott egy ember az űrben. Ránézhet a Földre. Mit mond Kapu Tibor, amikor ránéz a Földre? Azt kerestem, hol van Magyarország. Mondhatta volna azt is, hogy végre kiszabadultam. Az egész világot látom. Beszélhetett volna kozmopolita módon. Itt a lábaim előtt az egész, de nem ezt mondta. Azt mondta, hogy nekem az a darab ott, ami Magyarország, és azt nézi. Ezek nagyon fontos mondatok és nagyon fontos kulturális mintázatok. Nemcsak azért, mert föl tudott menni, ami egy óriási fizikai meg szellemi teljesítmény, hanem amikor fölment, így nézett vissza ránk. Ezért tartom hősnek. Legalábbis nekem ezért, személyesen ezért hős.

Ez itt a Hotel Lentulai, vendégünk pedig Orbán Viktor miniszterelnök. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat. Mielőtt folytatjuk, mivel a YouTube-on vagyunk, a Mandiner YouTube-csatornáján, kérek mindenkit, hogy iratkozzon fel, aki még nem tette meg, és nyomjon rá a kis harangra, hiszen a kis harang segítségével minden új tartalmunkról értesítést fog kapni.

Sose voltam még szabadulószobában, úgyhogy köszönöm a meghívást! Remélem, a végén kienged.

Igen, vagyunk itt annyian, hogy valahogy sikerül kitörnünk, az biztos.

Voltam már ilyen helyen, de oda azért vittek be, hogy ne tudjak kint lenni. Nagyon hasonlított erre, még a nyolcvanas évek végén.

Kapu Tibor valószínű láthatja magát az emberiséget is úgy, hogy porszemek vagyunk abból a perspektívából, és az emberi lét is egy pillanat alatt tud elillanni. Kint, mielőtt beszélgettünk, Miniszterelnök úr, egy portugál futballistáról beszéltünk, és tegnap egy portugál válogatott labdarúgó elveszítette az életét egy tragikus autóbalesetben, a testvérével együtt. Ugye, a portugál szövetség is gyászol, a Porto is és a Liverpool is, ugyanis Diogo Jotáról van szó, Szoboszlai Dominik csapattársáról. Na most, amióta Dominik a Premier League-be igazolt, szerintem azok is nézik a Liverpool meccseit, akik korábban nem voltak elkötelezve valamelyik angol csapat mellett.

Itt vagyok én. Én nem vagyok semmilyen külföldi csapatnak elkötelezve. Real Madridnak egy kicsit, Puskás miatt.

Itt a Real Madrid-sapkám.

Puskás miatt, de az angoloknak meg végképp nem, mert az angol futballról nekem nincs a legmagasabbak között a véleményem. Soha nem gondoltam, hogy én angol csapatot nézek majd egyáltalán, és mióta Szoboszlai ott játszik, sőt most már Kerkez barátunk is…

Igen.

Sőt, most már a Puskás Akadémiából is kopogtat ott egy kapus, most már nézem, és a Jota-féle dolog.

Igen, igen.

Nagyon meglepődtem saját magamon. Mikor ezt a hírt meghallottam, ráadásul néhány nappal a házassága után. Az egész egy…

Így van. Két hét…

És arra gondoltam, hogy és szegény a testvére is.

Így van, az öccse.

Arra gondoltam, hogy szegény édesanyja. Csoda, hogy meg nem bolondul. Két gyerek egy pillanat alatt így elmegy. És arra jöttem rá, hogy miután rendszeresen nézem Szoboszlai meccseit, a dolog személyes. Tehát úgy néztem, most meghallottam a hírt, mintha ismerném, ami azért mégis furcsa dolog, mert nem ismerem, meg egyáltalán semmi közöm hozzá tulajdonképpen azon kívül, hogy egy keresztény portugál emberről van szó, tehát mégis a mi világunkhoz tartozik, de ennél többről van szó, a szobámba be szoktam engedni a képernyőn keresztül, és személyes veszteségként éli meg az ember. Nagyon érdekes, hogy hogyan tudnak ezek a modern kommunikációs eszközök olyan emberekhez, akiket sose láttál, nem ismerted, egy személyes viszonyt kialakítani. Elég hozzá egy magyar, ugye, ő Szoboszlai csapattársa, és már a dolog működik.

1982 az első futballélményem televízióban, én 1974-es vagyok. 1986-ban már az ember megvette a matricagyűjtő albumot gyerekként és a Képes Sportnak az extra számát. Néhány évvel ezelőtt anyukám házában még megtaláltam valami lezárt dobozban, hogy a 6:0 -hoz, amit a szovjetektől szenvedtünk el, beírta az én 12 éves énem, hogy „bunda.”

Áh…

Úgy élte meg az ember meg a társaim, hogy ez nem létezhet.

Valami fölmentést kell adni.

Európa első csapataként jutottunk, kvalifikáltuk magunkat. Tud nekem valami biztatót mondani, hogy még az én életemben, ami ilyen szempontból egybe fog esni az Önével is, bő tízes van közöttünk, hogy kint leszünk a vb-n?

Nekem több okom van az optimizmusra, mint Önnek.

Ebből mi jön ki?

Az jön ki, hogy 1986-ban Ön csak azt látta, amikor már majdnem visszakapaszkodtunk. Sok meccsre emlékszem egészen kicsi gyerekkoromból, nagyapám jóvoltából, kalandos körülmények között nézhettem meccseket. Persze senkit sem érdekel, nem erről kell beszélnünk.

Ebben a műsorban minden érdekes lehet.

De amire nagyon emlékszem, és tragédiaként, arra emlékszem, hogy futballmeccs után először sírtam, az akkor volt, amikor az a nyomorult, hosszú, hórihorgas svéd az ellenfél kapujánál a fönt ragadt Vidáts helyéről befejelte oda, a kapunkba, 3:3 Svédország-Magyarország. És Eriksson, vagy nem is tudom, hogy hívták ezt a hórihorgas svédet, befejelte: 3:3. Továbbjutásra álltunk. Tehát 3:2-es győzelemnél mi kint vagyunk a vb-n. És ez nem sikerült. És akkor nem tudtam, de most már látom, hogy akkor kezdődött meg igazából a lejtmenet. Tehát ezért az, hogy most hol vagyunk, és hogy kell értékelni, amit eddig elértünk, azt én jobban meg tudom ítélni, mint Ön, mert Ön 1986-ból indul, amikor megint egy fölívelő szakaszban reménykedtünk. Én a reménytelenség gyereke vagyok, tehát én a futball szempontjából, amikor vett egy bucskát a magyar labdarúgás, és nem jutott ki két egymást követő vb-re. Marseille miatt „jönnek a csehszlovákok” – mondta Szepesi, és aztán később pedig emiatt. És onnan kell visszakapaszkodnunk. Tehát én úgy gondolom, hogyha olyan mélyről, mint ahol 1974-ben voltunk, odáig el tudtunk jutni, ahova 1986-ban eljutottunk, akkor ezt rávetítem a mostani életünkre, ahol most vagyunk, ekkorát tudunk haladni, akkor nekünk vb-döntőt kell játszani, ami egyébként is fixa ideám. Mindenki kinevet meg gúnyolódik, de én azt gondolom, hogy vb-döntőt fogunk játszani, és azt én még látni fogom. Az még az én életemben fog megtörténni.

Van most ehhez vezér?

Szoboszlaiban bízom, igen. Vannak titkos összeállításaim.

Mágnestábla?

Nem, kis jegyzet. Én a Gutenberg-galaxisban ragadtam, én ceruzával és tollal írok. Senki nem kért persze tőlem tanácsot, de én magamnak fölírtam, hogy hogy’ lesz ez nyolc év múlva, amikor vb-döntőt játszunk.

Idézzük meg itt, a Hotel Lentulaiban a fiatal Orbán Viktort, és megmondom, hogy miért kérem erre Önt. Két évvel ezelőtt volt egy hosszú beszélgetésem Kéri Lászlóval, és két héttel ezelőtt volt egy hosszú beszélgetésem itt Bogár Lászlóval. Mind a ketten felidézték Önt. Bogár azt mondja, hogy egy zabolátlan őserő volt kamaszként, fiatal egyetemistaként, és hogy volt egy olyan inspiratív vitakészsége, kultúrája, ami a környezetét is inspirálta, ez az egyik új gondolat. Kéri azt mondja két éve, az egész műsoromban, amikor Ön szóba jött az újkori időszakból, akkor Orbán, ha Bibó-időszak, akkor Viktor. És ugyanez volt igaz Fodor Gáborra és Deutschra is. Elkezdte vezetéknevezni, ha mostani, dá-dá, kritika, visszament Kéri az időben egy furcsa időgéppel a műsorom segítségével, és azonnal Viktor, Gábor és Tamás voltak.

Igen, de ez kedves dolog, nem?

Abszolút kedves dolog.

Mert végül is miről van szó? Arról van szó, hogy így-úgy-amúgy, de mégiscsak Kéri Lászlónak mi tanítványai vagyunk.

Igen.

