Orbán Viktor interjúja a „Gurulj be lassítva is!” című podcastban

Petrovics-Mérei Andrea: Van-e élet a halál után? Sokan keresik a választ erre a kérdésre. Vannak irányok, megközelítések, akár vallási, akár tudományos, akár filozofikus. Mi most egy másik irányt veszünk, és szeretettel köszöntünk mindenkit, aki csatlakozik ehhez a különleges beszélgetéshez. Petrovics-Mérei Andrea vagyok, és a beszélgetőtársaim pedig Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Bognár György, a Paks vezetőedzője és kollégám, Hajdú B. István. Jó napot! Szervusztok!

Jó napot kívánok!

Petrovics-Mérei Andrea: És, ugye, azért mi, ha már így együtt vagyunk, és a három úriemberben egy közös pontot legalább keresünk, akkor az a labdarúgás szeretete, illetve a sportág sorsának őszinte követése és aggódása, úgyhogy nekünk a labdarúgás lesz az irányunk a feltett kérdés kapcsán, ha már Miniszterelnök úr, ugye, így vezette fel közösségi felületein ezt a mi kis beszélgetésünket. Meghaltunk vasárnap egy kicsit délután? Azért kérdezem így, mert még fáj.

Nem kicsit, nagyon haltunk meg.

Petrovics-Mérei Andrea: De ha fáj, akkor még érzek valamit, akkor még élek.

Igen, de aki ott volt a stadionban… Én még ilyet nem tapasztaltam soha. Sok mindent láttam már, sok szomorú pillanatot is láttam, de olyat, hogy egyszerre meghaljon egy egész stadion egy pillanat alatt, és a mennyből lezuhanjon, mint egy temetésen, a föld alá, ilyet még nem láttam. És nyugodtan tekinthetjük egy olyan eseménynek ezt, amely annyira megrázott mindenkit, hogy a legdrámaibb kérdésben tudják csak megfogalmazni azt, amit gondolnak. Ezért írtam ki azt, hogy van-e élet a halál után? És szerintem a fél ország is meghalt. Az én édesanyám mondta nekem, aki szintén el volt keseredve, hogy ők a meccs után egy koncerten voltak a Zeneakadémián. És azt mondta, de hidd el, ott mindenki meg volt halva. Azt is mondta, hogy hogy’ lehetett Lukácsot lecserélni, mondja a 80 éves édesanyám, ami rögtön mutatja, hogy van élet a halál után, mert ha ezt mondja egy 80 éves, idős asszony, hogy hogy’ kellett volna cserélni, az azt jelenti, hogy azért a jövő foglalkoztat bennünket.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, azért az egy nagy döbbenet volt, ugye, mi ott voltunk a stúdióban mindannyian szerintem. Gyuri ott voltál?

Bognár György: Tévén keresztül néztem.

Petrovics-Mérei Andrea: Szerintem ott is átment az az érzés.

Bognár György: Abszolút!

Petrovics-Mérei Andrea: …az a pillanatnyi döbbent csend, ami ott a 95-96. percben volt.

Bognár György: De erre meg azt tudom mondani, hogy egyszer meg Izland ellen a 120.-ban Szoboszlai gólt lőtt, és akkor kimentünk az Eb-re. Tehát ez nemcsak velünk fordul elő, voltak már pozitív dolgok is az elmúlt időszakban, voltak jó eredményeink. Persze, hogy van élet a halál után, ha a futballról van szó. Sőt, én óva intenék mindenkit attól, hogy most fejeket követeljen. Szépen, higgadtan kell értékelni ezt az elmúlt időszakot és elindulni a következő feladat felé.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, csak az első fájdalmunkban rögtön jön a „Balsors, akit régen tép,” hogy velünk történik mindig ez, aztán ti a „GÓÓÓL! 2”-ben bebizonyítottátok, hogy nem.

Hajdú B. István: Tulajdonképpen az igazság az, hogy nem velünk történik mindig ez. Ha visszaemlékszünk arra, hogy mikor játszott a magyar válogatott legutóbb pótselejtezőt, világbajnoki pótselejtezőt, az, ugye, 1997. Egy finn–magyar meccsen kellett egy döntetlen, ahol úgy egyenlítettünk ki az utolsó percben, hogy az utolsó három érintés finn játékosé volt. És akkor senki nem mondta, hogy ez csak a finnekkel történhet meg. Rokonok vagyunk, tehát könnyen lehet, hogy így van. Egyébként meg az utóbbi, tehát a Rossi-korszakban kilenc olyan mérkőzés volt, amikor a magyar válogatott sorsa, az eredmény, vagy pozitívan, vagy negatívan az utolsó öt percben, vagy a hosszabbításban megváltozott. Ebből hatszor mi jöttünk ki jól, lásd például a legutóbbi Európa-bajnokságon: Csoboth Kevin a 100. percben rúgta be azt a gólt, amire azt hittük, hogy továbbjutottunk, és mindössze háromszor nem, de mind a háromszor az írek ellen. Tavaly, ugye, egy barátságos meccset vesztettünk el Dublinben, szintén a hosszabbításban buktunk el, akkor két pontot, most meg vesztettünk. És lehet, hogy ez a három már így, együtt nem feltétlenül véletlen.

Igen, de miért is fájt ez talán jobban, mint a szokásos, utolsó percekben elvesztett meccsek esetében szokott ez lenni? Szerintem azért, mert úgy éreztük, hogy mi vagyunk a jobb csapat. Tehát az az érzésünk volt, hogy ez a meccs megvan, csak nem kell elszúrni. Tehát nem arról van szó, hogy egy jobb csapattal szemben nem bírjuk ki a végéig a nyomást, hanem hogy ez a meccs áll nekünk. Ez volt az alapérzésünk.

Bognár György: Én ezt meg tudom erősíteni, mi voltunk a jobb csapat. Az íreknél a magyar válogatott kreatívabb, jobb játékra képes. Az, hogy az írek küzdenek az utolsó pillanatig, ezt tudtuk, ez az erősségük. De futballtudásban, kreativitásban igazából ők nem voltak jobbak, abban mi jobbak vagyunk.

Hajdú B. István: Sőt, továbbmegyek, én azt éreztem ott, a stadionban, hogy persze nagyon jó lenne, ha nem 2:1-re vezetnénk, hanem 3:1-re, mert megvolt erre a lehetőségünk, de nyomást nem helyezett ránk az ír csapat. Mert, ugye, Dublinben emberhátrányban jöttek a beadások, ugye, 36 beadás jött, 28 Sallai kiállítása után, tehát ott ki kellett fejelgetni a labdákat, minden problémánk megvolt, és csak húzzuk ki. Itt igazából 2:2-ig az ír csapatnak volt még talán egy fölé ment fejese meg egy lesgólja, de olyan nagy nyomás nem volt rajtunk, mert 2:2 után ők még inkább elhitték azt, amit az elejétől mondtak, hogy majd ők az utolsó 15 percben. Ha nem lett volna értelme az utolsó 15 percnek, mert összesítésben vezetünk három góllal, akkor valószínűleg ők is feladják, de nem ez történt.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, most erről beszélünk, ugye, most már napok óta rágjuk, emésztjük azt, ami történt velünk, de közben meg nem feltétlenül ez az egy momentum volt az, ami miatt most lehet, hogy ennyire szomorkodunk.

Nehéz dolog ez, mert minden meccsnek van története. De, bocsánat, van itt mesteredző, de, ugye, minden meccsnek van saját története. Tehát nagyon nehéz azért egy-egy meccsből levonni rendszerszintű következtetéseket a futballra meg a futballunk általánosságaira, mert minden meccsnek van egy története, annak vannak fordulópontjai, kulcspontjai, és ha azokat nem úgy oldjuk meg, hanem másképp, akkor más az eredmény. Miközben persze a futballvilágunknak a valósága nem lenne más. Tehát nagyon óvatosnak kell szerintem azzal lenni, hogy egy-egy meccs tapasztalataiból levonjunk valamilyen következtetést a magyar futball következő tíz évében elvégzendő teendőkre. Azt nem egy meccsből kell levonni szerintem, hanem higgadt, nyugodt, lehetőleg adat- és tényszerű elemzésekből, valószínűleg nem is csak a futball mesteredzőjének, hanem ott inkább a futballszövetségnek a vezetőinek, amivel kijelölik a feladatokat. Csak attól óvnék mindenkit, hogy egy-egy meccsbéli jelenetet kiterjesszen, és ilyen általános, akár a nemzethalál felé, akár a futballunk általános gyengeségére utaló bizonyítékként értelmezve következtetéseket vonjon le.

Petrovics-Mérei Andrea: Pont erre gondoltam, mert most erről a gólról, erről a 96. percről beszélünk, miközben azért ez egy selejtezősorozat volt.

Bognár György: Igen, több olyan momentuma is volt ezeknek a meccseknek, amikor pontokat szerezhettünk volna könnyedén. Tehát simán lehetett volna több pontunk már az ír meccs előtt is, akár az ír meccsre gondolunk, akár a portugál hazai meccsre gondolunk. Szóval komoly sansz volt arra, hogy mi pótselejtezőt játszunk, vagy akár még elsők is lehettünk volna, de az, mondjuk, nem lett volna a realitás, tegyük hozzá, a portugál válogatott jóval erősebb.

Bár én ezt gondoltam.

Hajdú B. István: Nyilván a szurkolói szemlélet nem a realitásokon alapszik. A realitás valahol ott van, hogy nekünk a pótselejtező környékén kell lenni. A magyar válogatott a tavalyi Európa-bajnokságon majdnem bejutott a 16 közé, 18. lett hivatalosan. Erre a világbajnokságra, bár 48 csapatos, de Európából csak 16 csapat megy ki. Tehát igazából én azt hiszem, hogy ez a realitás, és ezért én, noha ott hatalmas ürességet éreztem, most már egy picit kudarcélményem is van, mert az ír válogatottnál én is úgy gondolom, hogy jobb a magyar, tehát nekünk az íreket meg kellett volna előzni. A neheze most jött volna. Tehát a pótselejtező 16-os mezőnyében, normál számítás szerint megint csak, ha nem a szurkolói véna jön előre, nincs a magyar a négy legjobb között. Tehát nekünk a pótselejtezőn kellett volna – idézőjelben mondom – elvérezni, de ott nyilván egy mérkőzésen vagy két mérkőzésen bármi megtörténhetett volna, és úgy érezte az ember, hogy ebben a csapatban, ugye, több potenciál van. És amikor, hozzáteszem: le a kalappal az írek előtt, mert azért egy héten belül megverni Portugáliát meg Magyarországot, mert ha mi jobbak vagyunk az íreknél, a portugálok aztán tényleg sokkal jobbak.

Nem kell ilyen nagyvonalúak lenni, menjenek a fenébe. Jól elvertek bennünket, és kiestünk.

Hajdú B. István: Így van! Most játszanak a csehekkel, majd átmegyünk szurkolni a, nem tudom, én. De nem, hát sajnos ez… És persze ez az utolsó gól, persze mindenki abba kapaszkodik bele, hiszen végül is azon múlott. Picit engem a ’82-es foci vébére emlékeztetett, amikor a belgák ellen nyerni kellett volna, 1:0-ra vezettünk, és elindult a Czerniatyinski, pontosabban Ceulemans, és akkor elkezdte mindenki mondani, hogy ha a Csongrádi fölrúgja, ha a Kerekes másképp csúszik be, ha a Mészáros Bubu nem megfogni akarja a labdát, hanem kiütni…

És ez mind igaz. Így volt.

Hajdú B. István Így van! Na, de hát itt is, ha a felívelést megelőzzük, ha Varga Barnabás vagy Orbán lefejeli az ír játékost, ha a másik két védőnk, ha a kapusunk… Egyébként nem tudom, szakmai szempontból hol követtük el a hibát?

Bognár György: Nem a 96. perccel volt a gond, hanem magával a mérkőzéssel. Amikor a stúdióban azt mondtátok, hogy kézben tartottuk, mi irányítottuk a játékot, az nem igaz. Az írek visszaálltak a saját térfelükre, 30 méterre, és nagyon jól tudták, hogy az utolsó 10-15 percben bármi az eredmény, be fogják ívelgetni a labdákat. Ők fölvállalták ezt az utolsó negyedórát. Igen, a harmadik lőtt gól döntötte volna el ezt a továbbjutást, de mi ezt nem provokáltuk. Mi passzívan játszottunk, a félpályán passzolgattunk, a Szoboszlaiék három-négy perceket is. Nem azért, mert olyan labdabiztosak voltunk, és irányítottuk a játékot, hanem mert az írek hagyták. Nekünk provokálni kellett volna, kezdeményezni kellett volna, a harmadik gólt belőni, akkor nem véletlen van három lehetőségünk, hanem van hat, és gólunk is van. Tehát mi rossz felfogásban játszottunk.

Hajdú B. István Ez a játékos vagy az edző vagy kinek a hibája?

Bognár György: Közös. Egy edző a csapatával van, a csapat az edzőjével, tehát ez egy közös projekt. Ez nem úgy van, hogy az edző kitalálja, hogy mit csináljon, és akkor a játékos mást csinál. Valószínűleg egy hullámhosszon voltak, jó nekünk az, hogy vezetünk 2:1-re. De egy gólt bármikor kaphatsz, még öngólt is rúghatsz, az nem előny. A harmadik gól döntötte volna el a mérkőzés végét, és azt mi nem provokáltuk.

Illetve, bocsánat, ami nekem a legfájóbb volt, mert persze a vége volt a tüdőlövés, de már előtte is megsoroztak bennünket, mert az első gólt, amit kaptunk, azt sem értettem. Mert, ugye, vezettünk 1:0-ra. Tehát azt gondoltam, hogy 1:0-nál, ha nem vétünk valami óriási bakit, akkor ezzel az 1:0-val előbb-utóbb az írek kijjebb jönnek, nekünk lesz helyünk, és akkor jöhet a második-harmadik gól. Csak ezt keresztbe vágta azt, hogy a vezető gólunkat követő hetedik-nyolcadik percben összehoztunk egy tizenegyest, ahol két védő, egy csatár, a csatár mögött van a labda, hát abból hogy’ hozunk össze egy tizenegyest?

Bognár György: Hát így. Az is egy véletlen szituáció volt, de erről beszélek: bármikor kaphatsz gólt.

Hajdú B. István: Igen, de utána, ugye, és nyilván méltatlanul kevés szó esik erről a csodálatos Varga Barnabás-gólról, mert azért ilyet még ő se rúg minden nap, meg a világ mindegyik pályáján megtapsolták volna, hogy amikor akartunk gólt rúgni, akkor megint tudtunk rúgni. Tehát 1:1 után sem éreztem azt, hogy a magyar csapat összetört, mert újra megszerezte a vezetést, hanem akkor megint csak az volt, hogy egy picit akkor jó nekünk ez a 2:1, mert, ugye, ez a 2:1 valójában nem is egy gólelőny volt, hanem kettő, mert ki kellett ahhoz kapnunk, hogy kiessünk.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, ugye, erről próbáltunk beszélgetni ott. És én erre próbáltam rákérdezni, hogy nem kellett volna eljutnunk így az utolsó tíz percig, hogy aztán úgyis tudjuk, hogy ez fog történni, és meg, ugye, ott a szakértőink azt mondták, hogy lehetetlen megoldani, kivédekezni, mert azért jön egy ilyen szituáció.

