Orbán Viktor beszélgetése Kapu Tiborral a Mandiner díjátadó gálaeseményén

Kapu Tibor: Nagy szeretettel köszöntünk mindenkit! Revansnak talán nem mondanám. Annyira bátornak nem érzem magam ennél az asztalnál jelenleg.

Majd a végén kiderül ez.

Majd a végén kiderül. Láthatták, hogy nem az első beszélgetésünk Miniszterelnök úrral, most egy teljesen másik szerepben vagyunk. Igyekszem a legjobbamat nyújtani, annak ellenére, hogy botcsinálta riporter vagyok. Látom azt, hogy milyen magasságok vannak előttem, remélem, hogy majd jövőre az „Év újságírója” kategóriában jelölnek engem, de idén ez teljes mértékben lehetetlen volt. Szeretném előre bocsátani, hogy valószínűleg nem a klasszikus kérdések fognak következni, habár Miniszterelnök úr mostanában sok interjún, sok riportban szerepel. Azt is kötve hiszem, hogy ez lesz a legizgalmasabb pontja az estének, hiszen tudományról…

Várjunk, várjunk, várjunk még…

Jó, igen, kicsit várjunk, jó. Meglátjuk, meglátjuk, meglátjuk. Szóval nem lesz zsákbamacska és meglepetés, főleg tudományról és társadalomról és hasonló kérdésekről fogunk Miniszterelnök úrral beszélgetni, hogyha nem bánja.

Befolyásolnak a kérdések.

Felírtam magamnak a kérdéseket, hogy mégse hibázzak olyan rengeteget, úgyhogy most valamennyire, félig felolvasni fogom, félig pedig nem. Az első kérdésem, Miniszterelnök úr, arra fog irányulni, hogy a társadalmi változások egyik legfontosabb katalizátora, szerintem legalábbis manapság a technológia, mondhatnánk viccesen azt is – én gépészmérnök végzettségű vagyok –, hogy a mérnökök irányítják a világot. Én remélem, hogy ezt sokan osztják velem. Az is tény, hogy már az életünk egyre több elemét hatja át a technológia. Nehéz erre statisztikákat találni. Kínában több mint 3 millió ember végez évente a STEM-szektorban, ha jól olvastam a statisztikákat, de nagyjából a diplomát szerzőknek a 40 százaléka műszaki beállítottságú, vagy hasonló természettudományos történetet végez. Ez Magyarországon egy kicsit kevesebb, nagyjából 30 százalék. Az lenne az én kérdésem, hogy hogyan lehetne erősíteni magyar társadalomban, sőt Európában azt a technológiai innovációt megalkotni képes humánerőforrás-képzést, hogy minél több olyan ember legyen, aki technológiailag innovatív szempontból hajtani tudja ezt a fejlődést és a világot?

Tibor, először is köszönöm szépen, hogy itt lehetek Önnel ma egy színpadon. Gratulálok a teljesítményéhez!

Nagyon köszönöm!

Meg ahhoz a helyhez is, amit a teljesítménye kapcsán elmondott gondolataival nagyon sok magyar ember szívében, mondjuk úgy, hogy jobboldali vagy nemzeti érzelmű, de talán a balosok között is vannak ilyenek, szívében kialakított magának. Az igazság az, hogy én egy kérdéssel előrébb volnék, ha szabad ilyen udvariatlannak lennem, mert ez jó kérdés természetesen, és három-négy évvel ezelőtt én is ezen gondolkodtam. És hoztunk is olyan döntéseket, amelyek a műszaki végzettségű emberek arányát próbálta növelni a felsőoktatásban mindenfajta technikákkal, de több mint egy éve már nem ezen gondolkodom, hanem azon, hogy mi lesz velük? Mert közben próbálom megérteni ezt a mesterséges intelligencia nevű valamit, ami nagyon nehezen megy, hogy mi is pontosan, és a mesterséges intelligenciáról szóló írások egy tekintélyes része arra figyelmeztet bennünket, döntéshozókat, hogy néhány szakma meg fog szűnni. És most azon gondolkodom, hogy vajon nem olyasmire képeztük-e nagy lendülettel az elmúlt néhány évben a fiatalok egy nagy részét, amit a mesterséges intelligencia vagy megszüntet vagy átalakít, és teljesen újra kell gondolnunk az egészet. Tehát most már én inkább ott vagyok, hogy persze, jó lenne, ha minél több informatikus lenne – az például a halálra ítélt szakmák között szerepel az írások szerint, a mesterséges intelligencia ezt a szakmát megtizedeli, nem mondom, hogy kiirtja, de megtizedeli, tehát most már azon kéne gondolkodnunk, hogy miközben még nem fejeztük be az előző munkánkat sem, amikor már sokkal több mérnököt és informatikust és high-tech szakembert képzünk, aközben a következő korszakba kellene most már embereket képeznünk amellett, hogy folytatjuk azt, amit elkezdtünk. Tehát azt akarom csak ezzel mondani, úgy vagyunk ezzel, mármint a politikai döntéshozók, mint Önök, akik fölfedezők, hogy nem arra kíváncsiak, ami már megvan, hanem arra kíváncsiak, ami majd lesz. És abban a világban, ami lesz, úgy látom, hogy másfajta képességek kellenek majd, és most már inkább ezen kellene gondolkodnunk, hogy a műszaki képzésnek milyen sajátos formáit kellene kitalálnunk, hogy helyt tudjunk állni a következő korszakban, ami itt kopogtat, vagy itt rugdossa az ajtót.

