Talán először a keleti nyitás. Egy nagyon egyszerű összefüggéssel van dolgunk. Van egy 800 milliós nyugati piac – az USA és az Európai Unió –, és van egy 8 milliárdos világpiac. Miért választanánk a 800 millióst a 8 milliárdos helyett? Ez ilyen egyszerű. Tehát örülnünk kell annak, hogy az elmúlt években a legnagyobb külföldi befektetők Magyarországon így hangzottak, hogy Dél-Korea, Kína, Japán, és csak utána a németek. Tehát mi már rajta vagyunk ezen a világpiacon. Éppen kitanultuk, hogy hogy’ kell ezt csinálni. Azért harminc évvel ezelőtt, harminchárom évvel ezelőtt, amikor összedöntöttük az egész kommunista gazdasági rendszert, nagyon nehéz időket éltünk. Harminchárom éve súlyzózunk, nyomjuk esténként a fekvőtámaszt, hogy a magyar gazdaság képes legyen helytállni piaci alapon a világban. Most végre képesek vagyunk rá. Óriási tőkebefektetéseket hajtunk végre Magyarországon kívül, a legnagyobb, legmodernebb gyárakat hozzuk Magyarországra, a munkásaink beletanultak a legmodernebb technológia működtetésébe. Ne felejtsék el, hogy Magyarországon ezeket a nagyon modern autógyárakat, járműgyárakat meg infokommunikációseszköz-gyárakat a magyar munkások működtetik, ezt meg kellett tanulniuk, bele kellett szokniuk. Most végre versenyképesek vagyunk bárkivel, bárhol, az egész világon. De nekünk világpiac kell és világkereskedelem, nem pedig egy bezárkózó Európai Unió, aminek majd a szélén valamilyen gyanús, félhomályos félperifériájává válunk megint. Fényt akarunk, nagyságot, teret, befektetéseket, hasznot, erősödést, egy magas életszínvonalú Magyarországot. Tehát a keleti nyitás fontos, úgyhogy mi tudomásul vesszük, hogy két Nap van az égen, és ehhez igazítjuk a magyar külpolitikát és gazdaságpolitikát.
Mikor jön el Trump elnök úr? Azt nem tudom megmondani, de voltam nála nemrégen abban a kacsalábon forgó golfpályáján, és ide pedig a Fortuna hotelből jöttem. És úgy gondolom, hogy sok dolgunk van ahhoz, hogy fogadni tudjuk az elnök urat, de lehet, hogy egy év alatt is meg tudjuk futni ezt az ívet, de hát majd meglátjuk.
Mikor kapjuk meg, megkapjuk-e az európai uniós pénzeinket? Nos, rengeteg hiedelem kering. Külön előadást igényelne, hogy rendet vágjunk a kusza gondolatok között. Amikor európai uniós pénzről beszélünk ma, akkor két különböző pénzkupacra kell gondolni. Van egy pénzkupac, amit úgy hívnak, hogy RRF. Ezt azért találta ki az unió, hogy a COVID-válságból plusz pénzügyi forrásokkal segítse kikeveredni a bajba jutott európai gazdaságokat. Most ebből nem kaptunk meg semmit, és kétséges, hogy megkapunk-e. Halkam mondom: a COVID-nak is közben vége lett. Zárójel bezárva. Ez az európai versenyképesség, gyorsaság, vezetési tehetség egy nagyon beszédes példája. És van a másik kupac pénz, ez pedig az, ami az unió hétéves költségvetésében – mert ott nem éves, hanem hétéves költségvetés van – Magyarországnak többletként jár. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Magyarországnak summa summárum, mindent összevéve körülbelül 3 milliárd euró jön be Brüsszelből a költségvetésébe, és 1 milliárdot fizetünk be mi, mert vannak befizetési kötelezettségek, a kettő között a különbség nettó 2 milliárd euró. Tehát egy évben Magyarország körülbelül 2 milliárd eurót kap az Európai Uniótól. Ez uszkve 800 milliárd forint, ami nem rossz summa, hogyha ketten beszélgetünk a püspök úrral, de nemzetgazdasági összefüggésben ez szinte jelentéktelen. Tehát a magyar GDP-hez meg a magyar termelési képességhez meg a magyar költségvetéshez képest ez nem nagy összeg. Ettől még persze 800 milliárd forintot például, ha lenne, ideadhatnánk Erdélybe rögtön, ugye, tehát nem szabad lebecsülni ezt az összeget, de úgy föltüntetni ezt a pénzt, mintha ezen múlna a magyar gazdaság létezése, léte-nemléte, egész egyszerűen egy alulinformáltság, ez egy információhiányos, buta gondolat. Az kétségkívül igaz, hogyha azonban ezekhez a forrásokhoz Magyarország nem jut hozzá, akkor persze másképpen néznek ránk a pénzpiacokon is, ahol üzleti alapon lehet hitelhez jutni. Ebből a szempontból az indirekt hatása ennek a tényezőnek talán még nagyobb, mint a direkt. Most az a kérdés, mikor kapjuk meg? Hát, ha odamegyünk egy jó nagy zsákkal, és hazahozzuk. Ezt hogy’ kell csinálni, van-e erre tervünk? Ezt úgy kell csinálni, hogy az Európai Unió költségvetése a csőd szélén áll. Ezt maga az unió is bevallja, hiszen azt kéri a tagállamoktól, hogy fizessünk be mintegy 100 milliárd eurót, és módosítsuk a hétéves költségvetést, amiből talán két és fél év telt el eddig. De ahhoz egyhangúság kell. És akkor tartani kell a zsákot, és kész. Ez van. Így. Ez a terv. Vagyis azt kell mondanom, hogy izgalmas ősz előtt állok, ami a brüsszeli miniszterelnöki csúcstalálkozókat illeti. Ennél egy kicsit bonyolultabb lesz, de Uz Bence valószínűleg ezt így mesélné el.