Most itt van a mester, tehát végre egy szituáció, ahol én csak kontrázok. Más a prímás, ugye, itt van a mester mellettem, tehát ő tudja ezt, de azt minden osztályban tanítják, még az ifiben is – nem? – hogy hogyan kell egy kapu elé, beszorított helyzetben kapu elé beívelt labdát semlegesíteni. Annak van három-négy mozzanata, amivel el lehet hárítani. Az egy feladat, egy mozdulatsor, amit meg kell oldani. Itt nem tudtuk megoldani. És nem egy földöntúli bravúrról beszélünk.

Hajdú B. István: És nyilán, ha eggyel visszább megyünk, akkor, ugye, azt látjuk, hogy Willi Orbán megszerzi a labdát ott, nagyjából a sarokban, és előre rúgja. Nyilván, ha azt kirúgja a taccsra, más a helyzet, előre rúgja, ahol már nincs magyar játékos. Tehát akkor már majdnem mindenki benn állt a 16-osunknál.

Itt már van egy probléma.

Bognár György: Elég hosszú ideig álltunk bent, a 16-oson, hosszú percekig, én ebben látom a problémát. És akkor a kinti ír meccset is idehoznám, amikor ugyan tízen voltunk, de most tizenegyen voltunk, és a forgatókönyv ugyanaz volt. Tehát nem a tíz mezőnyjátékos vagy a kilenc mezőnyjátékos az oka annak, hogy beszorítanak a kapu elé. Ha harmincon védekezik, mint első játékos Varga Barnabás, akkor a te felszabadító fejeseid, rúgásaid 30-nál, 35-nél visszaveszik, és állandó nyomás alatt vagy. Vargának föl kellett volna menni a félpályáig, már akkor, megnyitni a területet, könnyebben át lehetett volna vinni a labdát az ellenfél térfelére, és amíg átviszed az ellenfél térfelére, addig nem kell bekkelni a 16-osnál. A legjobb védekezés, ha a labda a másik térfélen van. És itt ugyanezt a hibát elkövettük, saját magunkat beszorítottuk. Nem is próbáltuk kihozni, csak megpróbáltuk kihúzni.

Hajdú B. István: Nem tudom, az nem természetes, a legjobban fejelő játékosodat még akkor is, ha az Varga Barnabás, és csatár, hátra hozod, hogy a beívelést fejelje ki?

Bognár György: Pontrúgásoknál szerintem eleve így volt, általában röviden fejel. Most, ugye, nem kellett volna fejelni ennél az utolsó beívelesnél, arra kellett volna figyelni, hogy az ellenfél se fejeljen. Magyarul test a test ellen ütközöl, a labda meg kimegy kirúgásra, például, csak mondom, de nem kellett volna mindenáron fejelni. De én nem ebben látom a problémát, nem a 96. percben, hanem abban a felfogásban, ami passzív volt.

Petrovics-Mérei Andrea: És aztán megkaptuk ezt a tüdőlövést, hogy rendesen idézzek, és abból azért elég nehéz fölépülni.

Azért vannak a vezetők. A futballszövetségnek vannak vezetői, akiknek ilyenkor az élre kell állni, ha már kikeseregték magukat. Láttam, Dömének volt egy interjúja valamelyik nap, ahol azt mondta, hogy ezen a héten még nem lehet normálisan beszélni semmiről, különösen nem a jövőről. És azt hiszem, ebben neki igaza van. De a jövő hét azért már ad erre lehetőséget. Most még kóválygunk, ez a beszélgetés is, hát össze-vissza vagyunk, nem? Senki nem rendezte össze még ezt az egészet igazából logikusan, de a jövő héten azért a futballvilág vezetőitől, a magyar futballvilág vezetőitől az már elvárható, hogy kezdjenek foglalkozni azzal, hogy itt van előttünk a következő világbajnokságig négy év, akkor az hogyan lesz?

Petrovics-Mérei Andrea: Világbajnokság van a fókuszban a három Eb után?

Ez olyan, mint az olimpia. A futballban mindig a vb van a fókuszban, közben vannak persze Eb, meg Nemzetek Ligája, de a terveket, mint az olimpiánál is szoktuk, négy évre ildomos megcsinálni.

Petrovics-Mérei Andrea: Csak azért ti is utaltatok rá, hogy milyen csapattal?

Bognár György: Én szerintem nem kellene ezt a csapatot szétzavarni, és Marco Rossit meg kellene tartani. Szerintem Marco Rossi jó szakember, jól integrálódott a magyar futballba, ebben a közegben jól érzi magát, elfogadottsága van, én hagynám őt dolgozni nyugodtan tovább. Majd egy picit ő szakmailag átalakítja a csapatot, amire szükség van, de én nem követelném se a fejét, és azt gondolom, hogy őt föl tud építeni már az Eb-re egy olyan csapatot, ami eredményes lehet.

Petrovics-Mérei Andrea: Mert, ugye, azért ebben van annyi tapasztalatod, még ha játékosként is, hogy a ’86-os vb után gyakorlatilag szétzavarták azt a csapatot.

Bognár György: Igen, tudja Détári, hogy miről beszél, mi is voltunk ilyen helyzetben, úgyhogy a mai napig nem tudtuk rendesen földolgozni, pedig föl kell. Azon a világbajnokságon a dánok hetet kaptak, és pár évre rá Eb-t nyertek. Tehát körülbelül ebből kell kiindulni.

Hajdú B. István: Igen, csak, ugye, a kérdés az, tehát magyarul te azt is mondod, Gyuri, ugye, a Magyar Labdarúgó-szövetségnek szerződése van a Marco Rossival 2030-ig, tehát elvileg semmi gond nincs.

Bognár György: Na, de van gond ezzel. A gond az, hogy most kellene hosszabbítani vele, nem a vb-kijutás előtt vagy kiesés előtt. Tehát 2025-ben most egy etapnak vége van. 2030-ig meg van hosszabbítva. Én örülök neki egyébként, mert akkor ez így mehetne folyamatosan tovább, de maga az a szerződéshosszabbítás nem volt időszerű.

Hajdú B. István: És ha Rossi azt mondja, hogy ő ebbe belefáradt, és nem szeretne új csapatot, akkor győzködnéd, hogy maradjon?

Bognár György: Igen. Hát nem győzködném, megbeszélném vele, de hát van nálam illetékesebb…

Hajdú B. István: Marco Rossival beszélt a miniszterelnök úr a kiesés óta?

SMS-t váltottunk.

Hajdú B. István: Titkosat?

Igen. Kifejezetten intim, titkos SMS-t váltottunk, igen. Mondhatnám, biztattuk egymást, ezt is mondhatnám, tehát magánjellegű volt. Ugye, az én helyzetem speciális, csak hogy ne kerülgessük itt a forró kását. Tehát, ugye, nekem az a dolgom miniszterelnökként, hogy segítsek, tehát nem tudok eldönteni semmit. Ha tudnék, ha el tudnám dönteni, akkor se akarnék, mert nem volna helyes. Tehát az én dolgom az, mondjuk, a kormányzat vezetőjének, hogy a sportot általában, és ha van egy vita, akkor ezt filozófiailag is meg tudom védeni, a sportot általában, azon belül a futballt segítse a kormányzat a maga döntéseivel. De hogy a futball világán belül milyen döntés születik, attól távol kell magunkat tartani, mint a tűztől. Azt ott kell hagyni a szövetség elnökénél, a kapitánynál, nem szabad politikai pozíciót viselő embereknek belemenni ebbe, mert abból csak baj van. Tehát én azt tudom mondani, én segítek, én mindenkit bátorítok, én mindenkit biztatok, ha valamit akar, meg segítségre van szüksége, jöjjön, engem mindig megtalál, de senki helyett nem tudok és nem is szabad eldönteni semmit. Úgyhogy én például ebben az ügyben sem tudok mondani semmit, hogy Rossi most maradjon, vagy ne maradjon, mert az illetéktelen területre való beavatkozás volna.

Petrovics-Mérei Andrea: Véleménye van?

Szurkolói véleményem van, de senki nem úgy venné, hogy a szurkoló beszél belőlem.

Hajdú B. István: Igen. Ez biztos így van.

Petrovics-Mérei Andrea: Akkor ez is titkos marad.

Hajdú B. István: Mondjuk azért tegyük hozzá, hogy a magyar futball vezetésében, most nem az MLSZ-t értem, a klubokban azért van jó néhány politikai pozíciót betöltő ember is.

Remélem nem szólnak bele abba, hogy mi van az öltözőben, meg mi van a pályán, meg mi történik a játékoskerettel. Egy dolog elvezetni egy klubot, és egy másik dolog beleszólni abba, hogy mi történik a szakmai munkában. Azt én nem javasolnám azoknak sem, akik ilyesmit vállaltak. A szövetségi kapitány ügyében pedig nekem van egy régivágású, öreg, ortodox véleményem: a legjobb a magyar edző, ha van. És ha nincs, és hoztunk külföldit, és az bevált, akkor örüljünk, hogy találtunk egy jó külföldit. De azt kell mondanom, hogy én nem látom, most kalapot cserélek, tehát fölteszem a szurkolói kalapomat, én nem látom, leszámítva Bognár Györgyöt, aki itt ül mellettem, hogy egyébként óriási sikereket felvonultató magyar trénerek dörömbölnének az ajtón, és követelnék az „ide nekem az oroszlánt!” jelszavával, hogy lehetőséget kapjanak. Mert Bölöni most már inkább az öreg bölcs tanácsaival tud bennünket kisegíteni. Dárdai Pálról nem is tudjuk, hogy hol van, mert, ugye, azért mégis a Hertha mégiscsak Bundesliga-csapat volt, most már csak másodosztályú, de mégis, de ő nem tudjuk, hogy egyáltalán hogy’ van most a futballal.

Hajdú B. István: Hát, mondjuk, nyilván az elérhetőségét meg lehet szerezni.

Igen, de most nincsen benne, nem tudjuk, hogy benne van-e a dologban, a misében benne van-e. És akkor körülnézek a magyar pályákon, és akkor kész. Most, ha hirtelen mondani kellene magyar edzőket, akikre öt évre vagy négy évre rá lehet bízni jó lelkiismerettel, a szurkolók által is támogatva a magyar válogatottat, azért nehéz feladvány lenne, nem?

Petrovics-Mérei Andrea: És ez miért alakult így?

Hajdú B. István: Ez azért van, mert nem jók a magyar edzők?

Bognár György: A magyar edzők semmivel se rosszabbak, mint a külföldiek. A külföldiek sokkal elfogadottabbak itt, Magyarországon, mert bizonyos szempontból védik a vezetőiket. Elviszik a balhét, sokkal tovább tudnak dolgozni a klubnál. Egy magyar edzőt két-három vereség után kikezdenek bárhol. Nem rosszabbak a magyar edzők, illetve nem találkoztam pályafutásom során jobb edzőkkel külföldön, mint akikkel itthon dolgoztam Magyarországon. Nem, semmi újat nem hoztak be ide a külföldi edzők az elmúlt 20-30-40 évben. Jó edzők voltak, össze tudták rakni a csapatokat, el tudták mondani a felállási formákat, értettek a futballhoz, de újdonságot egyedül Mezey György hozott be ide negyven évvel ezelőtt. Rajta kívül újdonságot senki nem hozott ebbe a magyar futballba.

Hajdú B. István: Tehát, mondjuk, egy Henk ten Cate vagy egy Rebrov?

Bognár György: Dolgoztam vele együtt. Henk ten Cate kiváló edző volt. Olyan edzések voltak, hogy megnyaltuk a tíz ujjunkat, de nem tudott meccselni. Volt, hogy fölkapta a vizet, és a 15. percben olyanokat cserélt, hogy fogtuk a fejünket. Állandóan vitatkoztunk vele. Csak példaként, ha már őt említettem.

Hajdú B. István: Említette mondjuk Rebrovot, aki az ukrán válogatottal most…

Bognár György: Rebrov egy eredményes edző, egy eredményre játszó edző. Ha egy gólt rúgott a csapata, és nagyon szervezett volt, az a Ferencváros, eredményes is volt, ha így nézzük, de nézhetetlen volt a futball, tehát az nem volt egy szórakoztatóiparba való, mondjuk úgy, hogy 90 perc. Eredményes volt, jó volt, céltudatos volt. Lehet így is nézni.

Én ismerem Rebrovot, bocsánat, találkoztam vele legutóbb, amikor Kijevben tárgyaltam, akkor odajött valahogy, és akkor még tudtam vele beszélgetni is. És azt gondolnám erről, hogyha külföldről jön edző, annak kulturálisan passzolni kell hozzánk. Tehát egy dolog, hogy a futballpályán van valamilyen teljesítmény, ahogy a mester mondja: szórakoztató, vagy sem, de a másik, hogy ebben a futballközegben, ami egy nagyon sajátos magyar futballközeg, ebben otthonára talál-e, megvan-e a helye? Mi is elfogadjuk-e őt, ő is jól érzi magát a bőrében, vagy inkább külön, kimarad belőle, elszigetelődik, és így tovább? És a Fradi edzői, akik idejöttek, külföldi edzők, többségében inkább nem vettek részt a magyar futballtársadalom életében, hanem egy kicsit kívül maradtak rajta. Biztos ennek is megvolt az oka, de egyikőjük sem volt olyan, akit a nemzet szövetségi kapitányaként, a magyar világba beilleszkedő emberként örömmel fogadnánk el – nem? –, azt mondanánk, hogy de jó, szeretjük. A Rossival mégiscsak ez a helyzet, nem?

Hajdú B. István: Igen, mert, ugye, Rossi előtte nyert egy magyar bajnokságot. Tehát ő azért nyilván a bajnokságban is…

Bognár György: Ő már a Honvédban is nagyon jól integrálódott a magyar közeghez, és itt még csak nem is a futballról beszélünk, hanem egy elfogadható figura. Szeretik a nézők többségében, jó edző is, eredményei is vannak, nemcsak a Honvéddal, a válogatottal is. Én ezért próbálom azt szajkózni, hogy a legbutább dolog lenne most őt elküldeni.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, csak ilyenkor mindig előjön az, hogy de már megromlott a hangulat az öltözőben, már nem olyan a szövetségi kapitány vagy az edző és a játékosok összhangja, mint volt, és hogy azért azt nagyon sokan a 2024-es Eb-szerepléstől számítják, hogy ott egy kicsit valami megrogyott.

Bognár György: Én, megmondom őszintén, ki az, aki az öltözői hangulatot, belülről jött ki ilyen információ?

Petrovics-Mérei Andrea: Azért kérdezem, hogy ezekre mennyire kell odafigyelnünk, ezekre a hangokra?

Bognár György: Semennyire! Szerintem ő jól tartja ezt a csapatot. Legalábbis én, ahogy látom a testbeszédből vagy a reakciókból, én azt gondolom, hogy a játékosok és Rossi között nincs semmiféle ellentét. Én ezt nem érezném kívülről egyáltalán.