Köszönöm szépen, hogy felhozta nagyjából a következő kérésemre felvezető témát. Politikai döntéshozók. Hagyományosan, én úgy gondolom, hogy viszonylag kevés köztük a műszaki értelmiségi, vannak kivételek természetesen. Amikor legutóbb hasonló rendezvényen voltam, akkor hatalmas taps illette Dr. Ferencz Orsolyát, aki szintén itt van ma közöttünk. Remélem, hogy ez most is így lesz. Nemcsak ő, hanem Palkovics László, Tarlós István. Vannak példák arra, hogy műszaki értelmiségiek politikai döntéshozói státuszba kerüljenek. Hogyha erről beszélünk, hogy erre halad az irány, hogyan lehet ezen, mondjuk, segíteni, hogyan tudnak többen beszivárogni ebbe a döntéshozói státuszba?

Kedves Tibor, próbálkoztam én ezzel, említek nevet is, mondjuk, Pálinkás Józsefből minisztert faragtunk. Olyan nagy kedvet nem csinál nekem ahhoz, hogy most innen pótoljam a műszaki értelmiség hiányzó képviseletét. De valamit köszönhetek neki, legyünk méltányosak, valamit köszönhetek neki, ami elvezet szerintem az Ön kérdésére adható válaszhoz. Mert egyszer rávett miniszterként, hogy menjünk el Svájcba, ahol van ez a CERN nevű csoda, vagy nem is tudom, micsoda, ez a jövőkutató…

Részecskegyorsító.

…részecskegyorsító van, és szerinte azt egy miniszterelnöknek látnia kell, és értenie kell, mert a tudomány jövőbeni szerepét azon keresztül sokkal könnyebben meg lehet érteni, mintha elolvasna tíz kötetet. És el is mentem vele oda, és megnéztem. Ahogyan Tibor mondja: részecskegyorsító, de abban nem az az érdekes, hogy gyorsan mennek a részecskék, hanem amikor már elég gyors, semmit nem értettem persze a dolog lényegéből, de annyit fölfogtam, hogy nem az a lényeg, hogy gyorsan mennek a részecskék, hanem amikor már elég gyorsan mennek, akkor összeütköztetik őket. És akkor lezajlanak mindenfajta folyamatok, és azt a pillanatot, amikor összeütköznek, azt próbálják rögzíteni és utána elemezni, erről szól. Végül is az ősrobbanásról szól. És akkor azt a kérdést tettem föl, mert persze műszaki ügyekhez nem értek, de kapizsgáltam, hogy miről van szó, ősrobbanás, azt a kérdést tettem föl, hogyha sikerül kellő sebességre gyorsítani a részecskéket, jól összeütköznek, és azt a pillanatot meg tudjuk ragadni, és elemezni tudjuk, akkor választ kapunk-e arra a kérdésre, hogy van-e Isten? Hogy az ősrobbanás mögött van-e a Teremtő, vagy kiderül, hogy ott nincs senki, hanem csak egy fizikai folyamat történt? És ez a válaszom az Ön kérdésére is.