Nem volt nekünk óraadó tanárunk, de nagyon sok órát töltöttünk együtt, egyetem mellett szervezett speckollok, és így tovább. Ezért sokat is köszönhetünk neki. És amikor ilyen borzalmas dolgokat mond rólunk, olyanokat mond tényleg, hogy leesik a hajam, de én is úgy vagyok vele, hogy Istenem, Laci, nem azt mondom, hogy a Kéri már megint miket mond, hanem azt mondom: Laci, hát mégiscsak ismerjük egymást ezer éve, nem gondolhatod komolyan! Tehát az egy nagy dolog, hogy a tanítvány-diák viszony túl tud élni politikai viharokat. Szerintem ez egy kedves dolog. Az élet meg ilyen. Fölnőttünk, nem mindenben tetszünk az egykori tanárainknak. A zabolátlan őserőt csak szerettem volna, mert akkor nem a politika, hanem a magyar labdarúgás válogatott szintje felé vehettem volna az irányt, de nem volt bennem annyi zabolátlan őserő, ami oda kell. Mert ha valahova, hát oda aztán kell. De kétségkívül van valami igazságmagva ennek. De nem itt keresem a zabolátlan őserő kifejezésnél, hanem inkább a radikális-mérsékelt dolognál. Ugyanis én radikális, tehát gondolkodásban én a radikális magyar hagyományt követem. Most már nem emlékszem, hogy Ady vagy Csurka – már összekeverednek az ilyen radikális szerzők a fejemben – írta azt a kulcsmondatot, ami nekem a zsinórmérték, hogy egy olyan nemzetnek, olyan népnek, mint a magyar, még levegőt is csak radikálisan szabad vennie. Ami azt jelenti, hogy gondolkodni radikálisan kell. Tehát hiába nem tetszik, amit látunk, a legutolsó következményig végig kell gondolni mindent, ami történik velünk. Egyébként illúziókba ringatjuk magunkat, és abból nagy baj lesz. Ugyanakkor a politikában cselekedni nem szabad radikálisan. Tehát én gondolkodásban radikális vagyok, a cselekvésben pedig mértéktartó. És ezért a visszaemlékezése az uraknak, mint egy őserőre nem indokolatlan, de az inkább egyfajta szellemi-politikai radikalizmust jelent. És a vitában is természetesen…

Igen…

Egy radikális szellemű ember egy politikai vitában is végigviszi a gondolatainak a következményeit, és akkor az ilyen erőt mutat egy vitában, ami erőnek tűnt, de valójában nem, hanem intellektuális radikalizmus.

A társadalom jobboldali része, aki kitart a kormányzat mellett, gyakran idézi meg Önt, hogy van otthon egy varázsgömbje. Tehát nagyon sok olyan dolog van, amit Orbán Viktor olyan, mintha megjósolt volna, vagy megérzette volna.

Hát ezért…

Csurka a másik, akire még Ön előtt szokták ezt mondani.

De azért van, amit mondtam, mert én végiggondolom a dolgokat. Tehát én nemcsak látok valamit, sőt azt gondolom, hogy nekem igazából engem azért tartanak – így is fogalmazhatnék –, sőt Magyarországnak azért van miniszterelnöke, hogy bátran, félelem nélkül és nem spórolva az energiával mindent gondoljon végig. Tehát én a végiggondolás embere vagyok igazából, és talán ebben versenyképes is vagyok, még talán nemzetközi szinten is. Most csinálunk valamit, az nagyon szép, de én tudni akarom, hogy ebből mi lesz holnap, holnapután, azután meg három év múlva. És nem kristálygömböm van, hanem ez a radikális szellemi hozzáállásom a világ megértéséhez. És ha az ember így áll hozzá, akkor olyasmiket is meglát előre, amit az adott napban vagy jelenben ragadó emberek el sem tudnak képzelni, hogy amit ma itt látunk, ebből majd az lesz. Ilyen a migráció, hogy mondjak egy konkrét példát. Tehát nekem nem varázsgömböm van, hogy belenéztem a migrációba, hanem belenéztem, és láttam a migrációt, hanem megértettem, hogy ez micsoda. Rengeteg energiát öltem bele, hogy megértsem, hogy itt mi fog történni. És még a fele sem történt meg annak, ami itt még történni fog az egész európai világgal. Tehát ilyen értelemben ez nem varázsgömb, hanem… Bár a migrációban ott a feleségemé az igazi érdem.

Na, tessék!

Igen. Én is néztem, hogy mi lesz ebből, hogy’ lesz. Segélyszervezetnél dolgozik, és lement a migránsoknak is segíteni. Az első hullám volt. Hazajött, és azt mondta: „na, szedd össze magad, menj oda, és ne engedj be egyet se. Csak katonaérett, jó fizikumú, fiatal férfiak. Hagyjuk a meséket a menekülésről, mert ebből nagy baj lesz”, mondta, „menjél, aztán tegyél rendet”. Na, ezt a szót nem így mondta, de menj oda, és ezt akadályozd meg.

És az, hogy hisz a feleségének, az empirikus volt?

Bizonyos dolgokban elkerülhetetlen, hogy higgyek neki. Ő jobb, intellektuálisan jobb képességű ember, mint én. Jobb tanuló is volt, meg jobb jogász is volt, mint én, tehát érdemes figyelni rá.

Akarok Önnek mutatni valamit, oda is megyek. Kell az olvasószemüvegem?

Nem.

Tatabánya, Radír Rádió.

Hoppá!

A felismerhetetlen forma én vagyok.

Ez volna itt?

Igen.

Sose hiszem el.

Hát, ugye?

A másikat fölismerem, de hogy ez maga volna, azt nem.

2009. És amikor nekem ez a fotó előjött a napokban, amikor készültem, akkor tudja, mi jutott nekem eszembe? Az utolsó éve volt Önnek és a pártjának, hogy egyfajta felelősség nélkül – nyilván ezt jól kell érteni –, 2009-ben még lehetett azt mondani, hogy megcsináljuk, máshogy csináljuk, majd mi jövünk, ez sem jó, az sem jó, nekünk ez az ajánlatunk, satöbbi. Tehát egy ellenzéki pozícióból, hogy mondjam, vastagon tud fogni a ceruza, szokták mondani. Ez volt az utolsó év. A fene nem gondolta, bár lehet, hogy Ön ebből a kristálygömbből igen, hogy eltelik ahhoz képest tizenhat év, és ugyanúgy a Fidesz és a Fidesz kormány vezeti az országot, és Orbán Viktor a miniszterelnök.

Erről két dolog jut eszembe. Egy: én azt hiszem, hogy meg is csináltam, hogy szerényebb legyek, indokoltan: meg is csináltuk. Tehát amit 2009-ben mondtunk, azt mi megcsináltuk. Tehát a legnagyobb vállalásaink, most ez a műsor nem erről szól…

Ez a vizitdíj ellenes roadshow volt.

Igen. De azt gondolom, a legnagyobb vállalásaink, amit ennek a hazának mi tettünk, az embereknek, hogy itt nemzeti kormány lesz, hogy lesz egy nemzeti, polgári, keresztény alkotmányunk, hogy az egész magyar gazdaságot át fogjuk alakítani, hogy most van 13 százalék, akkor annyi volt a munkanélküliség, de itt mindenkinek lesz munkája. Nagy dolgokat mondtunk, és szerintem azokat megcsináltuk, ami nem azt jelenti egyébként, hogy minden a helyén lenne. A bécsiek mondását szoktam mindig ajánlani a kollégáimnak, hogy minden nagyon rendben van, de semmi sincs a helyén – ezt mondják Bécsben. Úgyhogy nekem nem okoz problémát saját magunknak a kritizálása sem. Én egy kálvinista ember vagyok, ott a főszabály az, hogy az eklézsiát mindig meg kell reformálni. Tehát olyan, hogy valami jó legyen, olyan nincsen, vagy olyan, hogy valami ne lehetne jobb, olyan biztosan nincsen. Tehát engem az egyáltalán nem zavar, hogy tizenöt év után azt kell mondanom, hogy emberek – szoktam is ilyen beszélgetésekben részt venni –, itt van ez a dolog, hát itt mentünk előre, na de hát ez hogy’ néz ki? Hát itt még rengeteg meló van! Tehát én nem fogyok ki sosem a melóból tizenöt-tizenhat év után sem. Ezért az attitűdöm a világhoz, a valósághoz az, hogy hogyan változtassuk, hogyan javítsuk meg, hogyan legyen még jobb, így viszonyulok a világhoz. Akkor is, ha kormányon vagyok, meg akkor is, ha ellenzékben. Ez engem nem befolyásol, mert a gondolkodásom iránya független a politikai pozíciótól.