Hajdú B. István: Sokfelé mehetnénk szerintem most tovább, kezdve onnan, hogyha magyar edzőből kevés van, integrálódni képesből kevés van, ha Rossi mégis azt mondja, hogy nem, akkor azért mégiscsak kéne keresnünk majd egy szövetségi kapitányt. Jó, nem kell ezzel kapkodni. A másik, hogy tényleg, ha ez a világbajnoki szereplés ennyire fontos, márpedig látjuk, hogy mennyire fontos, akkor itt négy évre kellene egy csapatot építeni, és azt mondani, hogy most két évig tulajdonképpen mindegy, hogy te a barátságos meccseken, a Nemzetek Ligája B-divíziójában mit érsz el. Mert, ugye, négy év múlva a jelenlegi magyar válogatott, amit nem kell, ugye, ahogy mondtad, Gyuri, szétzavarni, bizonyos embereket, a kapusok 40 évesek lesznek, Willi Orbán, szintén, nem tudom, 1992-es születésű, 38 lenne, 2030-ban Varga Barnabás szintén, vagy azt kell mondani, hogy akkor most építsünk be valakiket, és ha igen, kiket, hogy majd négy év múlva nagyobb esélyünk legyen még ennél is.

Bognár György: Soha nem értettem egyet azzal, hogy most két évet meg négy évet. Itt el kell számolni minden mérkőzéssel. A profi futballban az eredménnyel el kell számolni. Itt nincs két éve meg négy éve senkinek. Itt a következő meccsre már oda kell tenni magad, és folyamatosan, meccsről meccsre teljesíteni kell. Hogy ebben vannak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, az beletartozik. De itt nem lehet négy évekre tervezni ebben a szakmában. Itt neki kell ugrani holnap.

De ígérni talán kellene. Ugye, kiket sajnálok a legjobban? Magunkat a legkevésbé. Ugye, én 60 éves elmúltam, 63 vagyok, oké, 63 leszek jövőre. Mikor kijutunk legközelebb, akkor leszek 67. Az még belefér. Én rendben vagyok.

Bognár György: Milyen poszton?

Nincs meg az orvosim. De azokat a generációkat sajnálom, akik ma 20-30-40-50 évesek. Ők nem láttak világbajnokságon magyar csapatot. Tehát nekik most volt nagyon közel az, hogy azt mondhassák, mert, ugye, mi azért, én még emlékszem az 1978-as vb-re a magyar csapatra, az 1982-esre, az 1986-osra, én láttam három vb-t már – hogy mondjam? – a mérkőzést fölfogni képes szellemi korban vagy állapotban.

Hajdú B. István: Te nyilván nem.

Petrovics-Mérei Andrea: Én az 1986-ost, abszolút.

Én láttam három világbajnokságot, ahol a magyar csapat a világ legjobbjai ellen játszott, de akik 50 évnél fiatalabbak, azok nem láttak vb-n magyar csapatot. És úgy nagyon nehéz egy futballkultúrát fönntartani, hogy egyébként egész nemzedékek essenek ki abból az élményből, hogy ott vagyunk a világ legjobbjai között. Az Eb valamit segít, de az nem a világbajnokság. Ez az igazi nagy vesztesége ennek a mérkőzésnek, ha nem a meccset nézzük, meg nem egy vb-t látunk, hanem egy kicsit, mondjuk úgy, társadalmilag tekintek a dologra, hogy itt van néhány nemzedék, aki most kaphatott volna valami olyan élményt, ami utána meglendíthette volna a sportot is meg a futballszeretetet meg mindent, amiről itt beszélünk.

Hajdú B. István: Igen, és nyilvánvaló, én magam is erre a három világbajnokságra emlékszem, de tegyük azt hozzá, hogy 1970-ig a magyar válogatott amelyik világbajnokságra el akart jutni, tehát nevezett, selejtezőt játszott, arra el is jutott, az volt az első világbajnokság, amire nem, és, ugye, 1978-tól kezdve még három vb-re. És nem csupán a világbajnokság, mert nyilván arról is beszélhetünk, mert ott ekkora sokkot talán az az irapuatói 0:6 okozott az országnak, ahol tévék repültek ki a lakótelepi szobák ablakából, de maga a felkészülés, hogy úgy készülünk egy vb-re, hogy mi ott vagyunk. És ez egészen más, mintha azt mondjuk, hogy na, az olaszoknak szurkolok, akik szintén nincsenek ott még, tehát rossz példát mondtam.

Sőt, a legutóbbi kettőn nem voltak ott, nyolc éve.

Hajdú B. István: És most is még nehéz dolguk lesz.

Bognár György: Az osztrákok harminc év után jutottak ki…

Petrovics-Mérei Andrea: Igen.

Hajdú B. István: Az osztrákok is, a skótok is, egyébként…

Bocsánat, de ez a lényeg, ha szabad itt most közbevágnom, hogy ez a lényeg, benne vagyunk-e a legjobbak történetében? Vagy vannak a legjobbak, akiket mi kívülről nézünk, vagy mi is vagyunk valakik, és mi is ott vagyunk a pályán, és bele fogunk szólni, és ellenünk kell játszani, és bennünket kell legyőzniük a világ legjobbjainak? Szóval azért ez nagy különbség, hogy ott vagy-e, vagy pedig szurkolgatsz valaki másnak. Ugyanez a klubfutballban is. Én még a régiekhez tartozom, én, ha választhatok, akkor nem egy Arsenal–Manchester, hanem egy Paks–Nyíregyháza meccset nézek meg, ha a kettő közül lehet választanom.

Bognár György: Jobban is jár.

Ráadásul jobb is, mint ahogy Gyuri mondja. De a többség már nem ilyen. Nem is ismerik azt az érzést a fiatalok, amikor a világ legjobbjaihoz úgy is van közöd, hogy magyarként, ott vannak a játékosok, a klubok meg a válogatott, és nem valami idegen népségnek meg valami idegen klubnak, akit kinézel, és akkor annak leszel a szurkolója, az egy másik életérzés. És ezért halt meg mindenki. Ez persze nem fut így végig mindenkinek az agyán, de a szívében mindenkinek ott volt ez. Hogy mi is vagyunk valakik, most mi is ott leszünk a legjobbak között.

Bognár György: Ugyanezt átéreztük az Eb-ken is. Ugyanez megvolt. A szurkolók ugyanezt átélték az utóbbi két Eb-n.

Sőt, három.

Bognár György: Megvolt ez, igen, három. És legközelebb is meglehet. Hát akkor erre kell fókuszálni most innentől kezdve.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, de ebből a szempontból viszont most egy nagyon nehéz év jön akkor, mert, ugye, a legközelebb tétmérkőzést a válogatott gyakorlatilag egy év múlva fog játszani, miközben azért mindenki arra várt most vasárnapig, hogy a márciusunk nagyon izgalmas lesz.

Szabad-e nekem, én a fonákjáról, ha nézhetem. Mert most ezt a hetet kihúzzuk valahogy így, kóvályogva, de aztán jön a következő hét, és akkor meg kell próbálnunk megtalálni, hogy milyen esélyt ad nekünk az, hogy vesztettünk. Mert ha nyertünk volna, akkor azt az esélyt kapjuk, hogy megyünk a pótselejtezőre, és esetleg ki is jutunk. Ez most nincs. Most veszítettünk egyfelől, ha úgy nézem, éveket, de kaptunk esélyt arra, hogy most alaposan végiggondoljunk mindent. Tehát hogyha van a kluboknak, a szövetségnek vagy bárkinek kedve, motívuma, ingerenciája, hogy most gondoljunk végig mindent, ami a magyar futball környékén van, akkor most erre van időnk. Akkor most erről lehet értelmesen, nyugodtan beszélni, a legkisebbek oktatásától kezdve föl, a profi futballig, most mindenről lehet nyugodtan beszélni, és lehet értelmes vitákban nyugvópontra juttatni vitákat, megegyezéseket kötni, és egy munkatervet összeállítani és utána azt végrehajtani. Amihez én tudok segítséget nyújtani, de nem a kormánynak kell ezt elkészítenie, mert ez egy szakmai, sportszakmai kérdés. Tehát szerintem nyertünk is, többet vesztettünk, mint amit nyertünk, de ezt a kicsit, amit így megnyertünk, időt, azt azért jól kéne fölhasználni.

Petrovics-Mérei Andrea: Akkor adjunk ezekhez támpontokat.

Hajdú B. István: Igen. Hozzáteszem, hogy leginkább egy kubai vagy egy indonéz ember érezheti, akik 1938-ban voltak vb-n, tehát ott már 80 év telt el, több mint 80 év, hogy nem jártak világbajnokságon. Európában egyébként Izrael járt nálunk régebben vb-n, és most egészen biztos, hogy nem jutott ki.

Én csak arra emlékszem, hogy az Edström nevű alak befejelte…

Hajdú B. István: Az befejelte, bizony.

3:3, és akkor először sírtam életemben futballmeccs után. Most közel voltam hozzá, de a miniszterelnök mégsem sírhat, tehát ott férfiasan kell viselkedni, de az érzés az nagyjából utoljára – 1973 jól emlékszem? – 1973-ban történt, Bicskei, Vidáts…

Hajdú B. István: A munkatervet hol kellene elkezdeni? Tehát hol van a legnagyobb baj? Vagy mi az, ami a legégetőbb?

Bognár György: Hogyha a magyar futballt szeretnénk elemezni, és nem a válogatottról beszélünk, akkor szerintem át kellene gondolni az akadémiák helyzetét. Ez az első. Nagyon-nagyon jó ötlet volt, és nagyon sokan csinálták a világban mindenütt, de itt röviden fogalmazva az akadémiák egymással versenyeznek, és nem játékosokat nevelnek. Nagyon kevés a képzett, posztra képzett játékos, ami kijön, pedig az akadémiának az lenne a lényege, hogy a grundot pótolja, ugyanis nincs grund. Önképzés volt, grundról jöttek az emberek, már egy bizonyos csibészséget, rafináltságot hoztak magukkal. Heti háromszor-négyszer másfél órában nem lehet megtanulni futballozni senkinek. Az akadémiáknak arra kellene törekedniük, hogy egyénileg képezzék, képzettebb játékosaink legyenek. A technikai képzettsége a magyar játékosoknak, említetted a hetvenes éveket, nyolcvanas éveket, sokkal, de sokkal gyengébb. Kifogás szokott lenni, hogy más futball van, csapatjáték van, letámadás, rohanás, semmire nincs idő, ez nem igaz. Ez nem igaz! Képzettebb játékosokra lenne szükség technikailag. Én azt gondolom, hogy elsősorban itt kellene lépni, mert abba azért beleteszünk sok pénzt, és azt kell, hogy mondjam, az elmúlt tíz-tizenöt évben nem értünk el vele annyi eredményt vagy olyan jó eredményeket, mint amire számíthatnánk.

Petrovics-Mérei Andrea: És a miértje megvan ennek?

Hajdú B. István: Szerencse, hogy egy akadémiaalapító itt ül közöttünk.

Bognár György: Nem véletlenül mondtam.

Egyfelől akadémiaalapító, de másfelől az akadémiák országos rendszeréért is viselek felelősséget ezen a ponton, mert az akadémiai rendszer nem az MLSZ-hez, hanem a sportállamtitkársághoz van bekötve. Tehát ott a kormányzatnak mégiscsak van egy közvetlenebb felelőssége, mint a sportág bármely más részterületéhez. És én a végén majd egyet fogok érteni azzal, amit a mester mondott…

Bognár György: Kíváncsi vagyok.

…csak máshonnan jutok el oda. Tehát szerintem is alapvetően nem a futballal kell kezdenünk a dolgot, hanem a gyerekekkel. Tehát azt a kérdést kell föltenni, hogy mi van a gyerekekkel? Azt mondja a mester, hogy nincsenek grundok, de hol vannak a gyerekek? Akkor valahol máshol vannak, nem? Hol vannak?

Bognár György: Átalakult, bocsánat, ez a világ, az iskolai rendszer, sokkal több elfoglaltságuk van…

Jó, de akkor ezt kell megértenünk, hogy ma a gyerekek nem találkoznak abban az életkorban azzal a szenvedéllyel, a játékkal, ahogyan régen találkoztak, és amiből a futball kinő. Most szerintem ezt semmi nem pótolhatja. Tehát itt valamit helyre kell hozni.

Hajdú B. István: Na, de ez nem így van a spanyol gyereknél meg a német gyereknél is?

Azt nem tudom megmondani. A német gyerekeknél nem tudom, hogy’ van, de ott, ugye, számos olyan játékos van, akire ránézek, rögtön látom, hogy nem a kényelmes német világból érkezett, hanem egy olyan helyről, ahol még van grund szerintem, meg olyan társadalmi helyzetből, ahol az utcagyerekek világa van, zárójel bezárva. De én azt akarom mondani csak ezzel, hogy szerintem nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy mi van az óvodákban, mi van az iskolákban, az iskolai bajnokságokkal. Még a klubok előtti világról beszélek, amikor a gyerekek igazából azokat az alapvető huzalozásokat kialakítják, a technikához szükséges mozdulatkultúrát, amire aztán később futball épülhet. Szerintem ezt ne kerüljük meg, ezzel foglalkozni kell. Nekem nem dolgom, hogy választ adjak erre a kérdésre, szülőként ugyan tudnék mondani valamit, hogy hol vannak a gyerekek, de itt erőfeszítéseket kell tenni, hogy a gyerekek szenvedélyes játékformációkban, fiatalon rúgják a labdát.

Petrovics-Mérei Andrea: Ehhez kellenek a szülők is, azért gyakorló szülőként tudjuk, hogy az se egyszerű.

Kellenek a szülők is, de ne felejtsük, hogy Magyarországon kötelező óvodai oktatás van, tehát Magyarországon kötelező a gyereket beadni óvodába. Van ez alól fölmentési lehetőség, de a magyar oktatási rendszer úgy néz ki, hogy hároméves kortól óvodába kell menni. Tehát már ott vagyunk a gyereknél, ott fogjuk a kezét hároméves korától, és végigkísérjük, mondjuk, az általános iskola végéig, a 14 éves koráig. Itt kéne valaminek történnie. Szerintem itt sok szakembernek ki kéne gondolnia, hogy mi történjen, mert én itt látom az első kérdéskört. Ez egy dosszié. Akkor jön a másik dosszié, amit mond a mester, ez az akadémiák világa. Most arról nekem egy teljesen unortodox vagy különleges vagy teljesen eltérő véleményem van. Szerintem akadémiák nem kellenének. Normálisan fölépített futballrendszerben nem kellenek akadémiák. Ott vannak klubok, és a klubok, ha akarják, hívhatják az utánpótlásnevelési rendszereiket akadémiának, de ahhoz senkinek semmi köze, az a klubnak a dolga. Magyarországon miért vannak akadémiák? Azért vannak akadémiák, mert az első osztályú klubok nem tudnak működtetni akadémiákat és megfelelő minőségű utánpótlásrendszert, mert nincs hozzá pénzük, tőkeszegények a klubok. Tehát ha tisztességesen képzett edzőket, megfelelő számú edzőt, létesítményt, a minőségi eséllyel kecsegtető gyerekek mellé gasztroentológust, rekreációst, mind oda akarod tenni, az egy összeg. Ma minden magyar klub tőkehiányos. Egyetlen klub sincsen, aki azt mondaná, hogy ő oda tud tenni erre a célra évente 300-400-500-600-700 millió forintot. És az állam itt tud beavatkozni egyébként legitim módon. Ugye, a profi futballba én nem akarok adni egy fillért se, az a Szerencsejáték dolga meg a televízióé, ahol a kormányzatnak van dolga, az a gyerekek világa, meg az utánpótlás. És miután a kluboknak nincsen pénzük, ezért jött létre egy olyan akadémiai rendszer, amely tulajdonképpen megakadályoz, mert odaadhatnák a kluboknak, és mondhatnák azt, hogy tessék, ezt csak utánpótlásra lehet költeni. Önök szerint mi történne?