Messziről megy neki, Miniszterelnök úr…

Azt mondta nekem a CERN főnöke, hogy mi nem azt kutatjuk, hogy miért történik, vagy miért történt, hanem hogy hogyan történt. És miután a mérnökök olyan emberek, akik azt kutatják, hogy hogyan történt, a politikusoknak meg azt kell megérteniük, hogy miért történt, és miért fog történni valami, ezért ez két külön szakma. Nagyon ritka azon mérnököknek az aránya, akik nemcsak a hogyan történtre, hanem a miért történtre is keresik a választ, érdekli őket ez a kérdés. Ezért van szerintem az a helyzet, hogy kevesebb a mérnök a politikában, mint a magamfajta jogász vagy más területről érkezett, a társadalomtudományok területéről érkezett ember. Kicsit bonyolult, de talán így. Isten éltesse Pálinkás Józsefet, igen!

A következő kérdés. Amikor a világűrben voltam, s visszanéztem a Kárpát-medencére, akkor én tényleg egy nemzetet láttam. Mindig azt szoktam mondani, hogy nagyon jó döntést hoztak az ősapáink, amikor ideköltöztettek minket a Csodaszarvassal, mert a Kárpát-medencét aztán igazán könnyű kiszúrni odaföntről. Az előttünk álló hónapok viszont, lássuk be, hogy a politikai rivalizálásról fognak szólni. Szerintem ez természetes, azonban mára a politikai polarizáció világjelenségnek mondható. Rengeteg országban felüti a fejét, én legalábbis ezt látom. Mit tud a hazai politikai elit tenni annak érdekében, hogy a következő pár hónapot úgy csináljuk végig, hogy amikor április 13-án, hogyha akkor fölkelünk másnap reggel, akkor még mindig azt érezzük, hogy mi tízmillióan egy országban élünk, és egymással kell azután is élni, attól függetlenül, hogy mi történt előző este?