Amióta egy új ellenzéki erő tűnt fel a térképen egy elég sajátos múltú vezetővel az élén, akkor számtalan olyan műsorban vettem én is részt, meg rengeteg műsort fogyasztok, és azt mondják, itt megosztottság van a jobboldalon, média, szakma között vagy azon belül, hogy kell velük foglalkozni, be kell mutassuk; a másik, szögesen ellentétes nézet szerint: nem kell, a saját dolgunkkal kell foglalkozni. Egyébként ez is egy nagyon jó futballhasonlat tud lenni; saját taktika, és majd alkalmazkodnak hozzánk, vagy vannak olyan edzők, akik azt mondják, hogy mindig nézzük meg, hogy ők hogyan, és akkor ahhoz képest mi. És aztán azt mondják azok, akik azon az oldalon állnak, hogy nem kell vele foglalkozni, elég a jó kormányzás. És a következő a kérdésem. Jövőre tizenhatodik évébe fog lépni a Fidesz–KDNP kormányzása.

Nekem ez a huszadik évem már.

Pláne…

Mert volt, ugye, korábban is kormányzásom.

Így van. A társadalomnak létezhet-e kormányzásra ráunás képessége, ugyanis soha ilyen nem volt. Nem tudunk ilyen példát mondani az elmúlt évtizedekből sehonnan a világból. Tehát lehet-e olyan, hogy elkényelmesedik a társadalom, elkényelmesedik a fideszes választópolgár, és elkényelmesedik a fideszes politikus.

Az előfordulhat, de ezt nem szabad hagyni. Hát az milyen dolog lenne! Egyébként sem úgy nézünk ki, mint aki reggeltől estig lógatja a lábát. Szerintem nálam vagy nálunk többet azért ebben az országban kevesen dolgoznak, tehát szeretném megismerni azokat, akik azt állítják magukról, hogy ők munkaórában is meg teljesítményben is többet dolgoznak, mint mi, vagy akár személyesen én. Én nem akarok szerénytelen lenni, de azért oda le van téve, kérem, naponta az a 14-16 óra. De két dolgot mondanék. Az szerintem jó, ha ráunnak a kormányra. Az nem rossz, hanem jó. Mert oda kéne eljutni, hogy azt tudjuk mondani, hogy függetlenül attól, hogy milyen kormányunk van, ami persze sose lényegtelen, de nem meghatározó, itt, kérem, a dolgok akkor is rendben mennek. Sajnálatos módon, nem tudom, lesz-e ilyen valaha, a történelmünk nem ilyen. Vannak Európában olyan országok, ahol ha nincs kormány, észre se veszed. Az, hogy Belgiumban 180 napig nincs kormány, nem tűnik föl. Az, hogy Olaszországban éppen van kormány, vagy nincs, nem tűnik föl. És vannak olyan népek vagy nemzetek, akiknek a történelme, karaktere miatt szükségük van a mindenkori államra és kormányra, mert ha nincs jól működő állam és azt vezető kormány, akkor az egész közösség széthullik, megbénul, megáll, sikertelen, széthull. Szerintem mi ilyenek vagyunk, ezért szerintem jó, ha az emberek tudják, hogy fontos, hogy legyen kormányunk, és az jó kormány legyen, de azért oda szeretnék én is eljutni, azt mondják, hogy persze, a kormányzás, ott rendben mennek a dolgok. De még itt azért nem tartunk. Ez az első, amit mondanék. A másik megjegyzésem, hogy itt nem a futball működik, hanem a rögbi. Mert a politika a rögbire hasonlít. Futás közben kell verekedni. Nálad van a labda, futsz, és egyfolytában támadnak. Neked le kell őket nyomni.

Mond egy sportágat, aminek semmi kultúrája nincs Magyarországon.

Igen, de a politika mégis ilyen. Tehát az a lényeg, hogy futás közben kell verekedni, és a labda, ha nálad van, nem te támadsz meg mást, de téged állandóan megtámadnak. Te mész a célod felé, amit kitűztél, viszed a labdát, futsz, futsz, futsz, futsz, és jönnek jobbról-balról, nem lehet elkényelmesedni, ha elkényelmesedsz, letepernek, mint ahogy a rögbipályán szoktuk ezt látni. Hát ez ilyen.

Hogyha a modernkori Magyarország történelmét nézzük 1990 óta, a rendszerváltozás óta, nézzük az első parlament összetételét. Akár külsőségeiben. Tudniillik ott volt a Vörös Október Ruhagyár, de már, mondjuk, Deutsch Tamás farmerdzsekije is ott volt. Sok minden változott. Változtak a beszédek, változott a narráció, változott az, hogy miként lehet a szavazók kegyeiért harcolni, mi lesz a sikeres harcolás a választópolgárok szavazataiért, hogy nekünk mandátumunk legyen. 1990-től máig elhúzódó 35 év alatt Ön hogy’ látja, a politikusi archetípus miként változott Magyarországon?

Nagyon.

Mert más skillekre van teljesen szükség, mint akkor.

Itt lehet hátrább lépni, tehát komolyabb dolgokról is meg messzebbről?

Nézzük úgy!

Tehát nem vagyok kultúrantropológus természetesen, tehát itt is csak a botcsinálta megfigyelő beszél belőlem, de a kommunikáció kulcskérdés a politikában. Ugye, a kommunikációt, ha lefordítom magyarra, az azt jelenti, hogy közösségivé tenni, közössé tenni valamit, ugye. Ha van egy gondolatom, egy tervem, egy elgondolásom, azt kommunikálom veled, közössé teszem. Nem beszélek hozzád, hanem közössé teszem. Most az emberiséget, ha az ember megpróbálja elképzelni visszafelé, akkor most a harmadik szakaszában lehetünk „a hogyan tegyük közössé a dolgainkat.” Ugye, volt az első, amikor ha akartalak, oda kellett menni a másikhoz. Mert még írás sem volt. Tehát az szóban volt. Odamentél, és elmondtad. Aztán jött Gutenberg, könyvnyomtatás, leírtad, odaadtad, elolvasta. Az olvasás révén való információszerzésnek és egy gondolat közösségivé válásának elengedhetetlen feltétele, hogy aki olvassa, az megértse, ne csak elolvassa, hanem megértse a másik ember gondolatát, ne csak azt, amit odaírt, hanem ami a mögött is van, ezért a mi világunkban, ahonnan én jövök még, meg talán még Ön is jön, ugye, a dolgok lényege a megértés volt. Nem a megismerés, hanem a megértés. Van valami, mond nekem a másik egy mondatot, és megértem, hogy mit mond. Meg akarom érteni, miért mondja, és így tovább. És most egy harmadik szakaszába lép az emberiség, és ez a politikára és a szakmánkra is kihat, amikor képek vannak. Tehát tud képeket küldeni. Mi persze azt gondoljuk, akik még a Gutenberg-galaxisba ragadtunk, hogy az igazán fontos dolog a megértés, mert jól megérteni dolgokat mégiscsak szövegek mögé elképzelt képeken keresztül lehet. De a fiatalok már csak képeket küldenek egymásnak. A szöveg egyre rövidebb, és ha viszont nem vagyok elfogult a saját fiatalkorom iránt, hanem meg akarom érteni a mostani fiatalokat, akkor el kell ismernem, hogy egy képen lehet, hogy több információ van, mint egy Dosztojevszkij-regényben. Most lehet, hogy túlzok, de hogy sokkal több, csak mi ezt nem tekintjük annak, mert mi a megértést tekintjük értéknek. A mostani fiatalok pedig ránéznek, benyomás van, megismerte, megy tovább. És ez a szakmánkra, a mienkre kihat. Ezért a politikában a megértés, a megértés képessége, a megértésre törekvés, ami kizárólagos volt korábban, az egyre zsugorodik, és sokkal inkább a benyomás, élmény, rövidtáv, egy nap, hangulat, ez válik meghatározóvá. És ez a politikai gondolkodásnak rosszat tesz. Lehet, hogy a kommunikációnak jót, mert könnyebben tudunk egymással közösséget teremteni, de a fontos dolgok mélyebb megértésének biztosan rosszat tesz. Én is vívódok vagy szenvedek ettől, látom ennek a jelenségét. De hát most ez van, ilyen a világ, képekkel fogunk kommunikálni, azon a nyelven kell tudni beszélni, azon a nyelven kell elérni a másik embert, ott kell elmagyarázni képekben, hogy te mit akarsz, mit gondolsz, és ő a képekből veszi ezt le. Nehéz. Nem tett jót a szakmánknak. Egyelőre inkább színvonalesést látok, nem pedig egy új színvonal felemelkedését.

Azt mondta tavaly Kötcsén ehhez a témához kötve: nem elég a szakpolitikai vitákat megnyerni a fideszes politikusoknak, hanem meg kell tudni fogalmazni improvizatívan akár, néhány perc alatt, egy kamera előtt, ami odakerül az ember elé, azokat a gondolatokat szabatosan, érthető, emberi módon, nem bikkfanyelven, ami tulajdonképpen segíti a kormányzat üzenetének átvitelét. A kérdésem viszont az, hogy ez van, akinek jól áll, van, akinek nem áll jól, ezt érzékeli-e Ön is?