Petrovics-Mérei Andrea: Sejtjük.

Ami korábban történt, hogy az utánpótlásra szánt pénzek elmennek a profi klubokhoz. És akkor nincs utánpótlás. Tehát én normális esetben azt szerettem, amiben én magam is fölnőttem, a Fradinak volt egy utánpótlásrendszere. Hívhatták éppen akadémiának, teljesen mindegy. De volt egy utánpótlásrendszer, amiben jó edzők dolgoztak, jó pályák, jó körülmények, és nyomták a futballt. Én speciel éppen a székesfehérvári MÁV Előrében. Nem kellett akadémia. Volt elegendő gyerek először is. Hova lettek a gyerekek? Leesett a futball igazolt játékosainak a száma. Volt egy olyan pillanat, amikor több volt az öreg játékos, mint a fiatal, az öregfiúkban játszó játékos, mint a fiatal korosztályokban, eltűntek a gyerekek a rendszerből. 2010 óta hozzuk őket vissza. Az akadémia is egy ilyen visszacsalogatásos dolog. Summa summárum, azt akarom mondani, hogyha a klubok megerősödnek tőkeoldalról, és lesz elegendő pénzük, akkor nem kell egy állami sportakadémiai rendszert működtetni. Majd a klubok működtetik a saját utánpótlásrendszerüket, és akkor nincs akadémiai probléma. Csak most ez egy hiánypótlás. Tehát ez azért van, mert a klubok ezt nem tudják megoldani.

Hajdú B. István: De mitől erősödnének meg a klubok?

Pénzt kell beletenni.

Hajdú B. István: Kinek?

Biztosan nem az államnak.

Hajdú B. István: Mert, ugye, Magyarországon ma, ezt lehet, hogy Gyuri megerősíti, egy klub azért a jegybevételeiből, a marketingköltségből, a mezeladásaiból nem tud fönntartani egy profi klubot.

Bognár György: Nemcsak Magyarországon, a Bayern München és a Barcelona sem. Mert ott meg más jellegű kérdés.

Hajdú B. István: De most mi a magyar futballról beszélünk.

Bognár György: De az ugyanaz. A jegybevételből nem lehet megélni sehol. Még ha teltházad van akkor se, és 30 hétre eladod a bérleteidet, akkor sem. Az kevés ehhez.

Miből van a bevétele a kluboknak? Hát, ugye, van egy ilyen európai összesítés, ami minden évben elkészül, azt én végignézem, egy kis időt kilopok erre, és akkor ezeket végigolvasom. És ott vannak az adatok, mert adatalapon lehet gondolkodni. És akkor azt látom, hogy bevétel van, ahogy a mester mondta, van persze valamennyi jegybevétel, merchandising nevű, ilyen kereskedelmi izé, és akkor van a játékoseladás, és vannak a tévéközvetítési jogok meg a szerencsejátékhoz kapcsolódó jogosítványok. Ebből van a nagy bevétel. Itt az a kérdés, hogy mennyi embert érsz el. Magyarország egy tízmilliós ország. Tehát ha Magyarországon az állam nem vállal szerepet az utánpótlásban, annyi pénzt nagyon nehezen tud összehozni egy klubtulajdonos, hogy egyébként ne csak a profi csapatot, hanem még amellett egy komplett és drága utánpótlásrendszert is működtetni tudjon. Ez a problémánk. Tehát vagy több gazdag ember kell, akit becsalunk a futballba, ebben nem állunk rosszul, becsaltuk a legnagyobbat is –nem? –, hát mégis 2010 óta az OTP elnöke a futballszövetség vezetője. Be kell őket csalni, rá kell őket venni, hogy egy csomó lóvét tegyenek be a futballba, csak ezt tudjuk csinálni. Aztán valami szabályozással a cégeket is érdekeltté kell tenni abban, hogy vagy tulajdonosként vagy hirdetőként jelenjenek meg. Mert még egyszer mondom: az állam nem tehet bele a profi futballba pénzt, kizárólag a gyerekfutballba meg még az akadémiai rendszerbe talán. És ott a vége. És onnantól kezdve már tévé van, jogdíjak, szerencsejáték, és így tovább, az egy másik világ. Miután Magyarországon itt is jelen van az állam, ez úgy néz ki, mintha az állam tenné, de valójában nem. Ez a Szerencsejáték meg a tévéközvetítések világa, ami pénzt termel a futball számára. De a tulajdonosok így is, ha én jól látom a számokat, minden évben nagyon-nagyon súlyos összegeket buknak el. Minden klubban! Tehát olyan klubtulajdonost ma, aki egyébként profitábilis módon működtetne klubokat, én olyat nem ismerek. Még az öreg Hemingway volt talán az utolsó, aki a Honvédnál próbálkozott egy tisztán üzleti alapú modellel, őt kell megkérdezni arról, hogy sikerült-e neki, vagy sem. De nem ismerek egyetlen más esetet sem. Csak futballbolondokat látok, gazdag futballbolondokat, akiket becsaltunk, vagy bejöttek, vagy befertőződtek a futballal, és nagy összegeket hagynak ott. De erre nem lehet utánpótlást építeni, ezért van az állami akadémiai rendszer.

Bognár György: Az akadémia az egyébként jó ötlet, mert pótolja a grundot. Ott szakmai kifogásaim vannak.

Hajdú B. István: Azt akartam mondani, hogy jól működnek az akadémiák?

Bognár György: Az akadémiáknál én szakmai kifogást tudok csak mondani, amikor azt mondom, hogy nem egyéni képzés folyik, nem kész játékosok jönnek ki, hanem egymással versenyeznek. Az is kell, a 17-18-19 éves gyereknek jó a versenyhelyzet, az rendben van. De soha nincs jobbhátvédünk, balhátvédünk, vagy éppen centerünk. Tehát az egyéni... És hozzáteszem, hogy a gyerekek önértékelésével is borzasztó nagy problémák vannak, nemcsak a futballban, hanem nagy általánosságban. Egyszer sikerül neki valami technikailag, futballistának érzi magát, azt hiszi, hogy tudja. Pedig tudni csak akkor tudja, ha tízből kilencszer sikerül. Egyszer megcsinál valamit, és ő ezt tudja. Nem így van!

Azt mondanám én, az akadémiák világát ismerve, mert kötelességem azért, hogy erre ránézzek, ha már az állam foglalkozik ezzel, nem egyenszilárdságúak, különbözőek az akadémiák, különböző minőségben teljesítenek. Van egy szakmai stáb, amit egyébként Szalai Ádám vezet, ha az ő nevét említhetem, akit bevontunk az államtitkárság munkájába, ő járja az akadémiákat, és ő tesz mindenfajta javaslatokat. De ugyanakkor az államtitkárság nem vállalhat, ezt Gyurinak mondom, szakmai irányítást. Tehát az államtitkárok bürokratái nem mondhatják azt, hogy az akadémiák csinálják így vagy úgy, ugye, mi egy szolgáltatóközpont vagyunk, egy koordinációs központ. Hogy mit kell csinálni egy akadémián, azt valójában a klubnak kell megmondania. Tehát itt az történik, hogy a Fradinak kell megmondania vagy a Paksnak a saját akadémiai rendszere számára, hogy nekem jobbhátvéd kell, és egy jobbhátvéd nálam, az én játékomban úgy néz ki, hogy ezt a jobbhátvédet neveljétek, egy ilyet neveljetek. De ezt nem lehet az akadémiából, de még az MLSZ-ből sem lehet irányítani. Ezt a Paks vezetőedzői székéből lehet, vagy a Puskás Akadémia vezető elnöki székéből lehet. Ebbe nem szabad beleavatkozni az államnak, mert akkor visszajövünk a Kutas-féle központi követelményrendszerhez, ami szerintem megölne bennünket.

Hajdú B. István: Az akadémiák sikerességének mi a mércéje, hogy hány jobbhátvédet, hány felnőtt jó játékost ad?

Bognár György: Szerintem igen.

Hajdú B. István: És ebben hogy’ állunk?

Bognár György: Nálam minden klub egy-két játékost föl tud mutatni.

Hajdú B. István: Az elég?

Bognár György: Hogyha évente, akkor igen.

Én azt mondom, hogy mi hogy’ adjuk a pénzt, azt én meg tudom mondani.

Hajdú B. István: Na, hát már ez is valami.

Az úgy történik, hogy Szalai Ádám, mert végül is ő ért a futballhoz, nem pedig a bürokraták, leül minden akadémiai vezetővel az év elején. És azt mondja, hogy mit várhatunk tőletek? Mert, ugye, egészen más a feladata egy Ferencváros-akadémiának, mint a kisvárdainak. Mert a Ferencvárostól nem várhatom el, hogy föladjon két-három játékost, mert a Ferencváros egy másik szinten van, a Kisvárdától vagy a Felcsúttól vagy a Puskástól, attól elvárhatom. Ezért nem szabad egy ilyen követelményrendszert működtetni, hanem Ádám leül mindenkivel, és azt mondja, hogy mondjátok meg, hogy ti mit vállaltok, hány játékospercet. És akkor megegyeznek egymással, és ezután kapják meg a támogatás nagy részét. Van egy alapinfrastruktúra-támogatás, de a pénz nagy részét utána a Szalai Ádám által kialakított konzultációk eredménye alapján ítélik oda az akadémiáknak. És az év végén megnézik, hogy amit vállaltál, azt teljesítetted-e. Mert lehetetlen, nem szabad rákényszeríteni az akaratodat a klubokra, azért mondom, hogy szolgáltatóközpontként kell működni. Szerintem általában a sportági szakszövetségeknek nem sporthatóságként kell működniük, még ha vannak is utasítási jogaik bizonyos tekintetben, de a kultúrája, a hangulata, a hozzáállása, a gesztusrendszere egy szolgáltatóközpont. A szövetség esetében is meg a sportállamtitkárság esetében is így kellene, hogy legyen. Van, amikor ezt hozzuk, van, amikor meg nem. Mert futballt csak a klubokban lehet csinálni. Szövetségben nem lehet futballt csinálni meg a minisztériumi irodákban sem, azt csak a pályán lehet, a klubban. Ezért mindent oda kell adni nekik, mert ott fog javulni a munka. Tehát a minőségjavulást nem mi tudjuk előidézni követelmények meg szabályok kidolgozásával, azt ők tudják, az edzők, Bognár Györgyök tudják azt megoldani.

Petrovics-Mérei Andrea: Ideális esetben ez az akadémiai rendszer ilyen átmeneti állapotnak kéne most lennie addig, ameddig a klubok meg nem erősödnek.

Igen, az én reményem az, hogy tíz év múlva erre már nem lesz szükség, hogy visszatérhetünk oda, ahol mi nőttünk föl, vagy a mester felnőtt. Van egy utánpótlásrendszere egy klubnak, van tulajdonosa, lehetőleg van pénze, amiből elműködteti a profi részleget, és van pénze tudottan, deklaráltan, odaküldötten az utánpótlásra. És akkor abban a rendszerben megy az élet. Akkor nem kell már az államnak ottan részt vállalnia.

Hajdú B. István: Van ehhez elegendő szakember?

Bognár György: Van, van. Én azt gondolom, hogy az edzőképzés működik. Nagyon sok fiatal edző van, lelkesek. Nyilván egy edző nem akkor lesz edző, amikor megszerzi a papírját, hanem évek múlva, egy-két kudarc éri, és akkor megedződik. Tehát azt gondolom, hogy a szakemberképzéssel nincs gond. Tehát van sok edzőnk. Egy kicsit, hogy mondjam, túl sok a fiatal, tehát nem ártana, hogyha idősebb edzők mellett, a gyakorlatban edződnének a fiatalok. Tehát itt van például az utánpótlásválogatott nálunk, az U21. Ugye, Gera abbahagyta a futballt, edző lett az U21-ben. Szélesi abbahagyta a futballt, edző lett az U21-ben. Nem kellett volna melléjük egy rutinosabb valaki, akitől, merthogy az eredményeink meg nem jönnek évek óta? Nem véletlen…

De az igazi nagy segítség az volna, bocsánat, mindenben egyetértek azzal, amit itt a mester mondott, az igazi nagy, az én szemmagasságomban jelentkező probléma az, hogy nemzetközi mezőnyben nincsen egy edzőnk se. Most, hogy Bölöni már kijött, Dárdai nincs, nincs magyar edző a világ öt legjobb bajnokságának még a másodosztályában sem.

Hajdú B. István: Körülbelül 20 perccel ezelőtt mondtam, hogy akár, amikor Gyuri mondta, hogy a magyar edzőknek, újat nem adott a külföldi edző, hogyha a magyar edző ugyanolyan jó lenne, mint az ugyanolyan, nem tudom én, szerb, orosz stb. sorolhatnám. Ugye, 2014 óta nem nyert magyar edző bajnokságot az első osztályban. Kondás Elemérrel nyert akkor a Debrecen, aki most egyébként az NB III.-ban dolgozik, tehát ez is nyilván egy érdekes történet, azóta csak külföldi edzők nyertek. De magyar edző sok sikert külföldön sem tudott elérni. Nem is hívták a magyar edzőket, vagy nem is hívják?

Bognár György: Milyen alapon? Miért hívnának külföldi edzőket a magyar futballból profi bajnokságba? Hát próbálom megmagyarázni a horvát és a szerb futballt. Ugye, Jugoszláviából akkor is kimentek Ausztriába, Németországba és a világ minden tájára futballozni, amikor mi nem mehettünk, csak 30 év fölött. Az egész világot behálózták a délszláv emberek. Ma szakmai igazgatók, klubigazgatók, sportigazgatók, vezetőedzők dolgoznak Kínától az Egyesült Államokig…

Összetartó népség.

Igen, és összetartó népség, és odaviszik a saját embereiket. Halálegyszerű a magyarázat. Olyan kiépített hálózata van a délszláv futballnak az egész világon, hogy abba te nem tudsz beleszagolni. Évtizedes előnyeik vannak!

A spanyol, portugál ugyanez.

Bognár György: Hát ez körülbelül így működik.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, de abban nincs anomália, hogy azt mondod, hogy nagyon sok lelkes, jó fiatal edző van, jó az edzőképzés, de mégse tudunk majd, mondjuk, egy magyar szövetségi kapitányt fölmutatni, hogyha odakerülünk?

Bognár György: Jelen pillanatban azt gondolom, én nem gondoltam ezt végig, hogy most ki lehetne?

Hajdú B. István: Te szeretnél valamikor szövetségi kapitány lenni?