Én úgy tervezem, hogy amikor fölébredek, akkor arra fogok gondolni, hogy milyen jó ebben az országban élni. De ezt majd meglátjuk, hogyha oda jutunk. Arról, hogy „jól szúrták ki az őseink a területet,” itt is foglalkoztat manapság valami, aminek semmi köze persze a munkámhoz első megközelítésben, mert az a kérdés, hogy ki szúrta ki ezt a területet. Mert, ugye, az iskolában azt tanultuk, hogy Árpád vezérék szúrták ki, de a legizgalmasabb kérdés, amit az elmúlt hónapokban, úgy látom, a magyar közvélemény, a tudományos közvélemény fölmelegít vagy fölnagyít, az, hogy az avarok mi voltunk-e, vagy nem mi voltunk. Nagyon fontos kérdés. Mindent átalakíthat az erre a kérdésre most még nem ismert válasz, zárójel bezárva. És akkor nem ezeregyszáz évről beszélünk, hanem többről. Polarizálódás – ez a szó volt, amit Tibor volt olyan kedves, és szándéka szerint a mai globális politika leírására használt. Vizsgáljuk meg először, hogy ez a kijelentés az Ön részéről megállja-e a helyét, mert attól tartok, hogy csak megszorításokkal. Ugyanis szerintem az nem úgy van, hogy ma a világban mindenhol polarizálódik a közélet és a politika. Ez csak Nyugaton van így. Ugye, itt azt a hibát követjük el, hogy a nyugati világ jelenségeit globális jelenségnek minősítjük. Emlékszem, amikor kitört 2008-2009-ben a pénzügyi válság, amit mi pénzügyi világválságnak hívtunk, hívtak, akkor én valahol a rákövetkező egy-két évben, azt hiszem, Vietnamban jártam, és tartottam egy előadást, ahol elmondtam, hogy a 2008-2009-es pénzügyi világválság. Mondták a vietnamiak, hogy micsoda? Mi? Itt nem volt! Hol volt ez a világválság? Mert ők erről nem tudnak, ők ebből kimaradtak valahogy. Csak azt akarom mondani, hogy a világ nagyon nagy részén nem polarizálódás zajlik, hanem pont fordítva, éppen hogy az erők összeadása, erők újjászervezése, új nagyhatalmak, erők, országok emelkednek föl, éppen azért, mert össze tudják adni az adott társadalomban lévő erőket, és nem polarizáció, hanem növekedés és fejlődés jön. A nyugati világban van polarizálódás. Most az a kérdés, hogy miért van ez? Erről persze biztos írtak már jó néhány könyvet, én nem állítom, hogy én tudom egyedül, vagy úgy van, ahogy én mondom, de amit én megfigyeltem, az a következő. Azért van a nyugati világban polarizálódás, mert sikertelenség van. Az a politikai rendszer, amit az angolszász gondolkodásmód alapjaira, az angolszász nyelvi készletek alapján fölépítettünk, és most nevezzük azt modern demokráciának, mint kormányzati forma sikertelen. Nem politikai teljesítményét tekintve sikertelen, erről lehetne beszélni, hanem sikertelenné teszi a társadalmakat, vagy nem tud segíteni a társadalmaknak abban, hogy a változó világ körülmények között sikeresek legyenek. Ez a probléma. És amikor egy világban, egy országban, egy kontinensen, nézzük Amerikát, de nézhetjük az Európai Uniót is, és sikertelenség van, az életszínvonal lefelé megy, többet kell dolgoznod ma, mint tegnap, hogy ugyanannyi életszínvonalad legyen, mint ami tegnap volt, hogy úgy gondolod, hogy a világ alakulása a te gyerekednek alacsonyabb életszínvonalat kínál majd, mint amit te el tudtál érni, ezek mind olyan jellemzők, amelyek ma a nyugati világban ott vannak. Vagyis a nyugati kormányzati modell ebben a pillanatban – ez nem volt mindig így, de most – nem tudja sikeressé tenni azokat a társadalmakat, ahol ezeket kitalálták. És miután a politikai küzdelem ennek a rendszernek a keretén belül, a demokratikus kormányzatért folytatott küzdelem rendszerén belül zajlik, ezért a harc, miután sikertelenség van, polarizálódik. Mert ha sikertelenség van, akkor felelősségről kell beszélni. Ki rontott el, mit rontott el, ki miatt van a sikertelenség? Nem arról beszélünk, hogy ki teszi majd sikeressé, meg hogyan lesz sikeres, a nyugati világban nem erről van szó, ha fölmennek az internetes világra. Arról van szó, hogy ki a felelős azért, hogy sikertelenség van. És ha sikertelen egy gazdasági rendszer, márpedig a nyugati gazdasági rendszer jelen pillanatban az újrahuzalozódó világgazdaságban sikertelen, ezért polarizálódást eredményez a közéletben. Ha csak az európai világra ránézünk, itt van, mondjuk, egy háború, ami az európai kontinensen van. Van válasza az európai demokratikus kormányzatoknak a béke és a háború kérdésére? Nincs! Itt a migráció. Van válasza az európai demokratikus kormányzatoknak arra, hogy mit kezdjünk a migrációval, egyáltalán hogyan irányítsuk, vagy hogyan akadályozzuk meg, vagy hogyan illesszük be? Nincsen válasza erre! Nekünk van, de a Nyugatnak nincsen. Vagy itt a versenyképesség problémája: ha a kutatás-fejlesztés, a világ szabadalmainak nemzetekhez kötődését, ha megnézzük, akkor azt látjuk, hogy a kínaiak agyonvernek mindenkit a szabadalmakban, technológiában, és így tovább. A gazdasági versenyképtelenség korszakában élünk. Van válasza a nyugati világnak, azon belül különösen az európaiaknak arra, hogy hogyan leszünk újra versenyképesek? Nincsen válasza! Ha a világ három ma lefontosabb, az európai élet három lefontosabb kérdésére, mint a háború, a migráció meg a versenyképtelenség, nem tud választ adni, nem egy ország, hanem az összes európai ország demokratikus kormányzata, kivéve bennünket, zárójel bezárva, az most egy másik beszélgetés, akkor föl kell tenni azt a kérdést, hogy nem rendszerszintű probléma húzódik-e meg mindennek a hátterében? És akkor nem arról beszélünk, hogy van egy-egy elszigetelt problémánk, hanem hogy van egy általános demokrácia és demokratikus kormányzati rendszerproblémánk, amely, miután sikertelen, szükségszerűen csak a felelősök megkeresésében tud politikai támogatást gyűjteni, megoldások kínálásában meg nem. Ebből polarizáció lesz. Ez a helyzet. Ez van mögötte szerintem. Ha ezt értjük, akkor fontos dolgot értettünk meg, mert a megoldás nem a politikában van, hanem abban, hogy meg kell találni azokat a kormányzati formákat, programokat, intézkedéseket, amelyekkel ezekben a döntő kérdésekben válaszokat adunk, és sikeressé tudunk tenni egy országot. Nekem az a meggyőződésem, nyilván részrehajló vagyok, hogy 2010 óta mi egy olyan kormányzati és gazdasági rendszert építettünk föl, amelynek ezekre a kérdésekre van válasza. A háborúra is van válasza, a migrációra is meg a versenyképtelenségre is. Szerintem szerencsések vagyunk, és Magyarország egy sikeres ország. Próbálják ennek az ellenkezőjét elhitetni velünk itthon is, akik hatalomra akarnak kerülni, nyilván ez érthető, de a többiek is, akik nem mi vagyunk, de akikkel az Európai Unión belül vagyunk, és sikertelenek, nekik nagyon nagy probléma lenne, ha el kellene ismerniük, hogy van legalább egy sikeres ország, amely mást csinál, mint ők. Ugye, ennek beláthatóak az intellektuális következményei. Tehát én Magyarországra úgy tekintek, mint akinek sikerült tulajdonképpen a polarizálódást eredményező sikertelenségből is kimaradnia, és ezért a magyarországi közéletnek a polarizáltsága szerintem, ha van erre valami mértékegység, az biztosan alacsonyabb, mint, mondjuk, a franciáé vagy a németé, az amerikairól nem is beszélek. Tehát azért én óvatosan bánnék azzal a dologgal, hogy magunkra úgy tekintsünk, mint egy erősen polarizált politikai közéletre, mert nemzetközi összefüggésbe helyezve magunkat nem ez a helyzet. Az a helyzet, hogy van erős kormányunk, van nagy társadalmi többség, ezt le lehet fordítani politikai akarattá, és lehet sikert csinálni. Ez a magyar modell ebben a pillanatban, még ha ezt vitatják is, vagy szeretnék másképp vetíteni Önök elé, egy másik mozit akarnak vetíteni, ha Magyarországról van szó. Bocsánat, hogy részrehajló voltam, és hosszú, elnézést kérek.

