Orbán Viktor beszéde az Élvonal Alapítvány Frontiers Campusának alapkőletételi ünnepségén

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kedvenc politikai bonmot-m úgy hangzik, hogy „mielőtt rátérnék a beszédemre, szeretnék mondani valamit.” Ezt fogom tenni most is. Látszólag egy ingatlanfejlesztési beruházáson vagyunk, de ez ne tévesszen meg senkit. Külföldi vendégeinknek mondom, hogy a magyar egy olyan nép, amely amíg nem tudja, hogy valami hol van, és mi a neve, addig nem tud hozzákezdeni. Ezért Magyarországon minden kutatás először az elnevezéssel és utána hely, a kutatási hely megtalálásával kezdődik, addig semmit nem tudunk elindítani. Gratulálok Krausz Ferencnek, hogy ezt a pillanatot, amikor meg tudjuk nevezni azt, hogy mit csinálunk, és tudjuk, hogy hol fogjuk csinálni, elhozta a számunkra.

Szeretnék egy megjegyzést fűzni ahhoz, hogy itt a körünkben kínai vendégek is vannak. Azt nem tudjuk, hogy milyen lesz az új világ, de azt tudjuk, hogy másmilyen lesz, például ők nagyon nagy súllyal vesznek majd benne részt. Korábban amikor a tudomány inkább a Nyugattal – helyesen vagy helytelenül, de a mi fejünkben a Nyugattal – kötődött össze, akkor egy ilyen alkalommal leginkább nyugati vendégeink voltak. Ők most is vannak. Vannak itt angolszászok, biztosan vannak németek – németek mindenhol vannak –, és vannak vendégek Kínából, és ez már az új világnak a horizontja. Örülünk, hogy elfogadták a meghívásunkat, és itt vannak velünk együtt, és közösen építjük föl azt a valamit, amiről nem tudjuk pontosan, milyen lesz, de biztosan másképpen kinéző világ lesz, mint amiben eddig eltöltöttük az életünket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy személyes megjegyzéssel szeretném kezdeni. Ez a második kísérletem. Ez a második. Krausz Ferenccel a második kísérletem. Az elsőt nem vele próbáltam, hanem Oláh György Nobel-díjas kémikusunkkal. Az úgy volt, hogy elmentem hozzá Los Angelesbe közvetlenül a 2010-ben hatalomba való visszatérésünket megelőzően, amikor úgy gondoltam, hogy ez elkerülhetetlen lesz, és megint mi fogunk kormányozni, akkor elmentem Los Angelesbe, ott élt az akkor még legaktívabb és legsikeresebb magyar Nobel-díjas, egyébként nagyon sok fejlesztést hajtott végre Kína számára, ilyen szén-dioxidgazdaság-szerűséggel foglalkozott. A miniszterelnöknek az a privilégiuma, hogy nem kell mindent értenie, amit támogat. És akkor megpróbáltam őt meggyőzni – már idős volt –, hogy jöjjön haza, és hozzon létre itt egy iskolát, és indítsunk fiatalok számára valamilyen tudományos lehetőséget. A professzor úrnak kedve lett is volna hozzá, de már idős volt, és ezt már nem vállalta. Lekötötték azok a szerződések, amelyek a Los Angeles-i egyetemhez kapcsolódtak. Aztán néhány év múlva meghalt, akkor hazajött, ezt a kínai barátainknak mondom, mert ragaszkodott hozzá, hogy itthon temessük el, mert itt van otthon.