Bognár György: Én nem vagyok rá alkalmas. Szakmailag igen, tehát ez nekem egy kiváló feladat lenne, az, hogy én összerakjak egy csapatot, milyen futball legyen, hogy’ tudjunk ezzel előre menni, de én azt gondolom, hogy emberileg nem vagyok alkalmas. Én nem akarok megfelelni mindenkinek. Én nem tudnám tolerálni ezeket a vereséget, és a győzelmet is meg kell magyarázni, én nagyon hamar összevesznék sok emberrel. Énszerintem ez nem lenne jó senkinek.

Nem tudjuk.

Hajdú B. István: Igen, mondhatnánk, hogy a puding próbája az evés, de jó. Csak azon gondolkodom, mert akkor, ugye, végül is az összes jó magyar edző itthon van. És akkor fölmerül még egy kérdés az akadémiákkal kapcsolatban, hogyha az állam igyekszik segítséget adni valamilyen formában, ugye, hallottuk, számonkérhet-e, és ha igen, akkor mit?

Persze! De azért kell olyan embereket bevonnunk ebbe, mint Szalai Ádám, aki leült, megegyezett, és az év végén azt mondja, hogy te, kedves barátom, nekem te dumálhatsz, én majd, nem is kell mondani, válogatott voltam, értek a futballhoz, ebben állapodtunk meg, meg tudtad volna csinálni, nem csináltad meg, jó napot! És legközelebb, a következő évi költségvetésnél ennek következménye van.

Hajdú B. István: Jó, tíz évig nem volt Szalai Ádám vagy 15 évig.

Mindig volt valaki azért. Amíg Mezey György élt például, az egy nagy könnyebbség volt, Isten nyugosztalja, mert, ugye, mindannyian tőle tanultunk mindenféléket a futballról, és amíg ő ott volt, addig őt meg lehetett kérdezni. És azért az akadémiai rendszer kiépítésében én vele kezdtem. Nem ezért jöttünk össze, mert nem ez a témánk, de, ugye, én vele kezdtem 2006-ban, amikor a Puskás Akadémiát megalapítottuk. Az MTK már megvolt, mi voltunk a másodikak, a Honvéd volt a harmadik. És én őt kértem föl, hogy dolgozzunk ki egy szakmai koncepciót. Ő azt mondta, hogy akadémiákat azért kell csinálni túl azon, hogy a lóvé nem oda megy, ahova kellene, ha utánpótlásra a klubnak adod, mert elviszi a profi csapat, hanem azért, mert miután nincs már grund, és nincs ez a természetes futballközeg, amiben a gyerekek fölnőttek, ezért ő úgy fogalmazott, hogy az érintésszámot kell növelni. Tehát azt mondta, hogy az akadémiák lényege az, hogy olyan közeget kell létrehozni az iskoláztatástól az időbeosztáson át az edzésekig, hogy a gyerek heti labdaérintés-száma olyan magas legyen, mint amennyi egyébként a grundokon Hidegkutinak meg Puskásnak volt. Ő ezt mondta.

Bognár György: Ez fontos, és ez így is van.

Innen indultunk el. Ez volt az alapgondolat.

Hajdú B. István: Ez annyira igaz, egy történetet hadd meséljek el. Nagyjából azt hiszem a kilencvenes évek közepén Mezey György szeretett volna, meg is csinált egy, akkor még videokazetta volt, edzéselméleti videokazettát, amiket kiküld a kluboknak. Ezért összetoborozta vagy az U16-os vagy az U17-es válogatottat, én már nem is tudom, hogy kiket, a Népligetben, és Faragó Ricsi barátommal megkért, hogy majd narráljuk ezeket az edzésgyakorlatokat. Kiderült, és ezek a válogatott játékosok voltak, hogy olyan mozgáskoordinációs problémák vannak már náluk, hogy valószínűleg, és itt jön nyilván az óvoda meg az iskola szerepe meg a klubok szerepe, már a kiválasztásnál hatalmas a hátrány. Tehát egész egyszerűen azokból a gyerekekből ott, lehetett mondani már 10-12-16 évesen, belőlük valószínűleg nem lesz futballista. Valahogy’ elkészült a kazetta, mert rengeteg nyersanyagot kellett persze fölvenni, de már akkor se volt minden rendben, és ez, ugye, ez a kilencvenes évek közepe.

Ez visszavisz bennünket oda, amit a mester mondott, mert Bognár György mondott az előbb a technikáról. Én azt tanultam a másik mestertől, Mezey Györgytől, a nagymestertől, hogy a futball utánpótlásképzésének a legnagyobb átka az, ha elnagyolod. Tehát egyetlen mozdulatot sem lehet elnagyolni. Ez a technika. Különböző futballfilozófiák vannak. Nem tudom, van-e öt oldalban összefoglalt magyar futballfilozófia, amit úgy nagyjából lehetne követni mindenkinek, és megtölthetné a saját szakmai tartalmával, attól tartok, hogy talán ez nincs leírva, szemben az írrel, gondolom, ez föl sem merül ott, de a magyar futballban…

Hajdú B. István: A technikás írrel.

…a magyar futballban teljesen evidens volt a régi világban, hogy nem lehet elnagyolni a technikai képzést, minden mozdulatnak finomnak kell lenni. Tehát ezért a magyar akadémiai rendszerben az érintésszám, és így tovább, és így tovább, tehát nem lehet elnagyolni. Ugyancsak mindig Mezey mondta, fiam, nem felé, hanem neki. Tehát a pontosság passzpontosság, az nem úgy van, hogy felé rúgom a labdát, hanem neki. És úgy rúgom, hogy az ő következő mozdulatát előkészítsem már az én passzommal. Tehát Mezey lefektetett ilyen alapelveket, amiket mi próbálunk érvényesíteni, de hát ott vagyunk, ahol vagyunk. Nem azért vagyunk ott, mert nem tudjuk, hogy mit kéne csinálni.

Hajdú B. István: Már azt is tegyük hozzá, bocs, Andi, hogy az elmúlt évtizedekben, ha megnézzük, főleg utánpótlásvonalon, de egyáltalán a magyar futball vonalán követtünk mi már német vonalat, spanyol vonalat, holland iskolát, miközben, ugye, elvileg létezik magyar is. Vagy ez csak elvileg létezik?

Bognár György: Elvileg. Kellene, hogy létezzen. Az a baj, hogy nincs egy ilyen központi szakmai irányvonal, mint például a hollandban van. Tehát amikor 20-25 évvel ezelőtt például a hollandoknál minden csapat 4-3-3-at játszott, és annak a feltételeit, követelményeit szakmailag nézték, és úgy is vittek edzőket a klubokhoz, hogy ezt a fajta szakmai irányvonalat kövessék. Nem tudom, hogy ez ma így van-e, de Magyarországon ilyen soha nem volt. Itt ráüt a hasára minden szakember vagy szakmai igazgató, és az általa vélt legjobbnak vélt taktikát vagy játékrendszert próbálja játszani.

Igen, de talán, ha megengeded, ez talán nem véletlenül van így, mert én gyerekkoromban is meg tudtam mondani, akkor is, ha nem volt fölírva a mezre, hogy melyik csapat játékát látom, hogy ez a Fradi, ez meg az Újpest. Tehát az Újpestben például ügyetlen játékos sose volt, az ott nem fordulhatott elő. Ezzel szemben a Fradiban meg nem volt olyan ember, aki ne tette volna ki a szívét-lelkét, és nem csúszott volna be, talán leszámítva Albert Flóriánt, ne csúszott volna be öt méterről, ugye? Tehát ezt rögtön lehetett látni. A magyar futball konkrét megvalósulása klubonként annyira különböző stílusokat hoz, hogy ezt nagyon nehéz összefésülni valami központi szakmai iránnyá. Ezért én nem is azt keresgélném, amit a hollandok csináltak, hanem legalább egy filozófiai vagy a futballról vallott magyar gondolkodásmód összesítését kellene elkészítenünk, amit aztán mindenki alábonthat a saját szakmai specifikumainak megfelelően. A Fradi nyilván mindig harcosabb lesz, az Újpest mindig technikásabb lesz, és így tovább, és így tovább. De egy ilyen alap, és az nem több, mint négy-öt oldal, tehát én nem egy kézikönyvet hiányolok, ha egyáltalán, lehet, hogy nem hiányolok semmit, hanem szívesen olvasnék, így fogalmazok inkább, az egy négy-öt oldalnyi filozófia: a mi futballunk. Mert minden nemzet másképpen értelmezi a futballt. Hát láttuk az íreket. De hát bárki ellen játszunk, látjuk a fajta-jellegbeli különbségeket a játékban. Föl tudjuk ismerni ezeket a játékjegyeket. Ezeket nevesíteni kell. Ebben kell egyetérteni szerintem a magyar futballvilágban dolgozóknak, hogy ez a mi futballunk. Hogy ne forduljon elő még egyszer az, amit most itt hallhattunk, ami egy gyalázat, hogy a holland meg izé… Hát kik ezek? Mi kétszer játszottunk vb-döntőt! Ne vicceljünk már!

Hajdú B. István: Mondjuk, a holland háromszor.

Jó, jó, de akkor is, nehogy már nekem idejöjjön valaki, és elmagyarázza nekem, hogy mi a futball. Hát hogy’?

Petrovics-Mérei Andrea: De ez nem azért van, mert az elmúlt negyven évünk úgy sikerült, ahogy a fociban?

Az mindegy! De ez egy olyan kisebbrendűségi érzés, amit nem szabad engedni. Van egy saját futballunk, vissza a harmincas évekig, Duna-völgyi, vagy nem tudom, hogy hívták abban az időben, Mezey erről sokat is beszélt, meg írt is. Megvan ez a futballtradíció. Néha ez sikeres volt, máskor kevésbé, ezt végig lehet követni, búvópatakként jött, tehát van egy saját fölfogásunk a futballról. És ezt szerintem rögzíteni kellene, ez segítene a legtöbbet.

Bognár György: És erre a saját felfogásra ráerőltették a német futballt, a követelményrendszert, aztán a 2000-es évek elején jött a spanyol, a latin futball, tehát nem kellene nekünk követni egy az egyben másokat. A jó dolgokat persze ki lehet venni. Egyébként annak idején Mezey György is járta a világot az UEFA-nál, és kivette azokat a dolgokat az európai vagy a világ futballjából, amiket hazahozott, és csinált egy csapatot.

Amikor eldöntöttük, vállalta, hogy szakmailag segít az akadémiát megalapítani, akkor elkezdtünk járni Európában, és megnéztük a világ legsikeresebb akadémiáit, Mezey Györggyel, én magam is. Ellenzékben voltam, jól ráértem. Ezt most nem kívánom vissza, nem ez a megoldása a magyar futball bajainak, de elmentünk a Sportinghoz, akkor ők a legjobbak voltak, voltam vele a Bayern Münchennél, megnéztünk mindent. De nem azért, hogy megtudjuk, hogy hogyan kell játszani ezt a játékot, azt mi pontosan tudjuk, hanem azokat a szakmai részleteket néztük meg, ami majd beilleszthető a mi rendszerünkbe. De én vissza szeretnénk menni oda, hogy a futball alapvetően önbecsülési kérdés. És visszamennék ide, a halál kérdéséhez, ezért haltunk meg a meccsen. Mert mi is vagyunk valakik, és az nem lehet, hogy nekünk, akik két vb-döntőt játszottunk, és sorolhatnám a neveket, aranylabdásunk, Puskásunk van, nekünk ne magyarázza senki azt, hogy mi ez a futball. Csak ahhoz, hogy ezt az önbecsülést tartani tudjuk, néha le kell őket győzni, lehetőleg tétmeccsen, és ki kell jutni a világbajnokságra, mert egyébként üres duma marad az egész. Kell mögé siker, győzelem.

Hajdú B. István: Igen, és, ugye, nyilván beszélhetünk arról is, hogy a válogatott futball mellett a klubfutball hogy’ áll nemzetközi szinten, mert, ugye, az is közös vágyunk, hogy, mondjuk, az európai kupákban ne egy csapat legyen évről évre, amelyik helytáll, hanem, mondjuk, a főtáblán ott legyen egy másik vagy egy harmadik magyar csapat is.

Itt egy durva véleményem van nekem. Szabad azt elmondani?

Petrovics-Mérei Andrea: Kérjük.

Szerintem itt egy nagy disznóság történt az 1990-es évek elejétől kezdve. Mert mindenfajta finom, ezek a nyugatiak ilyen finom gyilkosok, mindenfajta finom szabályokkal végül csak úgy alakították az európai futballkupák rendszerét, hogy a nyugatiakhoz megy minden lóvé, és gyakorlatilag a mi régiónkat levágták. Mert nemcsak Magyarország nincs ott, hát a többiek sincsenek ott! Nemcsak arról van szó, hogy mi csináljuk rosszul. Miután a modern futballban a pénz rendkívül fontos, úgy vannak a pénzcsatornák irányítva, hogy azok sose Közép-Európa számára kedvező módon vannak, hanem a nyugatiakhoz mennek, és ezért az egész régiónk leszakad. Nagyon ritkán bejut egy Zágráb, de nagyon ritkán. A szerb csapatok nem jutnak már ki a Bajnokok Ligájába. Mi próbálkozunk, ott vagyunk a küszöbön. Bulgáriáról rég nem hallottunk, a románok már sehol sincsenek.

Hajdú B. István: Azért három-négy cseh csapat, lengyel csapat azért legalább a Konferenciáig eljutnak…

Igen, most én a Bajnokok Ligájáról beszélek. Tehát szerintem, igen, a Bajnokok Ligájában kell egy magyar csapatnak lenni, szerintem ez nem kérdés, de a világ ellenünk van, a nyugati pénzvilág ellenünk van, velük szemben, az ő általuk kitalált szabályok szerint játszva kellene nekünk sikeresnek lenni. Nagyon nehéz.

Bognár György: Amikor azt mondjuk, hogy a Fradi sokkal markánsabb költségvetésből dolgozik itthon, mint a többi csapat, ez igaz, és ennek meg is van az eredménye, de amikor a Fradi kimegy a Bajnokok Ligájába, akkor ott ugyanolyan kispályás, mint ahogy mi vagyunk itt mögötte. Tehát a Fradi nem tényező gazdasági hátterét illetően, márpedig a profi futball pénzfüggő. Ha neked van a legtöbb pénzed, meg tudod venni a legjobb játékosokat, meg tudod fizetni a legjobb játékosokat. Pénzfüggő a profi futball. És nemzetközi szinten, ugye, most szerencsére minden évben a Fradi azért a csoportkörig eljut. Nem állunk mi attól olyan nagyon-nagyon messze ám, hogy egy vagy két csapat legalább a Konferencia Ligában még ott legyen. Ettől nem vagyunk olyan messze.

A Vidinek nem sikerült, ugye? Az Újpesttől elvárható lenne a történelme alapján, hogy ott legyen. A Győrtől szintén elvárható, talán ők, mintha ott is lennének. Tehát ez nem a kis kluboknak a dolga, ez a nagyfiúknak a játéka. Mondom, Fehérvárnak nem sikerült tartósan ott lennie, de a Győrnek sikerülhet, és az Újpesttől pedig elvárható.

Petrovics-Mérei Andrea: És, ugye, a Debrecent is azért még régebben ide sorolhattuk.