Igen. És akinek nem áll jól, az ki fog pörögni a szakmából. Mert egyszerűen ahogy Ön mondta, más képességek, más skillek kellenek. És akinek nincs, nincs. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnik a politikából, de biztos, hogy nem tudjuk frontvonalba állítani, majd valahol hasznát vesszük, mert tapasztalat, tudás, ez mind számít, de nem tudjuk kiküldeni. Kiküldöm Lázárt, mondjuk, a Lázár-infóra. Tehát Ő nemzetközileg kiemelkedő mestere ennek a dolognak. Amiről beszélünk, az a Lázár-infó és Lázár János. Ilyet még nem látott szerintem senki, én biztos nem láttam se Magyarországon, se sehol. Három óra, ki az utcasarokra, no, barátaim, jön az ellenfél, borzalmas dolog, és akkor szépen, és a végén nem egyszerűen csak arról van szó, hogy sikerült elkerülni egy össznépi verekedést, az is egy szép teljesítmény néha, és nemcsak megválaszolt az ellenfélnek, hanem amikor végignézek egy ilyen Lázár-infót, akkor a végén arra jutok, hogy el is mondott minden fontosat. Nagyon nagy bravúr, nagyon kevesen tudják ezt a politikában. Megrostál majd bennünket az új korszak. Sokan nem fogunk talpon maradni, sokan nem fognak talpon maradni.

Ha ezt a képességet most kiemeli, hány ilyen emberre lenne szükség, aki ennek a képességnek a birtokában van?

106. 106 választókerület van Magyarországon.

Nézzük az új erőt! Vannak dolgok, amik nekem, mint választópolgárnak úgy jönnek le, hogy az én miniszterelnököm engem képvisel fent, a parlamentben, képvisel Brüsszelben, képvisel Strasbourgban, éppen ahová megy. Neki van lehetősége az én számmal beszélni, az én gondolataimat és az érdekeimet közvetíteni, képviselni.

Ez így is van.

Vannak viszont olyan helyzetek is, Miniszterelnök úr, például ez az interjúhelyzet, amikor nekem, mint műsorvezetőnek adatik meg egy nagyobb mozgástér, Önnek a pozíciója nem engedi ezt, és ez a következő.

Ez igaz. Nem mondhatok akármit.

Konzervatív, jobboldali emberek – generációtól függetlenül – azt mondják Magyar Péter felbukkanására és az utána jövő teljes ámokfutására, hogy ilyen a világon nincs. És most jön az, amit Ön nem mondhat, majd mondom én. Ez egy elmebeteg, a családját eláruló, látványpékséget üzemeltető ember, mindenféle mondanivaló nélkül, és oda jutottunk mi, a barátaim, ismerőseim, sokakkal beszélek, hogy az lehet a dolog nyitja, hogy a társadalom azon része, aki nem szereti a Fideszt, ők nem kormányzót kerestek, hanem hóhért.

Hát ez is lehetséges. Természetesen semmilyen személyes megjegyzést nem akarok tenni negatívan.

Ezért vezettem fel így.

Igen, igen, tehát én ilyeneket nem mondok. Tudnék még ilyenebbeket is, de…

De ez egy ökölbe szorulós düh. Ezt érzi-e?

Igen, de inkább próbálom megérteni.

Oké.

Miről beszélünk? Nekem nincs semmi új ebben. Tehát amit Ön újnak nevez, az nekem nem új. Én ezt láttam már, igaz, mindig más-más formákban, de a lényeget illetően ugyanaz, és mint radikális gondolkodó a dolgok mélyére nézek, akkor nekem ez ugyanaz. A demokrácia olyan, hogy akármit csinálsz, mindig vannak olyan emberek, akik téged nem kedvelnek, nem értenek veled egyet, nem azt akarják, amit te, és ennek számos oka lehet. Lehet szellemi, ideológiai, intellektuális, személyes ellenszenv, személyes sérelem, sok minden lehet. Ilyen van, a demokrácia ilyen. És ha egyszer a hatalmat és a politikát most demokratikus szabályok szerint rendeztük be, márpedig ez a helyzet, mert nem tudunk jobbat ennél, mondta Churchill, akkor ezt tudomásul kell venni. Tehát az viccesen hangzó mondat, de azért van benne egy kis fájdalom is, amikor azt mondja az ember, hogy velünk azok is jól járnak, akik nem ránk szavaznak. Velük meg azok is rosszul járnak, akik rájuk szavaznak, és mégis rájuk szavaznak. Ebben van egy kis fájdalom, nem?

Nekem ne mondja, persze.

Jó, de ezen nem érdemes sokat sopánkodni, mert ez ilyen. Tehát ilyen a demokrácia. Ha a hatalmat egy társadalomban demokratikus szabályok szerint rendezik el, akkor ez mindig ilyen, ezt tudomásul kell venni. Nem érdemes rajta sajnálkozni meg azt mondani, hogy de hát nem látják az összefüggéseket, saját érdekeik ellen szavaznak, szóval ezen nem érdemes bánkódni. Ez ilyen. Az a dolgod, hogy ebben a közegben legyél jó, ebben a közegben segíts minél több emberen. Gyűjtsd be minél több embernek a megértését, érdeklődését, szimpátiáját. Ez az első dolog. A másik azért nem új nekem, mert azért a magyar politikának az alapszerkezete száz évek óta változatlan. Itt mindig ugyanazok állnak szemben ugyanazokkal. Itt is ez van. Az a kérdés, hogy ki a te gazdád? Az én gazdám a magyar nép. Én a magyarok embere vagyok. Én a magyarokat szolgálom. Akik szemben állnak velem, azok sose. A nagy ellenfeleim sose. Azoknak a gazdái valahol máshol voltak, akik sose azt akarták, ami a magyaroknak jó, hanem az internacionalizmus, a nemzetköziség, a nyugati civilizáció, a NATO, a Brüsszel, az Isten tudja, micsoda, de mindig valahonnan kívülről vezették le, hogy mire is volna szüksége ennek az országnak, és az ilyen embereket mindig megtalálják azok a külföldi hatalmak, akiknek fontos, hogy mi történik Magyarországon, és befolyásolni akarják a magyar eseményeket. Ezért ezeknek a politikusoknak a gazdái nem itt vannak. Én ezért nem is velük vitatkozom, én nem a Tiszával meg Magyar Péterrel vitatkozom. A gazdáikkal, na, azokkal igen! Minden hónapban Brüsszelben. Ott vannak a mi ellenfeleink. Nekem nem a magyar emberek az ellenfeleim, hanem akik ott vannak meg persze az itteni helytartóik. Tehát nekem ez nem új, a formája más, az illata, a szaga, a kinézete, de a lényeget illetően, ahonnan én nézem, ez ugyanaz.

Oké, vegyük úgy, elfogadom ezt az állítást, és hogy ez egy sorsszerű dolog, ennek különböző inkarnációit láttuk már a múltban. Akkor mondhatjuk azt, hogy megvan a recept. De mégsincs meg a recept, nem úgy jön meg ez a recept, hogy megjelenik Magyar Péter, van egy Tisza, és akkor a Fidesz rögtön tudja másnap, hogy mit kell tenni. Mert hiába, a jelenség ismerős, azt mondja, nekem ismerős ez a jelenség, na, de hát az új forma öltése egy teljesen más harcmodort fog kívánni.

Hát majd igen, de én ezzel most nem foglalkozom, mert a politikában az időzítés a legfontosabb. Inkább úgy fogom…

A németek így szoktak tornákat nyerni.

Inkább azt mondanám, hogy a taktikában az időzítés a legfontosabb. A szubsztanciális dolgokban talán nem, de a taktika, a politika taktikai részében az időzítés. És egy kormányzópártnak óriási önfegyelemre van szüksége. Én nem engedhetem meg magamnak azt, az ország sem engedheti meg magának azt, hogy a kormánya a kampányon kívüli időszakban, mint amiben most vagyunk, többet foglalkozzon az ellenfelekkel tíz-tizenöt százaléknál. És nem is vagyok hajlandó többet foglalkozni vele. Annyit kell! Tehát valamennyit persze kell, mert a rögbi az olyan, hogyha…

Azt akartam mondani, az imént mondta a rögbit, hát a patikamérlegen nem mérheti ki.

Igen, de nagyjából így lövöm be. Aztán majd megyünk közelebb a választásokhoz, meg jön a kampány, jön az előkampány, vagy hogy’ kell ezt mondani, kampányfölkészülés, előkampány és kampány, ott majd az arány eltolódik, ott majd máshogy kell csinálni, mert bele kell állni a harcba. De most még ilyen fölkészülés előtti állapotban vagyunk. Ez még semmi ahhoz képest, ami lesz.

Mi itt Orbán Viktorral pénteken délelőtt ülünk, és péntekhez viszonyítva tegnap előjött újra a fényre Varga Judit. Meg kellett jelenjen tanúként a bíróságon. Énnekem jól esett őt látni. Jól esett abban az értelemben, hogy pacekba helyre tette az ellenzéki újságírókat. Énnekem összeszedett volt, és mellette jött megint ugyanaz az érzés, ami egy veszteségérzés, és sokan vagyunk így ezen az oldalon, hogy ez a nő többre lenne hivatott. Ha látta a riportokat, gondolom, látta, milyen érzése volt Önnek?