Engedje meg nekem, hogy részrehajló legyek. Volt szó sikerről és versenyképességről, intézkedésekről. Én tudok egy intézkedést, ami mindenképpen egy sikeres intézkedés volt, ez pedig a HUNOR-program. Meg kell becsülnünk ezeket a nemzetegyesítő pillanatokat, tudom azt, hogy nem volt elég régen az, hogy az írek elvertek minket a Puskásban, és erről fájó szívvel beszélünk, viszont a HUNOR ott van, és a HUNOR csapata győzött, az meggyőzte a magyarok szívét. Van egy jó csapatunk most, most egyben vagyunk, van egy jó vezetőnk, egy jó edzőnk. Vannak kkv-ink, akik csatlakoztak ebbe, vannak kutatóink, akik kedvet kaptak, és rengeteg kísérletet küldtek fel velünk a világűrbe. Közösen dolgoztunk ötleteken, és mind a 25 olyan kísérlet, amit fölvittünk az űrállomásra, azt sikerrel végigvittük. Számíthatunk-e mi, kollégák és kutatók és azok, akik ezen a hatalmas, nagyszabású projekten dolgoztak, hogy a következőkben is kapunk támogatást a magyar kormánytól, és merre megy nagyjából a magyar űrkutatás jövője a miniszterelnök úr szerint?