Hajdú B. István: Tavaly majdnem a Puskás Akadémiának sikerült, és a Paks is az utolsó körig jutott, de még egyszer mondom, ez, ugye, most már az európai klubfutball három tornája, az száz csapat fölötti létszám, abba azért, hogy kettő magyar beférjen, szerintem az talán nem lenne egy irreális elvárás.

Bognár György: Most sem az. Szerintem ez nem az. Ezt jól látod.

Hajdú B. István: De nem történt meg mégsem.

Bognár György: Majd előbb-utóbb megtörténik.

Hajdú B. István: Ja, jó.

Petrovics-Mérei Andrea: Akkor ebben türelmesek vagyunk.

Bognár György: Egy pár évig még talán.

Hajdú B. István: A magyar futball egészén az mennyit segíthet, hogy van legalább egy olyan játékosunk, akit viszont a világfutball most jegyez, és, ugye, Szoboszlai Dominikról beszélek.

Bognár György: Én azt gondolom, hogy ez mindenképpen egy jó dolog a magyar futballnak. Ráadásul Kerkez is bent van ebben a csapatban. Az, hogy most egy picit gyengébbek, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a világ egyik legjobb csapata jelen pillanatban is a Liverpool, és ott egy stabil kezdő játékos, és jó teljesítményt nyújt, Szoboszlai jó képességű játékos nagyon. Én azt gondolom, hogy ez mindenképpen emeli a magyar futball színvonalát. Ő egy személyben is.

Én nekem, ha szabad megint ilyen amatőr dolgot mondanom, tehát én abban hiszek, hogy a jövőt a múltból összerakott mintázatok alapján lehet megtervezni. És amikor én a nagy magyar csapatot keresem, mint szurkoló, akkor nekem az az 1966-os csapat. Tehát én posztokra is azt nézem. Én az 1966-os csapatot nézem, azt hiszem, minden meccsüket láttam, ami egyáltalán elérhető.

Hajdú B. István: Vagy öt világválogatott bennük.

Jó, de azt akarom mondani, Albertünk megvan.

Hajdú B. István: Ő Szoboszlai?

Igen. A Farkasunk nincsen meg. A szerkezetét illetően az egész csapatunkban, ami leginkább hiányzik, most persze, egy dolog, hogy…

Hajdú B. István: Mészölyünk se biztos, hogy van.

Jó, de azért Orbánék… Mégis a Lipcsében játszik az Orbán. Tehát ami a legfájóbban hiányzik, és én azt gondolom, hogy egy minőségileg más dimenzióba emelné a magyar futballt, az, hogyha az Albertünk mellé meglenne a Farkasunk. Ha Farkas Jancsink lenne, ott a középen még egy.

Bognár György: Tehát keressük a Szoboszlai kettőt.

Igen, igen. Szerintem ezt kell tennünk.

Petrovics-Mérei Andrea: És meg tudjuk találni? Van?

Van egy Farkas nevű csávó, van egy Farkas nevű fiatal fiú, 16 vagy 17 éves, aki Angliában van, most tudnom kéne, melyik klubnál, talán a Liverpoolnál, bocsánat…

Hajdú B. István: Így van.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen.

De az U16-os utánpótlás angol válogatottban játszik. Ott észnél kell lennünk. Van egy bátyja, ő 19 éves, talán a másodosztályban játszik valahol, de erről a Farkas nevű fiúról azt mondják, hogy ott mocorog valami. És Szoboszlai édesapja is nyilatkozta egyszer, hogy tőlük, mert, ugye, nem hívják akadémiának a Főnix nevű műhelyt, de valójában az egy akadémia, amit ő visz, és ő azt mondja, hogy ő látott ott olyan gyerekeket, akik az ő fiával összemérhető képességű gyerekek.

Bognár György: Ezt a Főnix nevű serdülőcsapatot, mivel én Csákváron voltam négy évig edző, a Főnix adta az utánpótlást. És kéthetente láttam a Szoboszlaiékat gyerekként játszani Csákváron. Meg is néztem őket mindig. És Szoboszlai mellett volt még három hasonló képességű játékos. Ma egyikről se hallok, de hárman-négyen voltak kiemelkedő játékosok abban a csapatban.

Tehát Farkas Jancsit szabad keresni.

Hajdú B. István: Igen, csak, ugye, közben végig gondoltam, hogy ki az, aki a világban, mert ha a csapataink nincsenek ott, legalább játékosként az elitben játszik, és, ugye, Sallai Roland játszik a Bajnokok Ligájában a Galatasarayban. A lipcseieknél, ugye, Gulácsi, Orbán játszottak sokáig BL-ben, de igazában azt gondolom, hogy olyan játékosaink vannak, talán kivéve kettőt-hármat, Szoboszlait, Vargát is idesorolom, Sallait, akik képességeivel talán minden országnak van egy olyan játékosa, vagy öt vagy tíz.

Igen, ezért ez fontos kérdés, hogy mennyire mély a keretünk. Ugye, nekünk, Rossinak, illetve a szövetségi kapitánynak, a mindenkori szövetségi kapitánynak egy baja, hogy vékony, az a minőségi…

Hajdú B. István: Bocsánat, visszatérve a vasárnapi meccsre, azt láttam, hogy egy Schäfer lejön, aki egyébként egy Bundesliga-játékos, egy nagyon becsületes, a magyar válogatottért szívét-lelkét kitevő ember, már őt sem biztos, hogy tudjuk azonos szinten pótolni.

Bognár György: Mindig lehet mindenkit pótolni. Mindig lehet mindenkit pótolni! Amikor Szalai még játszott, és Rossi például elsírta magát a tévében, hogy mi lesz most, Szalai sérült, nincs center. És én azt mertem nálatok mondani a tévében, hogy ott van Gyirmóton egy Varga Barnabás nevű játékos, az jobb, mint Szalai, és mindenki kiröhögött. Ma meg Varga Barnabás a legjobb játékosunk, a leggólerősebb játékosunk. És ő megvolt már öt-hat évvel ezelőtt is.

Petrovics-Mérei Andrea: Nekem pont ez a bajom minden Varga-gólnál, bocsánat, hogy hol volt ő eddig?

Bognár György: Mattersburgban.

Petrovics-Mérei Andrea: Jó, köszönöm, azt úgy tudtam.

Mindenesetre én megnéztem a vereség után, előtte kellett volna persze, az írektől elszenvedett vereség után megnéztem az ír keretet, és összevetettem a magyarral. Ugye, abban én azt látom, hogyha úgy vesszük, hogy öt csúcsbajnokság van Európában, az angol, a német, a spanyol, a francia meg az olasz, akkor nálunk elit ligában játszottak öten, és két játékosunk volt, aki az elit ligák mögötti másodosztályban játszott. Az íreknél ezzel szemben volt hét topligás vagy csúcsligás, hatan a Premier League-ben, egy a Serie A-ban, és 12 olyan játékos, aki az angol másodosztályban volt. Tehát, ugye, mi jobb csapat vagyunk, én egyetértek azzal, amit Bognár György mondott, csak én…

Hajdú B. István: És jött még ehhez a Parrot, aki Hollandiában játszik, és egész jól játszott.

Igen, de egyetértek azzal, amit az előbb hallhattunk a mestertől, hogy a mi csapatunk meg az írek összevetve talán inkább számunkra mutat kedvező mérleget, de az kétségkívül igaz, hogy az ír keret mélyebb, ezért stabilabb is.

Petrovics-Mérei Andrea: De ez visszatérő probléma vagy kérdéskör most már évek, lassan évtizedek óta.

De nevelni kell a gyerekeket.

Hajdú B. István: Igen, ugye, erre mondhatjuk azt, hogy azért, mondjuk, a selejtezősorozat előtt, ha megint nevet említek, ki gondolta volna, hogy a tavaly a Kecskeméttel éppen hogy’ ott játszadozó Lukács kulcsembere lesz a válogatottnak, és két gólt is lő, meg még egy gólpasszt is ad?

Én.

Hajdú B. István: Költői kérdésnek szántam, de akkor így.

Bognár György: És akkor válaszolva az előző kérdésedre: Lukácsból van még húsz.

De hogyan jön a Lukács? Lukács, csak hogy tiszteljük az utánpótlásnevelés szakembereit, Honvéd-nevelésű játékos. Szerintem Rossi még onnan ismeri, amikor még a Honvédban volt edző. És Lukács mindig is egy elveszett tehetségnek számított a magyar futballban, én mindig néztem Kecskeméten és Diósgyőrben is, és akkor az volt a kérdés, hogy mikor talál egy olyan helyet magának, ami passzol az ő karakteréhez, és kijön belőle az, ami benne van. Most épp nálunk van egyébként, és úgy tűnik, hogy ez valahogy passzol hozzá, és hirtelen megjött a teljesítmény. De az nem lepett meg azért bennünket, akik jobban vagy mélyebben ismerjük a magyar játékosvilágot, hogy van egy Lukács nevű ember, aki egyszer majd magára fog találni, és még nagy dolgokra lesz képes.

Hajdú B. István: Igen, 29 évesen talált ő is magára. Tehát ő is húsz éves korában, vagy huszonöt évesen hol volt?

Bognár György: Jobb később, mint soha.

Petrovics-Mérei Andrea: Jó, de ha van még húsz, akkor azokat miért nem találjuk meg hamarabb?

Bognár György: Van, biztos, hogy van. Keresni kell, és akkor nem mindenki tud, ez a Lukács ugyanígy tudott futballozni, ugyanilyen sebessége volt a Diósgyőrben is, és elengedték, mert nem fért be a csapatba. Megtalálta a helyét, ez a lényeg. És most kijön az a teljesítmény, ami benne van. És ilyenből hidd el, van több is. Tehát amikor Szalai helyére Varga Barnabás megvolt Gyirmóton, de senki nem hitte el, utána kell menni, és előbb-utóbb kijön. Nem kell sírni azért, hogy kiesik a válogatottban Schäfer. Van mögötte másik. Mindig az a legjobb csapat, aki kifut a pályára. Egy edző sem olyan hülye, hogy rosszabb csapatot rak ki, mint amit kirakhatna.

Hajdú B. István: Te látod akkor, amikor a Willi Orbán után ki lesz a jövő középhátvédje?

Bognár György: Nem, eddig nem foglalkoztam vele, ha kellene, akkor foglalkoznék.

Én figyelek.

Hajdú B. István: Igen?

Nekem nagy, az előbb elmondott 1966-os magyar válogatott mintázata alapján én figyelem, 17 éves kortól látom a gyerekeket, az alá nem nagyon tudok nézni, de 17 éves kortól nagyon hosszú listám van posztonként, akiket látok a magyar utánpótlásban, hogy tudom, hogy külföldön hol vannak, és lehet belőlük valami. Aztán ki kell őket húzogatni, mert kiderül, hogy mégsem, meg nem, de a végén csak marad, tehát a két védőt illetően is szép reményeim vannak.

Petrovics-Mérei Andrea: És mi történik ezzel a listával? Azon kívül, hogy Miniszterelnök úrnak megvan. Valakinek adja, hogy figyeljék őket?

Nem, amit én látok, más is látja. Nem hiszem, hogy valami nagy titok lenne ez, de én megnéztem most még valamelyik éjszaka az U19-es csapat játékát is meg az U21-es csapatnak a játékát is. A középhátvéd ügyben ott van az a hosszú ember…

Hajdú B. István: Yaakobishvili.

…nálunk ojátszott, azt hiszem, talán gólt is fejelt valamelyik meccsen…

Hajdú B. István: Így van.

Ő egy, és van egy Umathum nevű emberünk, és most hirtelen mondtam valamit abból, amit én kicsiben látok magam körül, és a mester nyilván tudna mondani még a saját világából három-négy, még ennél is jobb nevet.

Bognár György: Vannak kétségtelenül. Mondjuk, Szoboszlai jelen pillanatban nincs még egy, de a többi posztra biztos, hogy van.

Hajdú B. István: De nyilván Szoboszlai szintű az íreknél sem volt, mert azt gondolom, talán Szoboszlai egy olyan játékos, 48 csapat lesz kinn a vb-n, aki mind a 48 keretbe valószínűleg odaférne.

Kezdőbe, bármelyik kezdőbe, nálam.

Bognár György: Akár.

Hajdú B. István: Bár azt nem tudom, hogy a spanyol vagy az argentin válogatott Szoboszlaival állna-e föl…

A spanyolban leginkább.

Bognár György: Lépjünk tovább. Ebből a 48 csapatból 47-be, vagy 46-ba Varga Barnabás is beférne, mert ilyen fejelő játékos, Európában is centereket kergetik, Lewandowskit harminc-akárhány évesen viszi a Barcelona, kint a Bayern München leigazolja, nincs befejező pozíciós center az európai futballban. Varga Barnabás, nyugodt lelkiismerettel mondom, bármelyik csapatban megállná a helyét.

Van egy 17 éves magyar csávó, akit elvittek tőlünk, azt hiszem Wolfsburgban van most, Délvidékről hoztuk, center. Már most közel két méter, szóval figyelni kell.

Hajdú B. István: Akkor még egy szerintem kritikus kérdés, vagy ami sok vitára ad okot. Ezekben a tehetségek felkutatásában, játszatásában, beépítésében ez a bizonyos fiatal, illetve magyar szabály segít, nem segít, így kellett volna, ahogy megcsinálták, nem így kellett volna?

Bognár György: Jó ötlet. Én nagyon dicsértem, és támogatom ezt, hogy öt magyar, mert ugyanis nagyon-nagyon sok a közepes külföldi a magyar futballban, akik nem viszik előre ezt a játékot. Másodvonalbeli délszlávok, mert az elsővonalbeliek Németországban vannak 5 millió euróért, akik csak 1-be kerülnek vagy kevesebbe, vagy ingyen vannak, azok jönnek ide. Nagyon jó ötlet, ki lehetett volna munkálni ezt a szabályt úgy, hogy egyformán mindenkire ugyanaz volna. Én egyébként szeretnék egy olyan bajnokságban játszani, ahol a versenyegyenlőség mindenkire ugyanúgy vonatkozik, és nem háttéralkukkal kell megszavazni bizonyos szabályokat, mert az elmúlt években ez volt, és nem 33 mérkőzés van, hanem, mondjuk, ugyanannyit játszol otthon, mint idegenben, tehát vannak itt még feladatok. És ez a fiatalszabály nagyon jó, ki kellett volna részletesebben munkálni. De ez egy szakember feladata lenne, gondolom én, ez viszont az MLSZ-hez tartozna.