Mindig fáj. És ezek személyes ügyek, úgyhogy erről nem mondhatok én szinte itt semmit. De végigküszködtem vele az utolsó egy-másfél évét, legalább háromszor akart lemondani. Mondva, hogy nem bírja azt, ami otthon van, de ez…

Oké…

…valóban túl van minden. És mondtam neki, Judit, kérem, tartson ki. Próbálja meg, maga tehetséges, nagyon bízom magában, nagyon fontos munkát végez, próbálja. Hát kitartott, ameddig kitarthatott. Tehát nekem ez egy személyes fájdalom is. Másfelől óriási pazarlás az ország részéről. Azt kell mondanom, hogy nagyon ritkán bukkan föl a politikában olyan tehetség, született tehetség, tehát nem tanult, született, mint amilyen Varga Judit miniszter asszony volt. És persze kimeríthetetlen a politika. Olyan, hogy te kész vagy, és fölkészült, és mindent tudsz, olyan sosincs. Tehát ez nem így van. A tapasztalat a lényege a politikának, és abból mindig halmozhatsz fel többet, de azt ilyen öreg rókaként, ha szabad így fogalmaznom, aki nagyon sok fiatalnak nyitott teret politikán kívül is meg a politikában is, az nekem dolgom, hogy valahogy a tehetséget, a képességet, az érzéket fölismerjem. És Juditban miniszterelnöki képességek voltak. Persze kellett volna hozzá még négy-nyolc év, de ott megvolt minden, ami ahhoz kell, hogy egy országot valaki merjen vállalni, hogy meghozza a fontos döntéseket, irányítson, szervezzen, képviseljen.

Ezt expressis verbis Öntől még nem hallottam.

Igen, hát nem szoktam. Briliáns. Judit briliáns, ez a legjobb szó, amit tudok mondani. Ezért az egész olyan fájdalmas és dühítő is.

Ha javasolhatom, a műsor eddigi tapasztalatai alapján, igyon a vizéből. Jön a személyeskedő rovat, ami egy fontos része ennek a műsornak, és amikor Orbán Viktorra készül az ember, és próbálja összeszedni azokat az embereket, akikre ő perspektivikusan rálátott mindenféle területről, akkor rájöttem, hogy ez egy két, két és félszer hosszabb lista.

Igen, de szabad a miniszterelnöknek személyeskedni?

Ez egy vicces elnevezése annak a bizonyos pszichológiai tesztnek, ami egy asszociációs játék.

Most nagyon veszélyes vizekre evezünk, igen.

Higgye el, biztonságban van.

Igen, mert magánembertől sem szép egyébként, hogyha másokról mond véleményt, de egy olyan ember, aki hatalmat gyakorol, és másokról véleményt mond, az nagyon veszélyes dolog, úgyhogy legyen megértő, kérem.

Ez így lesz. A játéknak az a lényege, hogy egyfolytában neveket fogok Önnek mondani, és ezekre a nevekre az első gondolatot, ami eszébe jut, Miniszterelnök úr, vágja a képembe. Sztorizásra nincs nagyon lehetőség.

Egy szót, két szót, hármat?

Nem, van, aki nagyon irodalmi módon egy szóval tudja jellemezni ezt az embert. Ilyen is lehet. Tőmondat, egy-két mondat. És mivel nagyon sok a név, és szeretnék haladni, ezért ez egy feszített tempójú rovata ennek a műsornak. Jön tehát a személyeskedő rovat, Orbán Viktor a Hotel Lentulaiban. Kádár János?

Akasztófa.

Grósz Károly?

Megúsztuk.

Szűrös Mátyás?

Rendes ember.

Pozsgay Imre?

Szívember.

Antal József?

Balszerencse. Mármint az nem nekünk. Nekünk nagyon jó, hogy ő volt a miniszterelnökünk, de személyesen nem adatott neki több idő, az egy balszerencse.

Bogár László?

Bonyolult.

Boros Imre?

Vidéki zseni?

Horn Gyula?

Lassú víz partot mos.

Kuncze Gábor?

Üres.

Magyar Bálint?

Faék.

Lendvay Ildikó?

Tehetséges.

Dávid Ibolya?

Árulás.

Morvai Krisztina?

Kár, hogy ilyen hamar abbahagyta.

Gyurcsány Ferenc?

Jézus Mária.

Fodor Gábor?

Nehéz.

Pont ez nehéz?

Nehéz, igen. Gábor egy összetett karakter. Laktam is vele még egy szobában. Tehát nagyon közel is voltam. Sőt, talán vagyok is hozzá még, még hogyha most nincs is közös dolgunk. Ha én radikális vagyok, akkor ő az abszolút polgári, abszolút mérsékelt, a kényelembe hajló mértékig mérsékelt, talán ez a korrekt dolog.

Vona Gábor?

Az ember, aki eltévedt. Együtt alapítottam az első polgári kört 2002 után.

Schiffer András?

Na, szellemileg az az én pályám. Szoktam vele vitatkozni, emlékszem, még a parlamentben is, de ő az, aki érti azt a mondatot, hogy mi egy olyan nép vagyunk, akinek még levegőt is radikálisan kell venni, tehát ő intellektuálisan radikális, pedig egyébként baloldali, belvárosi, tehát pont az ellenkezője annak, mint én, de mégis van egy intellektuális igényesség a dolgok végiggondolására, és ezért jó vele beszélgetni, még ha nem is értesz vele egyet.

Azt tudja, hogy a jobboldali választópolgárok együttes véleménye az, hogy Schiffer-féle ellenzéket álmodunk magunknak mindig.

Jó, de ezzel inkább bántjuk őt.

Azt épp akartam mondani, hogy nem akarom Andrásra a veszedelmet ráhozni. Dobrev Klára?

Őt nem ismerem, de inkább azt mondanám, nem lehetett könnyű.

Demszky Gábor?

Azt miért kérdezi? A főpolgármesterség miatt?

Átugrottam egy kategóriát.

De a főpolgármesterség miatt kérdi, nem? Más élményem van. Én voltam vele börtönben vagy fogdán, közös letartóztatásban pár óra erejéig, és, ugye, a fogda azért egy nehéz hely, különösen ha előtte megverik az embert, és jól viselkedett. De most mint polgármesterről tudnék mondani rossz dolgokat is, azt hiszem, vagy kritikailag, de nem mondok. Ott, amikor éles helyzet volt, és nehéz helyzet, és nem babra ment a játék, akkor Gábor jól viselkedett.

Tarlós István?

Csak semmi kockázat!

Karácsony Gergely?

Hát Pride, csőd, dugó.

Nem mondtam el a nézőknek és Önnek sem, etikai szempontból aktív kormánypolitikusokat én nem hoztam ide.

Én se akarok morálisan senkiről. Az egész rovat… Egy kicsit sem vagyok én abban a helyzetben, hogy embereket megítéljek. Inkább úgy válaszolok Önnek, hogy segítsek karaktereket megérteni, inkább ezt próbálom.

Ez az a rovat, amit nem szoktak a vendégek szeretni, a nézők annál inkább. Ön ezáltal kiszolgálja a nézőt.

Igen, én kutyául érzem magam, igen.

Göncz Árpád?

Véletlen.

Sólyom László?

Ez egy nehezebb ügy. Sólyom László nagy szolgálatot tett a hazának. Dacára annak, hogy rengeteg alkotmány, alkotmányozás, két világ vagyunk… Persze, hogy Ő egy professzor, én meg csak egy diák. De ha nem ő lett volna a köztársasági elnök a Gyurcsány-kormány alatt, akkor ez az ország sokkal inkább pórul járhatott volna. És ő vállalta és megcsinálta, és becsületesen végigcsinálta a Gyurcsány-kormány alatt a köztársasági elnökséget, az egy nagy dolog. Tehát Sólyom László, aki a tanárunk is volt, ezért eleve elfogult vagyok vele pozitívan, és nem értek vele egyet, nem értettem vele egyet fontos dologban, de megemelem a kalapomat, hogy az országot megmentette a nagyobb bajtól a köztársasági elnökségével.

Erről nem is igazán szoktunk beszélni.

Pedig ez így van. Nem vagyunk mindig méltányosak. Én is arra emlékszem, hogy rosszul, az én ízlésem szerint a magyar szuverenitás szempontjából kedvezőtlenül értelmezte az alkotmányt, és így tovább. De ez mind másodlagos ahhoz a hőstetthez képest, amit ő akkor, abban az öt évben elnökként a hazát megmentve vállalt és megcsinált. Emlékezzünk rá, hogy nem bántak vele szépen a balosok. Cudar évei voltak. És bírta és megcsinálta.

Áder János?

Rábízhatod a családodat. Tehát ha bajba kerülsz, és kell valaki, akire rábízhatod a családodat, akkor az a János.

Novák Katalin?

A másik szupertehetségünk. Kár. Kár.

G. Fodor Gábor?

Ha nem piszkálod, akkor nem jön ki semmi belőle. Tehát Gábor az az ember, aki piszkavassal piszkálja az embert, a politikát, a helyzetet, és próbálkozik. Inspiratív, tán ez a jó szó.