Nos, az a kísérletem tehát nem vált be, pedig legalább olyan nagyvonalú ajánlatokat tettem, mint Krausz Ferencnek, vagyishogy: amit akar, csak legyen egy projekt, valami, ami itthon tartja és itthon hasznosítja azt a rengeteg tehetséget, amivel mi rendelkezünk. Persze a kínai nagyságrendek mások. Mi egy tízmilliós ország és egy 15 milliós nemzet vagyunk. Nekünk minden egyes tehetséget meg kell becsülnünk, hiszen kevesebből kevesebb jön ki, és mi csak akkor tudunk versenyképesek lenni a világban, hogyha abból a kevésből mindent kihozunk. Ez nemcsak a tudományban, a sportban és a politikában is így van. Szóval ezért próbáltam megállapodni Oláh Györggyel, és ott az nem sikerült, aztán a Jóisten megsegített bennünket, mert Krausz Ferenc Nobel-díjat kapott. Senki sem meri azt állítani, hogy pontosan érti, mit kutat Krausz Ferenc, vagy csak nagyon kevesen vannak itt, akik ezt elmondhatják magukról, de azt tudjuk, ha valaki Nobel-díjat kap, akkor az egy komoly dolog. Az egyfajta hitelesítő pecsét. És ekkor állapodtunk meg a professzor úrral, hogy akkor csináljunk valami komoly dolgot, ami jó lesz a magyaroknak. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, eddig a személyes megjegyzésem, és most elmondanám a beszédemet.

Szent-Györgyi Alberttől, a mi egyik Nobel-díjasunktól származik az a mondás, hogy „a felfedezés annyi, mint látni, amit mindenki lát, és arra gondolni, amire még senki sem gondolt.” Mikor elolvastam ezt a gondolatot, egyből a Rubik kockára gondoltam. Egyszerű dolog. Nem tudom, a vendégeink tudják-e, a Rubik kocka egy magyar találmány. Ami, ha az ember ránéz, akkor egy kockát lát, de a magyar arra gondol, hogy az lehet, hogy nem is egy kocka, hanem sok, és akkor lehet forgatni, és már meg is vagyunk. Szent-Györgyi Albertnek igaza van: a magyar emberek számára a felfedezés annyi, hogy látni, amit mindenki lát, és arra gondolni, amire még senki sem gondolt. Nekünk, magyaroknak ez elég jól megy. Van tizennyolc Nobel-díjasunk, és az egy főre jutó díjazottak számában a világon a tizenegyedikek vagyunk. Ha van értelme ennek a rangsornak. Ha nincs, akkor is jól esik.

Talán a nyelv, talán a történelem, talán a Hamvas Béla által azonosított öt géniusz keveredése az oka annak, hogy mindez Magyarországon így alakult. És nemcsak a tudomány világában van ez így. Minden magyart jellemez egy sajátosan termékeny látásmód: ott is látunk valamit, ahol mások semmit, pontosan a semmit látják. Zárójelben jegyzem meg, hogy a politikában is ez a legnagyobb versenyelőnyünk.

Hölgyeim és Uraim!