Ha tehetek két lépést hátrafelé, hogy meg tudjam ugrani ezt az akadályt, amit az Ön kérdése jelent, akkor onnan kell kezdeni, hogy amit Önök csinálnak, azért különlegesen fontos, mert mi egy vesztes ország vagyunk. Illetve azzal birkózunk, hogy hogyan csináljunk egy vesztes országból győztes országot. Ami rendkívül nehéz feladat, mert a vereségünket az első világháború után szenvedtük el, elvesztettük a területeinket, népességünket, az összes természeti erőforrásunkat, mindent, egy teljesen életképtelen, modern közgazdaság fölfogása szerint életképtelen földterület maradt az, amit Magyarországnak hívunk, és ezt a döntést egyelőre nem tudjuk korrigálni. Voltak erre kísérletek a XX. században, ezek a mi szempontunkból sikertelennek bizonyultak. Tehát azt a dolgot, ami bennünket sikertelenné és vesztessé tett, azt ebben a pillanatban nem tudjuk korrigálni. De úgy meg nem lehet élni, ha állandóan arra gondolsz, hogy te egy vesztes nép vagy. Valahogyan győzni kell, mert a világ mégiscsak áll győztesekből meg vesztesekből. Nem sorolhatod, nem szabad megengedni, hogy mások téged a vesztesek közé soroljanak, azt meg végképp nem, hogy te saját magad odasoroljad a fajtádat. Azt nem lehet, mert abból nem lesz se boldog élet, se élet, semmi nem lesz belőle. Tehát nekünk ebből a vesztes, objektíve vesztes helyzetből és vesztes nemzetből győztes nemzetet kell csinálnunk. Szerintem ez a magyar politikai küldetés. Ezt kellene csinálnia, ezen kellene gondolkodnia mindig minden magyar kormánynak. Milyen mérőszámok vannak? Tehát ha a bajt nem tudod gyökereiben orvosolni, akkor hogyan tudsz mégis ilyen kondíciók mellett is sikeres lenni? Hogy’ mérik a magyarok ezt? Elég jól kitaláltuk, hogy hogyan kompenzáljuk az alapvető vesztes helyzetünket. Mit néz a magyar? Nobel-díj. Krasznahorkairól volt szó. Eggyel több Nobel-díjas. Mindegy, hogy olyanokat mondott meg írt a magyar nemzetről, amit az ember nem olvas föl a gyerekeinek. De ettől még a Nobel-díj Nobel-díj. Eggyel több. Olimpiai aranyak. Itt van a mester közöttünk, aki hármat is hozzátett. Olimpiai aranyak. Oscar-díj. Vizualitás, modern világ, film, szórakoztatóipar. Oscar-díj. A negyedik: a magyar futballválogatott mindenkori teljesítménye. Ez nem sportkérdés, hanem miután a világ legnépszerűbb és legnagyobb játéka, amiben valaha mi szintén győztesek voltunk, csak mostanra vesztessé váltunk, ezért ez egy mérce, hogy hogyan tudunk ebből a vesztes helyzetből, lehatárolva most a nagy történelmi összefüggésből csak a labdarúgást, hogyan tudunk itt győztessé válni. Ha ott nem sikerül, nagyban sem fog sikerülni. Nem véletlenül vagyok megveszekedetten azon, hogy ott is sikerüljön. És ez négy ilyen mérőeszköz vagy szempont, és szerintem – így érkezem meg az Ön kérdéséhez – Önök behoztak egy ötödiket, és ez fantasztikus, ez pedig az, hogy a Földön túli, a Föld utáni vagy a Földön kívüli világ megismerése, fölfedezése az abban létrejövő egyetemes emberi tudáshoz való hozzájárulás kérdése. És Önök azzal, hogy negyven év után megint van űrhajósunk, megint van kutatás, ahogy Ön mondta, vannak kisvállalkozók, van egy ökoszisztéma, amit sikerült kifejleszteni, ott vagyunk egy ötödik kategóriában is, amin keresztül a sikert meg tudjuk mérni. Amit Önök csináltak, biztos azért is szeretik Önöket sokan, mert fölmentek az űrbe, hát jó, ilyen azért van, de az igazi oka a szeretetnek az, hogy Önök azok a magyarok, akik fölmentek az űrbe. Ez mást jelent. Mi is ott vagyunk, mi is vagyunk valakik, mi is benne vagyunk ebben a legbonyolultabb, a legnehezebb, leginkább a jövőhöz tartozó világban, a Földön túliban, ott vagyunk benne, mi is csináljuk. Nem vagyunk nagyok, a kicsit nem használnám, nem vagyunk olyan nagyok, mint a nálunk nagyobbak, de ott vagyunk komoly súllyal, komoly teljesítménnyel, és ezt még növelni is tudjuk. A jövő befolyásolásában, az emberiség jövőjének befolyásolásában még nagyobb szerepet is játszhatunk az űrkutatásban, mint eddig játszottunk. Ezt mondja Ön. És ezért a válaszom az, hogy nem kérdés, hogyha nemzeti kormány van, és ez a gondolat a meghatározó küldetés minden döntésünk mögött, akkor az űrkutatást, az abban résztvevő magyarokat a világ tetején való, a mindenki által látható teljesítményhez való hozzájárulás kutya kötelessége a magyar kormánynak. Tehát nemcsak, hogy számíthatnak erre, hanem az alkotmányos – hogy ilyen közjogilag fogalmazzak – kötelessége és történelmi hivatása a magyar kormánynak, hogy – és ha lesznek még ilyen új területek – ezeket mind támogatnunk kell. Függetlenül attól, hogy szereted-e az űrkutatást.