Schmidt Mária?

Mari? A legbátrabb nő, akit valaha ismertem. Azt az intellektuális szemétkedést, amit az ő rovására és vele szemben elkövettek és elkövetnek, azt három férfi se bírná ki. És Mari rezzenéstelen.

Kéri László?

Hát, ha már egyszer így esett, így esett... Kár érte.

Stumpf István?

Csak a legjobbakat tudom róla mondani. Dacára annak, hogy a Fidesz megalakulásakor két koncepció volt. Ha a régi magyar történelmi összefüggésekben beszélek, akkor felirati és határozati párt. István azon az állásponton volt, hogy ne alakuljunk meg azonnal, mert ebből még nagy baj lesz, még a komcsi időkben vagyunk, hanem először jelentsük be a szándékunkat, hogy majd egyszer megalakulunk, aztán nézzük meg, mi lesz. És akkor mondtam neki, hogy, István, ne viccelj, hát most vagy csinálunk valamit, vagy nem. Amit mondtam, fiatalok voltunk, és a mai fiatalok is így vannak. Kamu dolgokat nem. Azt, hogy bejelentjük, hogy majd, egyszer, talán, ha nem bántotok, akkor csinálunk valamit, de kamu. Mi azt mondjuk, hogy csináljuk, akkor legyen igazi, valóságos. Ott Istvánnal volt egy vitám, de ő egyáltalán nem akarta rám kényszeríteni, meg ránk kényszeríteni az akaratát. Csak mint egy tanárember elmondta, hogy ezt gondoljátok végig. Istvánról csak a legjobbakat tudom mondani. Fantasztikus kancelláriaminiszter volt. Már arra kevesen emlékeznek, hiszen alkotmánybíróként inkább ismert. Fantasztikus kancelláriaminiszter volt. Ugye, 1998-ban 35 évesen választottak meg miniszterelnöknek, és 35 évesen kellett kormányt alakítanom. Erre sem emlékszik már senki, de az volt a szabály, hogy megpróbáltam csak nálam idősebbeket behívni a kormányba. És mindenki idősebb volt. Én voltam a legfiatalabb, én voltam a Benjámin a kormányban, maga a miniszterelnök. Mert kellett a tapasztalat meg a tudás. És éreztem, hogy van itt dolog, ami miatt én ezt el tudom vállalni, de sok minden hiányzik, és azt be kell pótolni valahogyan. Tapasztalat, rutin. És akkor Istvánt kértem meg, hogy egyáltalán az egész kormányzati agyközpontnak a rendszerét gondolja el. És azt nemcsak, hogy elgondolta, hanem meg is csinálta. Nagyon hálás voltam és vagyok neki.

Békés Márton?

Ott még sok van, fogunk még jó könyveket olvasni.

Tölgyessy Péter?

Hát ez egy nehéz eset.

Most fedezi fel az ellenzéki közvélemény őt.

Igen, de Péter okos ember.

Abszolút!

Ő az az ember, akinek nem sikerült. Egyszer megkérdeztek egy, azt hiszem, 1968-as cseh szabadulási kísérlet után – ha már egy szabaduló helyen vagyunk –, a cseh–csehszlovák szabadulási kísérlet, orosz vagy szovjet birodalomból szabadulási kísérlet után sokan emigráltak, és az egyik komoly intellektusú ember Bécsbe menekült, és megkérdezték tőle, hogy mi a politológus? Mert ő politológus lett. A politológus az, akinek nem sikerült. Mármint a politika, nyilván. És Péter ez. És nagyon pechje volt. Az egész nemzedékének pechje van egyébként. Kimentünk minden műsoridőből, nem tudom, érdekel-e ez bárkit. Tehát próbáljuk végiggondolni az ’68-asok fejével mindazt, ami történt az elmúlt 35 évben, ami részben magyarázza, hogy miért utálnak olyan engesztelhetetlenül engem, bennünket. Most túl a szellemi okokon, mert ők egy progresszív, liberális világban vannak, ami másik világ, mint a mienk. De hát volt egy esélyük 1989-90-ben. Kis János, SZDSZ, Demszky Gábor, Magyar Bálint, Pető Iván, mondhatnám a neveket. Tölgyessy Péter. És kis híján le is győzték az MDF-et! 3 százalék, 4, mármint a listás eredmény. Bonyolult választási rendszer volt akkor még, kicsi különbség. Majdnem sikerült! Akkor jött 1994, amikor elvileg, ha megbukik a kormányzópárt, akkor jön a legnagyobb ellenzéki párt. Ott volt a második esély. Mi történt? Visszajött Horn Gyula, és megverte őket. És megint nem a ’68-as SZDSZ-esek jöttek, hanem a régi komcsik jöttek vissza. S Horn Gyula visszahozta az MSZP-t, a megújított, átalakított MSZP-t. Még egy kudarc! Akkor úgy döntöttek, hogy eladják a lelküket, és koalícióra mentek, mint a legradikálisabb antikommunista párt koalícióra mentek a volt kommunistákkal. Tehát, mondjuk, a Bourbon-restaurációban tevékenyen részt vettek a francia forradalom résztvevői, mondjuk így. Elég furcsa dolog ez. De hát abban a reményben, hogy a kommunisták mégiscsak öregek, és akkor majd előbb-utóbb a kormányon belülről jönnek ők. Ehhez képest 1998-ban jöttünk mi. Tehát egyszer kikaptak az öreg konzervatívoktól, aztán megverték őket az öreg komcsik, aztán a fiatal fideszesek. Sose tudtak oda kerülni. Egy olyan nemzedékről beszélünk, amely joggal frusztrált, mert úgy érezte mindig is, hogy ő a legműveltebb, a legokosabb. Mindegy, hogy így volt-e, vagy nem…

Ezt éreztették is a társadalommal.

De ők ezt így gondolták. Most nem tudjuk, így volt-e, mert sosem próbálhatták ki. Tehát erre mindig azt mondom, hogy nem tudom, lehetséges, hogy ti voltatok a legokosabbak meg a legjobbak, meg ti lettetek volna a világrekord és a világszenzáció, csak tudod, először oda kell kerülni, aztán utána lehet. Ti oda se tudtatok kerülni. De ez ugyanakkor egy frusztráló élmény lehet egy egész nemzedék számára. Ott van mögöttük az a rengeteg művész meg értelmiségi, mindenki, mert ez egy nagy világ, ez egy nagy ökoszisztéma, aki sose tudott igazán odakerülni, mert mindig valahogy úgy alakult. 2010 óta meg még ráadásul már megint mi vagyunk itt, sose sikerült nekik. Ugye, Péterben lehet, hogy nagy politikai tehetség is volt, és jó vezető is lehetett volna, de sose tudhatjuk meg. Ehelyett most ír.

Igyekszem meghúzni és sietni. Kemény Dénes?

Három arany után nincs miről beszélni.

Egerszegi Krisztina.

Az fantasztikus! Most nemcsak ő fantasztikus, hanem az. Tehát az a dolog, hogy úgy dönt valaki huszonhat évesen?

Harminc alatt igen.

Nem, még jóval harminc előtt.

Abszolút!

Azt mondja, az élet nemcsak úszásból áll. És családot is akarok, és gyereket is akarok, és ennyi volt. Még volt benne két-három arany, nem? Hát még…

Hogyne…

És azt mondja, hogy jó, tehát ez a tett vagy ez a döntés, ami a hírnév, a siker, a vonzással szemben meghozott életvezetési döntés szerintem nagy lelkierőről tanúskodik. Én mindig kedveltem őt, és ez a döntése pedig nemcsak kedvelést, hanem tiszteletet, tehát a sportolói becsületen, dicsőségen túli tiszteletet is hoz tőlem, vagy kivált belőlem.

Darnyi Tamás?

Hát… Tehát Darnyi azért az egyik király, nem? Vagy a király. Azért vegyesen mind a két számban, kétszer. Nem tudom, mikor lesz ilyen.

Sok király…

Látom, Huber próbálkozik azért, de azért nagyon nehéz.

Sok király van itt, de muszáj lesz húznom ezen. Kozák Danuta?

Ugye, ő a csendes gyilkos. Többször is beszéltem vele, ő egy hangos szót nem mondott szerintem egész életében, vagy legalábbis ott, ahol én voltam, sose. Beült a kajakba, és ott elszabadult, és akkor leölt mindenkit. Tehát nem volt kegyelem. Nagyon tisztelem őt.

Kovács Kokó István?

Szerintem Kokóban van politikai tehetség. Többször is próbálkoztam azzal, hogy hátha, nem tudna-e esetleg bejönni a politika világába, mert úgy érzem, hogy ott a politikai tehetségnek mi a lényege? Nem tudom, még van-e ennyi időnk? Tehát skillekről is beszéltünk.

Énnekem több időm van, mint Önnek, mert sietnie kell…

Mert a politikában a legfontosabb dolog, hogy szeretned kell az embereket. Nem úgy általában, ilyen ájtatos módon, az is nagyon szép dolog. A politikában nem így kell őket szeretni, hanem konkrétan, ahogy vannak.