Ez az oka, ez a képesség az oka annak, hogy ma összegyűltünk, és alapkövet teszünk le. Amikor Európa egyre mélyebbre ássa magát, és az egész kontinens alig látszik ki a napi bajokból, akkor mi, magyarok új tudományos központot hozunk létre. Ahol mások a bajt látják, mi a feltáruló lehetőséget. Mert milyen igaza van Krausz Ferencnek, hogy nincs jobb alkalom egyetemet alapítani és kutatóközpontot létrehozni, mint éppen a nagy átrendeződések idején, amikor minden mozgásban van. Krausz professzor úr úgy döntött, használjuk arra a mai változó időket, hogy egy régi bajunk, régi magyar bajunk orvoslása felé tegyünk öles lépést. A professzor úr régi tézise, hogy hiába a jó alapok, a kiváló pedagógusok, a pedagógusok által adott világraszóló inspirációk, sőt hiába a számos tehetség, akiket most itt láthattunk, akik közül néhányat láthattunk, aki a természettudományok terén magyarként karriert akar befutni, élete egy pontján el kell hagynia Magyarországot. A gond az, hogy egy modern kutatás olyan technológiai és műszaki feltételeket követel, amelyekkel az olyan kisebb államok, mint Magyarország, egész egyszerűen nem rendelkeznek. Minden magyar embert elönt némi keserűség az öröm mellett, amikor hallja, hogy hazánkfia világraszóló eredményt ért el – külföldön. Örülünk a sikernek, de van üröm az örömben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezért állapodtunk meg Krausz professzor úrral. A professzor úr és csapata hozza a terveket, hogyan lehetne hazai körülmények között világszínvonalú kutatóközpontot kialakítani. A nemzeti kormány pedig megteremti ennek a hátterét. Ez a mi alkunk. Láthatják, hogy a kormány a maga részét megtette. Az egyetemeinken az elmúlt évtizedben közel ezermilliárd forint értékben valósítottunk meg infrastrukturális fejlesztéseket. A HU-rizont programmal támogatjuk egyetemeink közös kutatásait a világ legjobb egyetemeivel, és megkezdtük a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat megújítását is vagy húsz-egynéhány milliárd forintból. És Krausz professzor úr vezetésével megszületett az Élvonal Alapítvány. Ha jól értem, ennek küldetése az is, hogy ne csak itt építsen fel egy világszínvonalú kutatóközpontot, hanem legyenek tudásközpontok az ország számos pontján, talán hetven-egynéhány helyen is, mert a magyar állam szerint ezzel akár 15 ezer tehetséges fiatal magyart segíthetünk meg azzal, hogy hozzáférést adunk nekik az új kutatóközponthoz. Az alapítvány leendő campusa itt áll majd a Magyar Tudósok körútján. Köszönjük, Professzor úr! Ez Ön nélkül nem indult volna el. Reméljük, sikeresen célba is érünk. Zárójelbe teszem: remélem, hogy együtt. De ezt majd április 12-e után meglátjuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Ami itt történik, az szép dolog, de törődnünk kell a fenyegető veszélyekkel is. Félő, hogy Európán egyszerre lesz úrrá a háborús őrület, és fogy ki majd az energiából. Tetejébe újabb migrációs hullám is megérkezik majd, e felől ne legyenek kétségeink. Ezért nekünk, magyaroknak meg kell vetnünk a sarkunkat. Ki kell maradnunk a háborúból, biztosítanunk kell az ország energiaellátását, és továbbra is ellent kell tartanunk az ellenőrizetlen migrációnak. Ehhez észre, másoknál gyorsabb és mozgékonyabb észjárásra lesz szükségünk. De ez nem új dolog. Trianon óta egyetlen dolog van, amivel a magyarok ki tudnak emelkedni, ez pedig az eszük. Kétfajta észre van szükségünk egyidejűleg: a tudós észre és a hétköznapi, józan észre. Egy olyan nemzetnek, mint Magyarország, az ereje és a hatalma a tudós emberek rátermettségében áll. De kell egy döntés arról is, mire használjuk ezt az erőt, ezt a hatalmat. Ide pedig kell a józan politikai ész.

A politikai józan észnek is, tisztelt Hölgyeim és Uraim, megvannak a maga örök érvényű igazságai, nemcsak a természettudományoknak. Ilyen igazság az, hogy csak az a nemzet lehet sikeres, amely a maga ura. Az a nemzet, aki mások céljait követi, mások ügyének kovácsa, az sohasem lehet sikeres. Az ilyenek mindig rosszul járnak. Elküldik őket háborúzni, lefölözik a munkájuk hasznát, esetleg örökre eladósítják őket. Ez nem a mi utunk. Nekünk a saját érdekeinket kell követnünk, és a saját utunkat kell járnunk. Nem engedhetjük meg, hogy a legtehetségesebb fiataljaink ne ebben a kutatóközpontban villantsák meg a tehetségüket.

És végezetül a tehetséges fiataloknak pedig egy – gondolom – általuk is ismert gyermekkori mondókával szeretnék üzenni. Azt üzenjük, hogy hamarosan nyitva lesz az aranykapu, csak bújjatok rajta!

Köszönöm, hogy meghallgattak!