Ennek most voltak pár százan a fültanúi, úgyhogy nagyon szépen köszönöm ezt a félig-meddig legalábbis ígéretet. Utolsó kérdésem. Látom, hogy már nincsen sok időnk, viszont engem ez érdekel talán a legjobban, aztán még lesz egy plusz egy, hogyha időnk engedi. Látjuk azt, hogy világszinten az űrkutatás most visszafordul a Hold felé, ötven év után valószínűleg vagy remélhetőleg visszajutunk, és egyszer csak elmegyünk talán a Marsra is, lehetséges az is, hogy azt majd benépesítjük, miután egy holdi kolóniát is létrehoztunk. Ennek rengeteg gátja van még egyelőre. Viszont hogyha multiplanetáris faj leszünk, el tudom képzelni, hogy viszonylag kevés olyan interjú van, ahol ez a szó felmerül manapság, mint Miniszterelnök úrnál. Miniszterelnök úr, történelmi léptékekben, hogyha visszatekint az elmúlt, mondjuk, kétezer évre, mik azok a tanulságok, amik levonhatóak, hogyha mi egy új területen egy új társadalmat, új civilizációt hozunk létre? Milyen hibákat kell elkerülnünk, hogy ez egy prosperáló társadalom tudjon lenni, mondjuk, egy új bolygónak a felszínén? Öné a szó!

Rendes magától. Azt hiszem, hogy a nálam nagyságrendekkel kifinomultabb koponyák se tudnának erre a kérdésre biztos vagy egyáltalán megbízható választ adni. Ezt onnan tudom, hogy szoktam velük néha beszélni, ezekkel a high-tech csávókkal is, ha szabad így fogalmaznom, akik ott, a völgyben mindenfajta varázslatokat adnak elő, például a Mars-kolónia ötletét is, az is onnan jön, ugye. És szoktam ezen gondolkodni, de függetlenül tőlük, egyszer ez már egész hosszú ideig foglalkoztatott, hogy akkor nekünk szabad-e, az emberiségnek szabad-e, része-e ez a mi küldetésünknek, a Teremtőnknek szándéka volt-e az, hogy mi a Földön túlmenjünk, és hozzunk létre galaktikus civilizációt, vagy hogy’ kell ezt mondani. És lapoztam a Bibliát, vagy próbáltam, hátha találok benne valamilyen mondatot, ami erre utal. De az összes mondat, ami a benépesítés gondolatával függ össze, abban mindig csak a Föld van. Most nem tudom, hogy ezzel lezárult-e egy tudományos lehetőség, talán nem, de az biztos, hogy a Szentírásban nem találtam olyan mondatot, amely a népesítsétek be gondolatkörben kivitt volna, kivinné az olvasót vagy a hívő embert, kivinné a földönkívüli világba. Lehet, hogy a teológusoknak alaposabban végig kéne olvasni, lehet, hogy ők találnak ilyesmit, én nem találtam. A második állítás az, hogy nem fogjuk tudni megfékezni az emberi kíváncsiságot. Mint ahogy a legtöbb jó, a legtöbb baj is ugyanebből jön, hogy egész egyszerűen az ember egy olyan teremtmény, amelyet az ismeretlen izgat. Ebből sok baj van, és sok jó dolog is, és keresi ennek a szenvedélyének a kielégítési útját-módját, és az egyik a világűr megismerése. Tehát abban biztos vagyok, hogy kormányok, nagytőkések, világcégek rengeteg pénzt fognak elkölteni arra, hogy ezt az emberi szenvedélyt, kíváncsiságot kielégítsék, és hoznak létre majd a Holdon, a Marson, a jó ég tudja, még hol mindenfajta telepeket. Hogy aztán ez az emberiség javára válik-e, vagy sem, hogy ez jó lesz-e nekünk vagy sem, és ha jó, akkor ennek hol van a vége, mert annyi galaxis van, ha jól értem, nem értek a csillagászathoz, de nézem a tévében, úgy látom, hogy annyi galaxis van, hogy azért mindegyikhez eljutni egy nagyon komoly életprogram, még a Jóistennek is, azt hiszem, tehát, hogy ennek van határa… Ezek fölfoghatatlan dimenziók. Ezeket nem tudja az emberi agy befogni. De arra készülnünk kell, hogy rengeteg olyan műszaki újítás, fölfedezés, találmány, kísérlet lesz, ami megpróbál az ember számára élhető közeget teremteni egyébként élhetetlen területeken. A Földön is van néhány terület, ami teljesen élhetetlen, és mégis próbálunk ott az emberi életre alkalmas körülményeket teremteni. Akkor miért ne tudnánk egyébként ezt előadni a Holdon vagy éppen egy Mars nevű bolygón? Tehát ilyen dolgok fognak történni. Nem hiszem, hogy lineáris lesz az ezzel kapcsolatos erőfeszítéseknek a folyamata, mert ha nézi az űrkutatást az elejétől kezdve, ott is inkább lökésszerűek a hullámok. Tehát nem egy egyenes vonalú fejlődés van. Van, amikor húsz, harminc, negyven, ötven évig egész egyszerűen nincs rá pénz, nincs rá amerikai elnök, akit ez érdekelne, nem jön létre az a kritikus tömegű erő és akarat, ami újabb földönkívüli vállalkozásokat indítana el. Ezért ezek lökésszerű dolgok lesznek szerintem. Egyszer csak megindul. Egy-két évig szenzáció lesz. Talán valami üzlet is lesz benne. Ha lesz benne üzlet, akkor fönntarthatóbbá is válik. És azt gondolom, hogy ez a folyamat nem megállítható, amíg az ember technológiailag szét nem veri saját magát, mondjuk, egy atomháborúval, és nem küldi vissza saját magát a kőkorszakba, hanem rendelkezik azokkal az eszközökkel és tudományos ismeretekkel, amelyek lehetővé teszik, elképzelhetővé teszik ilyen típusú létközegek létrehozását a földönkívüli szárazföldökön. Tehát szerintem ilyesmi lesz. Szerintem nekünk ebben érdemes ott lennünk. Nem azt javasolnám a magyaroknak, hogy ebből se akarjunk kimaradni, hiába nincsenek válaszaink ezekre az alapvető kérdésekre, ússzunk itt a világ legjobb, legokosabb embereivel, kutatóintézeteivel és államaival, és mi is legyünk mindig ott, és valamilyen mértékben tanuljunk, hozzunk abból haza tudást, és ha van, akkor valamilyen mértékben járuljunk hozzá az emberiség ilyen típusú nagy vállalkozásaihoz. Úgyhogy a válaszom röviden inkább igen, mint nem.