A zászlóra is tűzi most valamelyik párt a szeretetet, tudja.

És ez azt jelenti, valójában a politikában a szeretet azt jelenti, hogy a munkát, amit végzel, azt nem magad miatt végzed, hanem miattuk. És ezt te magad is így gondolod. És amikor beszélsz velük és hozzájuk, az emberekhez, akkor te nem azért beszélsz hozzájuk, mert van valami, amit el akarsz mondani nekik, és neked fontos, hanem csak arról beszélünk, ami nekik fontos, mert végül is róluk van szó. És Kokóban ez a képesség szerintem megvan. Csak közben van egy legalább ilyen fontos meló, hogy az mégiscsak lehetetlen, hogy Papp László nemzedéke nem tud előállítani egy olimpiai aranyéremesélyes bokszolót. Valamit csinálni kell! Ez mégiscsak a magyar kultúrának egy fénylő csillaga, tehát azért mi vagyunk valakik a bokszban, ugye? Majd erről is mondok valamit. A bokszban szerintem mi vagyunk valakik, és ezt az egész bokszkultúrát, szövetséget úgy kéne megszervezni, hogy ebből ki is jöjjön valami. Holyfielddel beszélgettem, aki az egyik, ha már király, akkor ő nem is király, hanem császár. Holyfielddel beszélgettem. Mondtam neki, hogy tudja-e, hogy Magyarországon, és mi vagyunk az egyetlen ország, ahol a bokszot nem boksznak hívják. Mondta, hogy nem, mert a boksz az boksz mindenhol. Mondtam, hogy nem. Mert nálunk a boksz, ököl-vívás.

Nincs is ilyen máshol?

Szerintem sehol. Mikor mondtam neki, hogy ez fist fencing, vagy nem is tudom, hogy kell ezt lefordítani. Furcsa. Nézett rám. Merthogy nemcsak a nyers erőről van szó meg technikáról, hanem ez egy vívás volt. És szerintem nekünk, a mi bokszunkban ez mindig is benne volt, hogy ez egy ökölvívás. És szerintem ez egy kulturális attribútum, különlegesség, és a bokszból most eznem jön ki, ezt nagyon sajnálom, hogy nem jön elő, hátha Kokónak, ha már nem jött be a politikába, akkor ott sikerül.

Törőcsik András?

Én úgy nőttem föl, hogy ültünk a nagyapámmal az alcsútdobozi konyhában. Föl volt téve magasra a rádió, körkapcsolás bajnoki labdarúgó mérkőzésekről. Ki volt téve a Fradi-bajnokcsapatának veretlenül nyert bajnokságának a képe, és alatta egy Fradi zászló háromszögben, ott lógott. Tehát ez volt, ahol én fölnőttem. Én pedig Újpest-szurkoló lettem egy ilyen háttérben, gyerekkoromban. És erre csak az a válasz van, hogy Fazekas-Zámbó-Dunai-Törőcsik. Úgyhogy. És csak a játékot! Azt se tudtam, hogy az Újpestet, eszik vagy isszák?

Kereste a konfliktust az apjával.

A nagyapám volt. Még mondták is a faluban, hogy rendőrcsapat. Mondtam, milyen rendőrcsapat? Hát a Törőcsik… Hát a Törőcsik, nem látjátok? Apám kevésbé érdeklődött a futball iránt, a nagyapámmal voltam úgy, hogy mi Alcsútdobozon laktunk, egy ilyen Kádár-kockában, ahol két szoba volt. Az egyikben az édesanyám, az édesapám, én és az öcsém egy szobában, és a másik szobában pedig a nagymama meg a nagypapám. Próbáltak engem rendesen nevelni, ez nem volt egy kis vállalás a szüleim részéről, ezért fegyelmezettség, lefekvés, iskola, tehát rend. És mikor Latin-Amerikában volt a vb 1970-ben, akkor hét éves voltam. Az időeltolódás miatt éjszaka voltak a meccsek. És akkor az volt a trükk, hogy a nagyapám, a két szoba egymásból nyílott, éjszaka kinyitotta az ajtót, mint anyám később elmondta, ők persze tudták, hogy én átszököm, de úgy csináltak, mintha nem látnák, és akkor éjjel én átszöktem, és akkor nagyapámnak beültem az ölébe, ahol bambi és nápolyi. És együtt néztük a meccseket. Ebben nőttem föl. Hét éves lehettem, amikor ez történt. Iskolás voltam.

Hát a körkapcsolás az már nekem is. Novotny Zoltán, Vass István…

Ajajaj!

Óriási! Nyilasi Tibor?

Örülök, hogy túlélte. Nyíl nagy harcos, amikor még fiatalabb voltam, és a Normafához, rendszeresen fölmentem hajnalban futni, hogy meglegyen a kondícióm. Most már erre nincs se erőm, se időm. Akkor futottam, és volt, amikor hallottam, hogy nagy talpakon valaki jön mögöttem, és zihál, és Nyíl ott elhúzott mellettem rendszeresen. Úgyhogy Nyílról ilyen személyes emlékeim is vannak.

Détári Lajos?

Nélkülözhetetlen volt. Détári? Hát az utolsó zsenink. Most a Szoboszlai jó...

Érdekes, mert, ugye, Gera és Dzsudzsák is követte, és Szoboszlaink is van, de mégis valami miatt Döme maradt az.

Mert Döme világklasszis volt. Szerintem – már amit most ilyen öreg amatőr futballistaként – a futballvilág széléről mondhat az ember, szerintem fantasztikus képességei vannak Szoboszlainak. Éjszaka nem tudok aludni, ez néha előfordul, és nem akarom engedni, hogy a meló pörgesse az agyamat, akkor én csak régi meccseket nézek hajnalban vagy éjjel. Nagyon kevés régi meccs van, magyar meccs, amit nem láttam, ha van egyáltalán. És amikor Szoboszlait látom, az olyan, mintha Albert Flórián reinkarnációját látnám. Az ugyanaz a mozdulat, a brazilok ellen, minden.

Kicsit többet fut.

Óvatos lennék ezzel, mert mi a régi, az Ön életkora miatt különösképpen a régi Albertre emlékszünk, de én valahol olvastam egyszer, hogy Isaszegről azért befutott Pestre az edzésre. Tehát azt hiszem, hogy alábecsüljük őt, mert az idős Albert Flórira emlékszünk, csípő, nem tudom, micsoda.

Igen, igen, igen.

De azért, ha megnézzük a brazil–magyart, azért ott oda van téve a meló. Tehát szerintem egy kicsit méltánytalanok vagyunk. De valóban azt kell mondanom, hogy Szoboszlaiban ezt az Albert Flóriánt én látom, a Farkast keresem. Akkor leszünk ott, a csúcson vagy ott, a csúcsostromlók között, csúcstámadásra készen, amikor a Farkas Jancsink megvan. Az ma nincsen meg.

Nem a Varga Zolink?

Nem, nem, alábecsüljük. Szerintem nem. Varga Zolival például még futballoztam is együtt, mert az váli gyerek volt, Isten nyugosztalja. Az két faluval van Alcsút után.

Tényleg edző korában itthon minden rákészülés nélkül a szögletből háromból háromszor becsavarta a kapuba?

Én játszottam vele öregfiúk meccset az alcsúti futballpályán, ami ilyen ferdén áll. Egy volt honvédos válogatott kapus volt a mi kapusunk, és Varga Zoli szögletet rúgott. Életemben nem láttam ilyet. Most Szoboszlait is nézem, de Varga Zoli egy sztratoszféra Szoboszlaihoz képest is. Az történt, hogy letette oda, és izomból, szögletből a rövid fölsőbe, de olyan erővel, amit a Lévai nevű volt Honvéd-kapusunk kiütött. Újabb szöglet. Másodszor még nagyobb erővel, de pontosan ugyanoda, azt is kiütötte. És harmadszorra letette ugyanúgy, még nagyobb lett, az be is ment. Tehát nem egyszer. Én még ilyet, én Öcsi bácsit is tisztelem, meg sok mindent láttam, de ilyen rüsztöt? Megbabonázva álltam ott a tizenhatos sarkán, hátha kipattan, hát az nem pattant ki…

Havas Henrik? Gyors váltás.

Mégiscsak keresztény emberek vagyunk, mindenkiben próbálunk találni valami jót. Ő például Újpest-szurkoló.

Baló György?

Párbaj. Volt egy műsor, még az első kormányzásunk idején egy darabig vállalta Gyuri, hogy a kormányzati intézkedésekről fogunk beszélgetni, amiből párbaj lett rendszeresen. Ritka. Tehát kihalt ez a fajta először is. Nagyon ritka, intellektuális adottságú ember volt, értette a politikát, nagyon mély, a tudomány határát közelítő tudással rendelkezett, és újságíróként közérthető és könnyed volt. Tehát ez egy fajta. Ez az angolszász világban egy jól ismert újságírói fajta, aki már-már szinte a tudományban van, de azért nem egészen, már a politikában, de azért nem egészen, és mindent el tud jól mondani. És nekünk hiányoznak ezek, nem is volt sosem sok ebből nekünk, és gyakorlatilag ez a műfaj talán föléled még, például a Mandinernek speciel lehetne az a dolga, hogy fölélessze, megtalálja ezeket az embereket, mert az valami ilyen profilhoz illeszkedik, de Baló óta nincs ez a képességünk.