Igen, valamennyi felelősség engem is terhel, csak mindenki az MLSZ-t szokta megidézni szurkolói rigmusokban, ami talán nekem kényelmesebb, de az igazság az, hogy az öt magyar szabály mögött az akadémiai szabályozás megváltozása áll. Tehát ha korrektek vagyunk, akkor azt kell mondani, hogy az MLSZ, amit bevezetett volna az öt magyarra, ő nem az idei évtől akarta kezdeni, hanem a következő évtől. Az ő döntése nem is érvényes az idei évre, az a következő évre vonatkozik. Az akadémiai rendszerben hoztunk egy olyan döntést nem a felnőtt csapatokra vonatkozóan, mert ahhoz nekünk semmi közünk, hanem az akadémiákra mondtuk azt, hogy azok a klubok, akik akadémiákat működtetnek, és az államtól kapnak erre forrást, és nem képesek legalább öt magyar játékost a pályán tartani, azok menjenek innen, ne legyenek részei az akadémiai rendszernek. Menjetek, huss! Tehát valójában az a szorító spanyolcsizma van most a klubokon, hogy aki nem játszat öt magyart, az kiszorul az akadémiai rendszerből. Ez nem az MLSZ szabálya. Igazából ezért mondom, hogy nem teljesen fair, hogy őket gyalázzák ezért, miközben egyébként ez inkább a mi fertályunknál keresendő probléma. De ezt én vállalom, mert szerintem, ha akadémiákat működtetünk, ráadásul úgy, hogy a klubok nem tudják a saját akadémiáikat működtetni, mert nincs rá pénzük, akkor szerintem nekünk lehetnek olyan elvárásaink a sportállamtitkárság részéről, hogyha van akadémiád, játszass legalább öt embert. Most ez az akadémia, ez a magyar szabály. Most a fiatalszabályt én nem szeretem egyáltalán, sőt rühellem, ha szabad ilyet mondani, azt én nem is értem. Az MLSZ erőlteti ezt a fiatalszabályt. Én ezzel sose értettem egyet. Mi másképpen csináljuk, ahogy említettem, Szalai Ádám leül a klubokkal, minden akadémiai főnökökkel minden év elején, és megkérdezi, hogy ti mennyi fiatalt, nem percet, hanem mennyi fiatal embert fogtok játszatni, mennyinek nyittok teret? Azt persze okosan kell, ahogy a mester mondja, szabályozni, hogy rendben legyen, de különböző szerződéseket kötünk, mint említettem a Fradival, meg, mondjuk, a Kisvárdával, a Kisvárdával szemben sokkal több elvárásunk van, mint a Fradival szemben. Tehát mi egy rugalmas, fiatalok játszatását ösztönző rendszert működtetünk, nem pedig egy fiatalszabályt, ami azt mondja, hogy ennyi fiatalnak kell lenni, ami szerintem betarthatatlan, összezavarja a játékot, az edzőket lehetetlen helyzetbe hozza. Tehát az öt magyaros szabályt az akadémiák is erőltetik, a sportállamtitkárság, és szerintem jó dolog, az MLSZ-féle fiatalszabállyal sose szimpatizáltam, az akadémiák által javasolt fiatal, rugalmas fiatal szabályrendszer vagy megegyezés rendszer, az viszont jó.

Petrovics-Mérei Andrea: Ezt nem lehet valahogy összehangolni, hogy ez együttműködjön?

Magyarok vagyunk.

Bognár György: Szóval, ha lenne egy olyan szabály, amiben nincsenek kiskapuk, vagy legalább ilyen pici kiskapu lenne, mindenkire egyformán vonatkozna, az azért szerintem jobb lenne.

És nem is lenne olyan nagy csoda. Lehet olyat csinálni.

Hajdú B. István: Nem tudom, mert nyilván mind a kettőt lehet finomítani, és talán van is rá igény, mert, ugye, miközben mi beszélgetünk, most, ugye, említette többször is a Kisvárdát, a kisvárdai edző a nigériai játékosokat figyeli éppen, hogy hogy’ hozza őket Magyarországra. Tehát nem nőnek azért ki a magyar tehetségek gomba módra mindenhol.

De a Kisvárda becsületét védendő mondom: a Kisvárda nagyon szépen teljesít. Látom a játékperceiket, látom a szabályaikat…

Hajdú B. István: Ők tartják is a szabályt.

Igen, igen, én a mesterükkel szoktam időnként beszélni, az akadémiai vezetőkkel néha összejövök, és megbeszéljük, hogy mi van az akadémiákon. És szerintem a Kisvárda egy fantasztikus teljesítmény. Most a Paks ugyanez, most nem ezért vagyunk itt, de ezek olyan új futball kulturális központok lettek, amelyek nem léteztek korábban, vagy ha igen, akkor alacsonyabb osztályban voltak. Tehát az, hogy ilyen színvonalon teljesít a Paks, az egy fantasztikus teljesítmény, nyilván a mester teljesítménye is, de a klubé is, meg egyáltalán az egész. És ugyanez van Kisvárdán. Nem ezekkel van a baj, a nagyokkal van a bajunk. A kicsik erőn fölül teljesítenek. Egy Puskás is. Nekünk mi keresnivalónk van a dobogó környékén? A dobogónak úgy kell kinéznie, hogy Ferencváros, Újpest meg Diósgyőr meg Debrecen meg Honvéd, nem? Szóval a kicsik szerintem jól hozzák, ideértve a mesternek a csapatát is. A nagyok, a nagyok…

Hajdú B. István: Tavaly nem is hemzsegtek a magyarok azért a Puskás Akadémia kezdőcsapatában, amikor a bajnoki címért játszott.

Aztán jött az új akadémiai szabály, és úgy, ahogy a mester kérte, az mindenkire egyformán vonatkozik. Amit az akadémiai szabályba hozunk, ott nincs kiskapu.

Bognár György: Szerintem ez nagyon helyes! Ez jó törekvés mindenképpen.

És nekünk se esett jól, de be kell tartani, és kész.

Hajdú B. István: Az meg, hogy azt meg állítólag, ugye, a klubok szavazták meg, hogy ez a 33 fordulós rendszer maradjon, ahol 17-szer játszol vagy otthon, vagy idegenben, de nyilván az a kérdés is felmerül, hogy 2015-ben alapvetően gazdasági okok miatt, hiszen csődbe mentek csapatok, lett 12 csapatos az NB I., nem érett-e meg gazdaságilag, mondjuk, a helyzet arra, hogy a létszám bővüljön?

Bognár György: Erre nem én tudok válaszolni.

Itt nagyon nehéz kérdéshez érkeztünk. Ezt mindenki kerüli a magyar sportnyilvánosságban.

Hajdú B. István: Mi most nem.

Még nem tudom én sem, hogy bele merek-e vágni. De arra gondolok, hogy 2010-ben nagy vitám volt erről Mezey Györggyel, hogy amikor, ha akarunk nyitni, új kormány jött, a sport stratégiai ágazat, és így tovább, nekem meggyőződésem, hogy ma a kormány, ha segítséget akar adni szülőknek a gyerekük nevelésében, akkor a legtöbb segítséget a sporton keresztül tudja adni, mert itt vannak azok a tulajdonságok, amelyek kivesztek a sporton kívüli életünkből, itt van felelősség, áldozathozatal, fegyelem, büntetés, jutalom, tehát itt vannak a komoly, férfias dolgok, az öltözőben történnek. Én annál nagyobb segítséget nem tudok adni a gyereküket nevelő magyar szülőknek, minthogy mindenhol elérhetővé teszem a civilizált sportolás körülményeit a gyerekek számára. Ezt persze buta módon stadionhergelésre használják, de valójában nem erről van szó, hanem arról van szó, hogy a szülők segítséget kapjanak a sporton keresztül a gyermekneveléshez. Ezért a sportnak stratégiai ágazatnak kell lennie. Minden falu fontos, de persze a tetején, a királynő ékszerének ott kell lenni, amit Puskás Stadionnak hívnak, meg a példaképek, akik behúzzák a gyerekeket, tehát ez egy pedagógiai építmény vagy egy gyermeknevelésben segítséget nyújtó, nagy építmény, és ezt tartom a legfontosabbnak. De itt van egy olyan téma, ami a profi futballhoz kötődik. És ezt én is óvatosan érintgetem. Tehát szövetség vagy liga, vagy szövetség és liga? – így kell ezt lefordítani. És szerintem ezt a vitát nem tudjuk megspórolni. Én nem szorgalmazom, nem az én dolgom, hanem a kluboké, de a következő időszakban ezt meg kell vitatni. 2010-ben olyan állapotok voltak, hogy a sport stratégiai ágazat lett, de hogy a szövetség hogy’ építi föl saját magát, ott Mezey Györggyel megvitatva a dolgokat, nem mindenben egyetértve egyébként azt mondtuk, hogy meg kéne nyerni egy olyan embert a szövetség élére, aki maga testesíti meg a sikert. Mert a futballnak, a magyar futballnak az a problémája, hogy nincs tőkesúlya, nem pénzügyileg, hanem egyébként, elvesztette a hitelét, már nem hiszik el az emberek, hogy ebből még lesz valami. És ezért hálával tartozunk az MLSZ elnökének, hogy ezt elvállalta, kockára téve egyébként, a siker egyenlő Csányi Sándor, ugye így néz ki a képlet, vagy így nézett ki 2010-ben, és ezt kockára teszed, amikor bejössz a futballba, szövetségi elnök, hogy kiteszed magad szurkolói rigmusoknak, és sorolhatnám tovább, mi mindennek, de csak becsaltuk őt, vagy csak sikerült rávennünk, hogy ebben vegyen részt. És akkor ő elkezdte fölépíteni az MLSZ-t, amiről ő meg volt győződve, hogy ez az a jó szerkezet, amiben a magyar futballt irányítani lehet. Valószínűleg igaza is volt, mert eljutottunk onnan ide. És az nem kérdés, hogy jobb helyen vagyunk, vagy magasabban vagyunk, mint ahonnan elindultunk. A kérdés az, hogy a következő tíz évben mi van. Így kell-e a magyar futballt szervezni szövetségi rendszerben, vagy úgy, ahogy a legtöbb nyugati országban csinálják, különböző mintázatok léteznek, ahol a kluboknak több önállóságot adva van egy liga, aki a saját bajnokságot tulajdonolja, pénzügyileg kezeli, és így tovább. Most senki nem akarja megsérteni Csányi Sándort, ezért nem hozza elő ezt a kérdést. Én se akarom őt megsérteni természetesen, de szerintem nem fogjuk tudni elkerülni azt a higgadt, nyugodt, baráti, családias beszélgetést a magyar futball világában, hogy a következő tíz-tizenöt évben mi a jó futballirányítási struktúra. A Fradi és az MLSZ közötti vitának is valójában, ami első pillantásra inkább személyeskedőnek néz ki sajnos, de valójában mögötte ez a nagyon komoly sportvezetői, szervezési kérdés húzódik meg.

Petrovics-Mérei Andrea: Melyiké a jövő?

Ez már nem az én asztalom.

Hajdú B. István: De bárki is írja ki majd a következő bajnokságot, emelkedjék a létszám, vagy ne emelkedjék? Mi a véleményed Gyuri?

Bocsánat, azt akartam mondani, hogy a klubokat kéne megkérdeznünk.

Hajdú B. István: Itt most egy.

Hogy mit mondanak a klubok?

Bognár György: A klubok biztosan, szóval olyan elképzelés még nem volt, ahol 16 csapat egyetértsen, vagy akár 12 is. Egy vagy kettő, mindig a saját, szóval közös, együttes érdek, hogy a következő tíz évben előre menjünk, ilyen nem volt. Én voltam az elmúlt harminc évben az MLSZ-ben rengeteg megbeszélésen, megtapsolták, hogy milyen jó, amiket mondunk, és soha semmi nem valósult meg. Tehát itt az kellene, hogy a 12 csapat egyfelé húzzon, de önös érdekből mindig van egy-kettő, aki kilóg, és ezért nem haladunk. Kellene egy közös álláspont, ami viszi előre a magyar futballt.

Ez a liga-probléma.

Bognár György: És akkor jönnek a saját, személyes érdekek, és mindig megvétózza valaki.

Ugye, Nyugaton azért sikeresek, mert a liga tulajdonképpen egy gazdasági társaságba tömöríti őket. És persze a nagyobbaknak is megvannak az érdekeik…

Hajdú B. István: Nem is azért mondjuk, hogy egy Barcelona és egy Elche egészen más szempontot képvisel Spanyolországban.

De azt mindenki tudja, hogy egy csónakban ülnek, és a végén csak összerendezik magukat valahogy. De ezt lehet, még egyszer mondom, ligával, liga nélkül, szövetséget ligával kombinálva, többfajta megoldás van Európában. Itt nem szégyen tanulni. Futballt ne tanítsanak nekünk, mert ahhoz mi is értünk. Futballszervezést, azt szívesen tanulnánk.

Hajdú B. István: Ezt csak azért is hoztam föl, mert, ugye, említette, hogy rengeteg olyan csapat kinőtt, mint a Puskás Akadémia vagy a Kisvárda, de ugyanakkor meg nagyon sok korábbi bázis eltűnt, és hihetetlenül nagy, magyar nagyvárosokban nincs elsőosztályú futball, vagy még másodosztályú futball sem. Márpedig azért nyilván az lenne talán az ideális, ha az egész országot lefedné….

Akkor mégiscsak mondanék valamit erről az ügyről, habár én óvatos volnék ezzel. Mit szoktam mondani az MLSZ elnökének, ha megkérdezi a véleményemet? Én azt szoktam mondani, hogy a csapatok létszámának emelése akkor értelmes, ha az nem külföldi futballisták beáramlását eredményezi, akkor nem vagyunk előrébb. Ezért én azt gondolom, hogy most megvan az öt játékos, öt magyar játékos szabály, amit még egyszer mondom, ne az MLSZ-t gyalázzák érte a szurkolók, mert ez inkább az akadémiai oldalról lett ilyen gyorsan végrehajtva, de ha kiderül, hogy ez működik, ennek adjunk egy-két évet, és kiderül, hogy van ennyi játékos, és azt mondják aztán a vezetőedzők, a tizenkét edző, hogy egyébként még több is lenne, és mi meg tudjuk oldani, hogy néggyel több csapat legyen, ami alapvetően magyar játékosokra legalább felerészben épül, akkor szerintem jöhet a több is. Csak azt ne csináljuk, hogy megemeljük a létszámot, és egyszer csak még több kimondhatatlan nevű játékost meg kinézetre is, a tőlünk eltérő….

Hajdú B. István: Ez az én érdekem is, hogy kimondhatatlan nevű ne legyen….

Akkor azt ne csináljuk, akkor annak így nincs értelme.

Bognár György: De például a Paks bizonyítja azt, hogy van annyi magyar játékos, akikkel lehet magyar szinten jó eredményt elérni, használható játékosok, és más csapatok is meg tudnák ezt csinálni, nemcsak a Paks.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, ez lehet, hogy olyan mentalitású edzőkkel, mint amilyen te vagy?

Bognár György: Nem feltétlen. Nem én találtam ki Pakson ezt a filozófiát, ezt húsz éve csinálják Haraszti Zsolték, nekem csak ez tetszik, és magaménak tudom érezni, de ezt ők találták ki, nem én. De én tudok vele azonosulni.

Hajdú B. István: A Paks számára a nemzetközi előrelépés például mennyire van célkeresztben?

Bognár György: Igen, most az elmúlt két szezonban ki tudtunk lépni a nemzetközi porondra, de sajnos vagy a legjobb játékosunkat eladjuk, vagy hármat-négyet eladunk. És amikor kéthetes felkészüléssel nekimegyünk a nemzetközi porondnak, akkor én csapatot építek, három-négy játékost próbálgatok, és ezek nemzetközi meccsek, bármilyen furcsa, azért azt – hogy mondjam? – eredményesnek lenni és továbbjutni egy ilyen párharcból nem egyszerű feladat. És hogyha mi meg tudjuk tartani, most erről beszéltünk Haraszti Zsolttal, mi meg tudjuk tartani a keretünket, amivel, mondjuk, a bajnokság végén másodikok-harmadikok vagyunk, és tudunk indulni nemzetközi kupákban, akkor megpróbáljuk azt megoldani, hogy tartsuk meg a játékosainkat. De ez pénzfüggő, ehhez pénz kell, hogy meg tudjuk tartani. Miért mennek el a mi játékosaink? Egyrészt szakmai előrelépés, mert a Ferencváros előrelépés a Pakshoz képest. A másik pedig, ha háromszor annyit keres, az egy jó érv, hogy elmenjen.