Fékek és ellensúlyok kérdése. Ez egy harmadik előadást igényelne. Itt is az amerikanizálódásnak a tompító hatását, intellektuálisan tompító hatását kell regisztrálnom. A fékek és ellensúlyok, mint alkotmányjogi vagy politikaelméleti kifejezés csak olyan rendszerekben értelmes, ahol a nép választja meg az elnököt, és a nép választja meg a parlamentet. És ezért fölmerül az a kérdés, hogyha mind a ketten ugyanazon erejű felhatalmazással rendelkeznek, a végrehajtó hatalom is meg a törvényhozás is, akkor közöttük milyen rendszert kell fölépíteni? Hogyan kell ezt egyensúlyban tartani, és hogyan kell fékezniük egymást? De a magyar rendszer nem elnöki rendszer, a magyar rendszer egy alkotmányos rendszer. Az alkotmányos rendszer olyan, mint a brit: megválasztják a parlamentet, ott a népfelség, és onnan származik lefelé mindenfajta jogkör meg hatáskör, amiket onnan szétosztanak. Tehát ugyan kénytelenek vagyunk az európaiaknak ezt az euroblabla nyelvét beszélni, fékek és ellensúlyok, de jó, ha tudjuk, valójában intelligens, magára valamit adó ember ilyen összefüggésekben nem beszél a magyar politikai rendszerről, mert az nem elnöki, hanem parlamentáris rendszer, ahol nem fékek és ellensúlyok vannak, hanem hatáskörök és feladatkörök, amiket a nép által megválasztott parlament a saját döntése alapján szétterít, és utána ennek megfelelően működtet egy rendszert. Zárójel bezárva.
Vétó. Magyarországnak óvatosnak kell lennie – talán nem értik félre, amit mondok –, mint a hernyónak, mielőtt kiderülne, hogy pillangó lesz. Tehát óvatosan kell Brüsszelben haladni, és a vétóval is csínján kell bánni. Tehát nem szabad nyakra-főre alkalmazni, de vannak ügyek, ahol nincs mese, akkor elő kell állni a farbával. Most van ilyen ügy a költségvetésen túl is, mert a derék német testvérek remek történelemérzékről téve tanúbizonyságot – ugye, a Reich maga – azt javasolják, hogy ezentúl külpolitikai kérdésekben az Európai Unió közös álláspontját ne egyhangú döntéssel, hanem egyszerű többséggel lehessen kialakítani. Ez azt jelenti, hogy lényegében, ha, mondjuk, itt a háború kérdésében vagy a Kínával való gazdasági kapcsolatok kérdésében elfogadnánk a német javaslatot, akkor a magyar külpolitikát, miután mindig leszavaznának bennünket, ha szembemegyünk a németekkel, gyakorlatilag nem Budapesten, hanem Berlinben, illetve Berlin megbízásából Brüsszelben határoznák meg. Mi ebben a jó? Akkor mitől vagyunk szuverének? Akkor hova lett az ezeregyszáz éves, büszke Magyarország, hogyha onnan mondják meg nekünk, hogy mi legyen a külpolitikánk? Ilyen ügyekben egyenesen kell beszélni a német elvtársakkal, és meg kell mondani, hogy ez lehetetlen, és ezért ilyenkor vétózni kell, mint ahogy vétózni is fogunk.
Akkumulátorgyárak versus élelmiszeripar. Az elmúlt hétéves költségvetésben Magyarország az unióból jövő agrártámogatásokhoz a maximálisan hozzátehető összeg 20 százalékát tudta a költségvetéséből még odatapasztani. Ebben a hét évben, amiben most már benne vagyunk, ezt 80 százalékra emeltük: megnégyszereztük. Tehát egy óriási bumm előtt áll a magyar agrárium és a magyar élelmiszeripar. Tehát amikor az ellenzék szembeállítja az élelmiszeripart meg az akkumulátorokat, akkor téved. Ennek ellenére, hogy ilyen súlyos tévedéseket is vétenek, ellenzékre azért mégiscsak szükség van. Úgy vagyunk velük, mint a sör habjával: jó, ha van, de azért ne rontsa el az ízét. És az is látható, meglepő módon, hogy az ellenzékben is – ugye, az egy baloldal lényegében – azért a kommunisták a DK formájában valahogy’ csak túléltek. Az igaz, hogy a dinoszauruszok is túléltek. Pont úgy, mint a DK; a dinoszauruszok úgy éltek túl, hogy tyúkká változtak. Ez a helyzet a magyar kommunistákkal, ezzel kell nagyjából megküzdenünk a magyar belpolitikai viharokban.