Hont András?

Én vettem föl, kis túlzással én vettem föl a Fideszbe, és kis túlzással én is zártam ki.

Kerek.

De valójában én nem voltam soha, azt hiszem, a VI. kerületi csoportban volt ő, és a rendszerváltáskor egy fiatal… Tehát beszéljünk komolyan. Tehát vannak érdemei. Tehát azért nagyon kevés olyan középiskolás fiatal volt, aki a rendszerváltás előtt azt mondta, hogy na, akkor gyerünk! És András ilyen volt. Hont nem babrált, az jött, és akkor csinálta. Aztán persze olyan-amilyen, ismerjük a médiából, aztán már nem volt ez a pártszerű fegyelem, az egyeztetés, kompromisszumok, nem az a világ, ahol otthon érzi magát. Idő kérdése volt, hogy mikor sodródik ki. Aztán valami csoportoszlatással, már magam sem emlékszem az évszámra, egy csoportoszlatással végül is elváltak az útjaink. Úgyhogy most a médiában van, de legalább érti végre egy ember, aki legalább érti a politikát, mert megperzselődött benne. Tudja, miről beszél.

Bohár Dániel?

Ez az új világ. Ez az új világ, és ő az új világ sztárja. És ott még pálya elején van szerintem.

Gulyás Márton?

Őt nem ismerem, azt hiszem, életemben két szót sem váltottam vele. De attól tartok, hogy ez az a csapat, akinek vannak gazdái.

Apáti Bence?

Sose felejtem el, nagy politikai viták voltak arról, hogy a bicentenáriumán Petőfinek születésének, tehát 2023-ban vagyunk, 2023-ban hol beszéljen a miniszterelnök? Egy hagyományos március 15-ei beszédet mondjon el, ahogy szokta, meg ahogy elvárt ez, a Múzeumkert lépcsőjén, vagy menjünk el Petőfi szülőházához, és akkor ott legyen egy Petőfinek szánt március 15-e. Utóbbit választottuk, meg én is régóta akartam valami komolyat és jót mondani Petőfiről, ami persze az ellenzéknél mindig úgy minősül, hogy irodalomról beszél, ahelyett, hogy politikáról beszélne, de ez nem érdekes. Azt hiszem, hogy inkább nem értik, hogy mit mondok, de ez egy másik dolog. És ott volt a tömegben Apáti Bence. Úgy oldalt láttam, hogy ott áll. És ott volt egy Petőfitől vett idézetem, az újságírókra vonatkozó idézetem, amit ott elmondtam, valahogy úgy hangzott, hogyha tormamártás nem lenne a világon, akkor az újságírókat vagy a színikritikusokat utálnám a legjobban. És a képemben vagy a szemem előtt van, hogy Apáti Bence, valahogy épp oldalra néztem, és láttam Apáti Bencét, aki térdét csapkodva nevetett ezen, és azóta mindig ez jut eszembe. A tormamártás, hogyha Bencét látom. El akartam menni a legutóbbi bemutatójukra az Operettszínházba, de elsodort az élet, nem tudtam elmenni, mert valahol Brüsszelben evett a fene.

Rónai Egon?

Nem ismerem őt. Előbb-utóbb nem lesz elkerülhető, hogy egy műsort csak összehozzunk vele, már ha őt ez érdekli, mert egy olyan műfajt űz, ami nincs már. Tehát az a fajta műsor, amit ő csinál a baloldalon, úgy értem.

Igen.

Az kihalt. Ott azért mégiscsak van egy ilyen, na, mondja, kérem. Mert a baloldalon mi van? Baloldalon az van, hogy revolverújságírás van: paff, paff, paff. Rónai Egon meg azt mondja, na mondja, kérem, volna egy kérdésem, érdekelne valami, ott kihalt azon az oldalon ez a hang, de őnála ez megvan, úgyhogy szerintem előbb-utóbb ebből még lehet valami.

Bayer Zsolt?

Mindhalálig Zsocival. Akármiről van szó, politikáról, fröccsről, irodalomról, mindhalálig.

És Azahriah?

Ott inkább nem mondanék semmit, mert ott csak a népnyelv erőteljesebb kifejezései jutnának eszembe, és miután egy fiatal és nagyon tehetséges emberről van szó, ezt inkább nem könnyítem vagy nem nehezítem, hadd boldoguljon. Ez a véglényezés sok, tehát ott kénytelen vagyok megvédeni a saját közösségemet, de nem akarom úgy megvédeni, hogy közben egy ilyen tehetséges fiatalembernek egy ilyen hibája meg… Hát fusson, legyen tehetséges, van benne, csak a tehetség meg a siker nem jogosít fel senkit arra, hogy úgy beszéljen másokról, akik lehet, hogy kevésbé tehetségesek és okosak és sikeresek, mint ő, mintha kapcarongyok lennének. Ezt nem lehet!

A Hotel Lentulai utolsó kérdése egy kérdéskombináció, kérem a rövid választ és a rövid indoklást Miniszterelnök úrtól. Ez egy kétpólusú kérdés. Az egyik, legyen önkritikus és nevezzen meg egy olyan dolgot, amivel nem elégedett a kormányzati teljesítményben és tevékenységben, vagy egy olyat, ami már időszerű lenne, és még mindig nem sikerült megcsinálni. Kettő: nevezzen meg a barikád túloldaláról egy politikust, közírót, művészt, bárkit, értelmiségit, akivel bár másként gondolkodik a világról, de olvassa, nézi, hallgatja, elismeri.

Nekem kell elvégeznem az ellenzék munkáját is? Jól értem?

Ez egy olyan kérdés, ami, higgye el, üzenetértékű.

Egy pénzért két meló? Nézze, rengeteg dolog nincs rendben, meg ráadásul hiába is lenne rendben, mert amiben vagyunk, a világ, olyan változásokon megy keresztül, ami tavaly még rendben volt, azon is igazítani kell, hogy jövőre is rendben legyen. Tehát itt nyugalmi állapot, hogy itt ülünk, ez a kényelem nincsen. Rengeteg dolog van előttünk, amin változtatni kell. Ami a másik oldalt illeti, elfogytak, az a baj, elfogytak. Tölgyessyt hova soroljuk ide vagy oda?

Végül is beszéltünk már róla.

Igen. Péterrel szívesen beszélek mindig, de talán nem méltányos őt a másik oldalhoz sorolni. Elfogytak igazából. Ja, bocsánat, Hiller. Na, most lebuktattam, tessék egy.

Tervezem régóta meghívni.

Megmondom, hogy miért gondolom ezt, hogy Hillerrel tudnék jót beszélgetni, Hiller István képviselő úrral, elnézést. Ugyanis létezik egy titkos bizottsága vagy nem nyilvános bizottsága a magyar parlamentnek. Úgy hívják, hogy EU-nagybizottság, ez a neve. Ide megy be a miniszterelnök minden brüsszeli csúcs előtt beszámolni és tájékoztatni a képviselőket, hogy Brüsszelben a napirend ismeretében milyen álláspontokat képvisel majd Magyarország nevében a magyar kormány. Tehát nem úgy van, hogy csak oda elmegyek Brüsszelbe, aztán amit akarok, hanem előtte ezt meg kell konzultálnom egy parlamenti nagybizottsággal, ahol a parlament minden pártja képviselve van. Csak az a megállapodás, hogy annak érdekében, hogy ezek nemzetközi ügyek, és hogy komolyan tudjunk róla beszélni, a nyilvánosság előtt senki nem nyilatkozik. Tehát az, hogy a bizottság létezik, azt mindenki tudja, csak nem szoktunk kibeszélni belőle, és ez helyes. Ha van nemzeti politika, ami a külpolitikában, Európa-politikában kell, hogy legyen, akkor ezt ez a bizottság testesíti meg. Az MSZP-nek ide a delegáltja Hiller István. Amikor beszélünk ott nemzeti, fontos ügyekről meg stratégiai ügyekről, akkor úgy látom, hogy bár ő nagyon balos, én meg onnan nézve nyilván nagyon jobbos, de vannak pontok, amelyről elindulva tudnánk egymással izgalmas beszélgetést folytatni.

Köszönöm a válaszát, és köszönöm, hogy eljött ide, a Hotel Lentulaiba, és szép feladat előtt áll ez a politikai oldal meg a média is, úgyhogy nem fogunk unatkozni jövő tavasszal.

Menni fog ez.

Orbán Viktor volt a Hotel Lentulai vendége. Köszönöm szépen, hogy itt voltatok velünk ismét egy hosszú műsorban. Tartsatok velünk a jövő héten is! Sziasztok!