Ugye, nálunk is nehéz kérdés ez. Engem minden év elején meg szokott kérdezni Tóth Balázs, ő a főnök nálunk valójában, a szakmai főnök – micsoda jó játékos volt! –, hogy most akkor mi legyen? És mindig mondom, hogy Balázs, döntsék el, hogy mi legyen. Én nekem csak két szempontom van. Egy: ne essünk ki, és legalább két fiatalt minden évben építsetek be. A többi a maguk dolga.

Hajdú B. István: Ez idén vagy tavaly lehet, hogy megtörtént, ugye, mondjuk…

Másfél. Nagy vita van. Én csak másfelet vagyok hajlandó elfogadni. Balázs szerint kettő is megvolt, de majd ez...

Hajdú B. István: Na jó, csak hát itt minden évben-en lenne a hangsúly, nem?

Hogyne, de nem állunk olyan, most mindegy, nem a Puskásról beszélünk, megleszünk mi.

Petrovics-Mérei Andrea: Igen, csak ebből a szempontból is érdekes ez a bizonyos fiatalszabály, amit, ugye, akkor nem annyira szeret, vagy ebben a formában nem szereti annyira.

Igen, mert nem szabad kényszerként alkalmazni.

Bognár György: Igen, tehát a lényege az, hogy alanyi jogon kerüljön be egy fiatal a tehetsége alapján, és ne egy szabályozás miatt. Ennek a szabályozásnak az a hátulütője, és erre mondom, hogy ezt finomítani kellene erősen, hogy akit idén használsz, azt már jövőre kidobod. És ez így nem jó.

Hajdú B. István: Nyilván maga a játékos is ott ül, hogy én biztonságban vagyok, én most 2005 után születtem, én úgyis játszani fogok.

Bognár György: És utána meg abbahagyja.

Ez a baj, amit a mester mond, hogy a gyerekkel elhitetjük, hogy ő NB I.-es játékos, kifut a fiatalszabály alól, kiderül, hogy mégsem, és ott egy félbetört pálya van, amit ha jobban építettünk volna föl, lehet, hogy tartósan sikeres sportpályafutás lehetett volna belőle. Azért az MLSZ fiatalszabály-rendszerét, mondom még egyszer, én nem szívlelem, de az akadémiáknál előírt, megegyezéses típusú, tárgyalásos, rugalmas megoldást, azt én merem ajánlani.

Hajdú B. István: Én kérdeznék még valamit, mert lehet, hogy ebben a körben nem tudom, mikor fogunk legközelebb így beszélgetni.

Amikor kijutunk a vb-re.

Hajdú B. István: Hát, jó. Oké. Mit szól ahhoz, illetve jót tesz-e a magyar futballnak, és most nyilván a történet egy olyan szereplője nincs itt, akiről szólok, hogy a legsikeresebb magyar edző, aki kétszer kupát nyert és az első számú klub elnöke rendszeresen üzengetnek egymásnak?

Én azt hittem, hogy erről beszéltem az előbb. Azt akartam mondani, hogy ez látszólag…

Hajdú B. István: Ott az MLSZ kapcsán volt szó. Itt most én egy Kubatov–Bognár csörtére utalok…

Ja, bocsánat, az más.

Hajdú B. István: …hogy azért ezek elő szoktak fordulni, hogy ez jó? Ezt nem kellene rendezni, vagy nem kellene valakinek rendezni, aki mind a két emberrel jó viszonyban van? Csak felvetem.

Bognár György: Nem én kezdtem ezt a vitát. Teljesen indokolatlanul belekavarodott Kubatov úr egy olyan magyarázkodásba, amiből nem tudott kikeveredni, és aztán morális problémát csinált belőle. Én nyilván megvédem magam, ahogy tudom, vagy ahogy akarom, de különösebben ez a téma engem nem érdekel. Tehát olyan szinten nem érdekel, hogy nem is foglalkozom vele.

Hajdú B. István: Ezt én elfogadom, de azt nyilván te is tudod, hogy ez az embereket foglalkoztatja, hogy Bognár mit mond Kubatovnak, Kubatov mit mond Bognárnak.

Lehet erről véleményem?

Hajdú B. István: Hogyne, sőt én azt gondolom, hogy ezt ha valaki meg tudná oldani…

De nem akarom.

Hajdú B. István: …az nem a jobbomon ül, hanem inkább velem szemben.

Igen, de nem akarom megoldani. Én még a Csányi–Kubatov-csörtéket sem akarom megoldani. Részben, hogy jövök én ehhez, részben meg nem fölülről kell kikényszeríteni az ilyen dolgokat, mert nyugvópontra juttatni ügyeket akkor lehet, hogyha a felek nyugvópontra juttatják. Ha parancsra teszik, csak idő kérdése, és kezdődik elölről. De pont az ellenkező irányról akarok beszélni. Nem olyan nagy baj ez. Hogyha kifejeltük volna azt a nyomorult beívelést a 96. percben, és Dibusz nem a gólvonalon áll, hanem elöl, és nem ketten ugranak föl, hanem csak egy, és sorolhatnám tovább, és ez a gól nincsen, akkor másról beszélünk. Tehát a futball szenvedély. Szerintem egy kicsit, sőt nem kicsit, nagyon jól neveltek vagyunk. Belefér ez. Tehát szerintem belefér, hogy az egyik klub, Spanyolországban, amit a Real edzője vagy tulajdonosa időnként mond, hát ott leszakadna az ég. Tehát szerintem több fér bele, mint amit mi viselünk. Tehát hagyni kell. A pályán is, ott a végén ne üssék agyon egymást, lökdösődés, szabálytalanság, kiállítás, balhé ott, a pálya szélén, az edző utána, ezek nélkül nincs szenvedély. Nem mondom, hogy ez kívánatos, csak azt akarom mondani, ha ezt kivesszük a játékból, akkor mi marad benne? Ez nem egy jól nevelt úrigyerekek zsúrfiús összejövetele délutánonként. Ez egy népi játék. Indulat van, szenvedély van, és ha az nem kap lehetőséget, akkor az egész futball egy művi, edzőmeccs jellegű, lélektelen valami lesz, nézhetetlen lesz. Úgyhogy nem baj. Én keresem is minden hétvégén, hogy valaki valakivel összeakaszkodjon. Nézzük meg!

Bognár György: Szóval az az igazság, hogy ebből kiindulva, ebből a szócsatából, azt hiszik az emberek, hogy én gyűlölöm a Ferencvárost, pedig nem így van. Én a Ferencvárosnak, amikor nemzetközi meccset játszik, én ugyanúgy szurkolok, mintha magyar válogatottnak szurkolnék. Tehát én őszintén tudok a Ferencvárosnak szurkolni. Az, hogy én nem kedvelem ezt a klubot, másik csapatot vagy másik csapatokat jobban, ez a magánügyem. Ennek ehhez semmi köze. És ha én mondok valamit a Ferencvárosról, ez a szó elhangzik, hogy Ferencváros, mindenki azt hiszi, hogy én bántom. Én nem akarom bántani. Én tisztelem ezt a klubot. És csak azért mondtam el, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

Szkander nélkül nem megy, kötözködés nélkül, szenvedély nélkül nem megy.

Hajdú B. István: Hát akkor legyen szkander.

Petrovics-Mérei Andrea: Akkor ebben te benne vagy.

A futballt sterilizálni akarók, azok megölik a játékot. Ez ilyen játék.

Petrovics-Mérei Andrea: Kaptál választ?

Hajdú B. István: Igen, most már egy öngólt kéne még rúgnom, hogyha megkérdezem, hogy mi a véleményük a magyar sportsajtóról.

Sima beszédű – azt mondanám.

Petrovics-Mérei Andrea: Az mit jelent egészen pontosan?

Sima beszédű.

Petrovics-Mérei Andrea: Nem kritikus?

Nem a kritika a lényeg. Én olvasom a sportsajtót, meg követem is. Van egy olyan gondolat, vagy én fölfedezni vélek egy olyan gondolatot minden mögött, hogy mégiscsak egy család vagyunk, azért nagyon ne piszkáljuk egymást. Ez nem tesz jót. Tehát szerintem bátrabban kellene azt mondani, hogy igen, ki kellett volna jönni, ezt el kellett volna fejelni, ezt a bíró elnézte, ez elment rajta, az edző rosszul, vagy nem tudom mi, rosszul rakta össze. Igen, ezeket a szakmai kérdéseket muszáj megbeszélni és őszintén kimondani. Ha nem mondod ki, hanem mindig lekerekíted, mindig udvarias vagy, úgyis annyian támadják a futballt, ne adjunk erre alapot, tartsunk össze mi, egy futballcsalád… Én értem ezt, hogy ez mitől van, de nem tesz jót.

Petrovics-Mérei Andrea: Gyuri, szerinted?

Bognár György: Egyetértek maximálisan.

Petrovics-Mérei Andrea: Mert azért te szoktál szakérteni is, de azért a másik oldalon is ott vagy.

Bognár György: Olyat nem tudsz mondani, ami mindenkinek tetszik, ezért halál egyszerű: mondd azt, amit gondolsz. Vagy tetszik, vagy nem. És ne foglalkozz azzal, mert a mai Facebookos világban nem kell ezzel foglalkozni, nézni se kell. A kontroll nélküli véleménynyilvánítás nem jelent semmit, nem kell vele foglalkozni.

Hajdú B. István: Jó, akkor én most elmondok egy olyan esetet, amikor nem azt mondtam, amit gondolok, de ez egy vidám történet lesz a végére. 2011-et írtunk, és akkor én a Magyar Rádióban dolgoztam, és akkor a Magyar Rádió futballközvetítéseit a Régió Rádióban, az MR6-on adta. Ez úgy nézett ki, hogy egy bizonyos időszakban a Kossuth Rádió központi műsora megszűnt, pontosabban az öt körzeti stúdió, Pécs, Szeged, Miskolc, Győr, Debrecen levált, lement a sportközvetítés, és aztán újra egyesült 22 órakor a Krónikával, ami azt jelenti, hogy 21 óra 59 perc 55 másodperckor pontos időjelzés, pity-pity-pity-pity, 22 óra van, Krónika. Magyarország–Svédország mérkőzés a Puskás Stadionban. Óriási meglepetés. A terv az, Novotny Zoltánnal közvetítjük a meccset, háromnegyed 8-kor kezdődött a meccs, nagyjából vége van 21:40-kor, összefoglaljuk, amit kell, a stúdióból a többi eredmény, és a pálya szélén az egyik kollégánk bejelentkezik, és riportokat csinál a mérkőzésről. Igen ám, de ez egy olyan mérkőzés volt, ahol az utolsó percben nyertünk. Rudolf Gergely rúgott egy gólt…

…Priskin beadásából, jobbról…Ajaj!

Hajdú B. István: …és hat elvesztett meccs után megverjük a svédeket. Ez egy új élmény, a magyar csapat elment ünnepelni a stadion túlsó részében, hiába futott utána a kolléga, már az URH sem vette. Mi a fenét lehet ilyenkor csinálni? Mert ott a műsoridő. A rádiós közvetítés állás mögött volt a VIP-páholy. Hátrafordultam a VIP-páholyba, ahol már a meccs után 10-15 perccel általában nem sok mindenki tartózkodik, de egy ember azért általában mindig ott van, aki a levezető futástól kezdve az örömöt, bánatot mindig megnézi, mondom, meg vagyunk mentve, hátrafordultam, mondom, Miniszterelnök úr, átadom a fülhallgatót, egy gyors értékelés, ezzel is gondoltam megy az idő.

Egy órával megyünk ki meccs előtt, és egy órával a meccs után jövünk el.

Hajdú B. István: Jön a válasz. Nem, köszönöm, nem élnék a lehetőséggel. Én vesztes mérkőzések után szívesen nyilatkozom, amikor győzünk, beszéljenek a játékosok meg az edzők. Hát ez egy nagyon dicséretes ars poetica, de ott ülünk megfürödve Novotnyval. Beszélünk, beszélünk, és Novotny tényleg már az Edström fejestől kezdve a magyar–svéd teljes történelmet elmondja, 21 óra 57 perc, meg vagyunk mentve, visszakapcsolunk. Ekkor valaki megkocogtatja a vállamat. Hátrafordulok: „mégis mondanék pár gondolatot.” Na most ez volt az a pillanat, amikor, ugye, alapvetően három eset van. Egy: azt mondom Magyarország miniszterelnökének, hogy ne haragudj, most ez nem megy…

Egyszer volt. Egyszer volt Budán kutyavásár. Jó napot!

Hajdú B. István: Kettő: azt mondom, oké, de azért fogja, vagy fogd rövidre, mert…. Három, hogy úgy teszek, mintha semmi nem történt volna. Persze, csináljuk. Ebben benne van az a kockázat, hogy a miniszterelnök mondatának közben pontos időjelzést adnak 21:59-kor, amikor éppen valamilyen gondolat van. A másik, hogy esetleg a végére érünk. Hát mondom, bízzunk a…

Jóistenben.

Hajdú B. István: …csodában. Ilyenkor, ugye, Andi pontosan tudja, nem egy hosszú kérdést kell föltenni. Persze a hangmérnök megőrül, ki a fene akar még nyilatkozni? Mondom, hidd el, aki nyilatkozni akar, annak most nyilatkoznia kell. Fölteszem, teljesen rutinkérdés, hogyan látta a mérkőzést? A válasz első mondata: „Ezt én most messzebbről kezdeném.” Hát, mondom jó, de ha most a stockholmi olimpiától elindulunk, akkor ez tényleg félbeszakad, és 21 óra 59, 15, 20, „már csak 40 másodperc, 40, hagyja már abba,” mondom, ezt nem lehet mondani, de várok egy mondatvéget vagy legalább egy levegővételt, és a gondolat véletlenül vagy szándékosan, de 21:59:50-kor lezárva, köszönjük szépen, a szó a stúdióé, pittyegés, és rendben volt.

Olyanok vagyunk, mint az úri szabók. Ahogy a kedves vendég kívánja: méretre vágunk.

Petrovics-Mérei Andrea: Akkor most mi is pittyegjünk egyet, mert most már a hosszabbításon is túl vagyunk, majdnem tíz perccel, habár ez mostanában, a mai modern futballban már megszokott. Köszönöm szépen, hogy itt voltak, itt voltatok, és megbeszéltük azt, amit éppen gondolunk, aztán lehet, hogy jövő héten már egy másik hétre, egy tudatosabb hétre virradunk. Most azért ebben sok volt az érzelem. Köszönöm szépen még egyszer a beszélgetést, Önöknek pedig a figyelmet!

Bognár György: Köszönöm!

Hajdú B. István: Köszönöm!

Köszönöm, hogy itt lehettem.