És akkor a beszélgetésünk befejezéseképpen egy valóban meglepetés…

Én nem megyek, bocsánat. Szeretném az ellenzék reményeit itt most visszametszeni.

Egy valóban meglepetés kérdés. Rengeteget beszélgetek mostanában gyermekekkel, nagyon szerencsés vagyok emiatt, megpróbálom őket inspirálni. És van rengeteg olyan kérdés, amit mindig feltesznek a világűrrel kapcsolatban. Az egyik az, hogy hogyan vécézünk a világűrben. Sydneyben volt szerencsém a magyar gyerekeknek a táborában részt venni, ahol egy ilyen félórás műszaki deep dive-ot kellett tartanom, mert a nyolcadik kérdésnél, ami ugyanerre irányult, ott feladtam, és azt mondtam, hogy jó, akkor ezt most kitárgyaljuk teljes mértékben tudományosan. Én nem ezt a kérdést fogom feltenni, egy másik gyakori kérdést.

És én is már túl vagyok azon a koron, hogy más természetű biológiai folyamatok megvalósulásáról érdeklődnék. Úgyhogy tovább léphetünk, igen.

Miniszterelnök úr, mit vinne fel a világűrbe, hogyha lenne rá egy sansza?

Ez attól függ, hogy menekülünk vagy utazunk – az nem mindegy. Nyilván, ha utazunk, akkor az ember, már nem is a gyerekeimen, már azon túl vagyunk, hanem az unokáinak a fényképét nyilván viszi. Most kaptam például Öntől egy magyar zászlót, ami megjárta az űrt, azt például vinném magammal, hátha egyszer visszajövök, és odaadom a következő Orbán Viktornak ajándékba, mint ahogy ezt én megkaphattam Öntől. Futball-labdát mindenképpen viszünk.

Puskás-mez?

És bicskát, bicskát, székely bicskát mindenképpen viszünk. Ha ez megvan, akkor nagyjából rendben vagyunk.

A Magyar Honvédségtől azt tanultam, hogy szikravető még az, ami mindig kell.

Áh!

Tüzet gyújtani világűrben viszonylag veszélyes.

Igen.

Nagyon szépen köszönjük, hogy velünk voltak ma este. Én azt hiszem, hogy nem jövőre jelölnek engem jövőre az „Év újságírója” díjra. Meglátjuk, hogy mikor jön ez a megtiszteltetés. Köszönöm szépen, hogy meghallgattalak!

Hajrá! Ne adja föl! Ne adja föl!

Igenis! Köszönöm szépen!

Tibor, köszönöm szépen!