A felvidéki magyaroknak sok sikert kívánok! Nekem nem dolgom, hogy bárkit megdorgáljak, tisztességesen kell beszélni, de azért, kedves Felvidéki Magyarok, az mégiscsak egy képtelen helyzet, ami van ott, nem? És nem mondhatjuk, hogy valaki más tehet róla. Hát ott van félmillió magyar, nem? Szlovákia egy 5-5,5 milliós ország. Ez egy jelentős súly. És nem mondhatjuk, hogy a szlovákok miatt nem tudjuk magunkat megszervezni. Persze, ők biztos mesterkednek, de hát ez része az életnek, de nem ők akadályoznak meg bennünket. Az, hogy a felvidéki magyarság nem tudja elérni a parlamenti képviseletét Pozsonyban, arról minden visszafogottság mellett is azt kell mondanom, hogy egy gyenge teljesítmény. Szóval ennél azért többre van szükség, ha valaki a hazáért dolgozni akar az elszakított országrészekben. És nekünk van jogunk részt venni a szlovák parlament munkájában, senki sem fosztott meg bennünket ettől a jogunktól. Vagyunk is elegen, hogy az alkotmányos elvárásoknak eleget tegyünk. Hát akkor méltóztassanak az urak és hölgyek ezt a problémát megoldani! Elnézést, hogy kicsit karcosabban fogalmaztam a szokásosnál.
Mikor és lehet-e egyáltalán a magyar családtámogatásokat Erdélyre kiterjeszteni? Szerintem lehet, bizonyos elemeit ki is terjesztettük. És szerintem a demográfiai fájdalmas folyamatokat, amit püspök urunk az elvándorlás révén emlegetett, én pedig a reprodukciós ráta kapcsán, akkor tudjuk majd szerintem megfordítani, és akkor érjük el a 2,1-et, ami a fenntartáshoz kell, hogyha egy egységes családtámogatási rendszerünk lesz a teljes Kárpát-medencén belül. Ez nem lehetetlen. Először is pénz kell hozzá. Akkor fogjuk tudni, akkor tudjuk majd kiterjeszteni az otthoni családtámogatási rendszert a határon túlra, hogyha kezelni tudjuk az otthoni ellenzéket, amely majd ezzel szemben, az irigységre játszva otthon megpróbálja ezt megtámadni. Tehát ezt csak olyan időszakban lehet megtenni, amikor jól mennek a dolgok. Meteorzápor idején, kedves Táborlakók, ez nem lehetséges. Tehát kell még néhány jó év, amikor úgy érzik a magyarok otthon is, hogy tulajdonképpen valóban van abban igazság, hogyha összekapcsoljuk a határon túli magyar családokat a Magyarországon belüli magyar családokkal, és összekapcsoljuk a gazdasági erejüket is, akkor ebből valami olyasmi jön ki, aminek eredményeképpen néhány év múlva mindannyian jól fogunk járni. Ez egy bonyolult intellektuális feladat. Vannak ellenfelek a pályán, akik az emberi irigységre alapozva majd ez ellen mindig lázítani fognak, de ez lehetséges. Én biztatom is, hívogatom a határon túli magyar szervezeteket, hogy gondolják ki, hogy a saját jogrendszerük ismeretében hogyan lehet, mondjuk, a családoknak nyújtandó magyarországi adókedvezményt valahogy’ ide áthozni, a babaváró hitelt áthozni, az otthonteremtési rendszernek a mutatis mutandis helyi variánsát kialakítani. Tehát legyenek fiókban készen a tervek, hogyha eljön a konjunktúra megfelelő pillanata, akkor ezt meg tudjuk valósítani.
Milyen jövőt jósolok Szoboszlai Dominiknak? Az a helyzet, hogy megváltozott a helyzet: most már Szoboszlai Dominik a főnök, ő a király. Az a kérdés, hogy ő milyen jövőt jósol nekem.
És volt még egy utolsó, személyes kérdés: hogy’ bírom? Köszönöm, jól vagyok. Egy negyedik előadás lenne, ahol nem az én személyemről lenne szó, hanem általában a politika művészetéről, hogy hogyan lehet, meg hogyan kell azt csinálni, úgyhogy most elkerülném a személyes vonatkozásokat, inkább csak röviden válaszolok erre a kérdésre. Mert valóban, talán azt is föltételezhetem, hogy aki kérdezte, valóban arra kíváncsi, hogy hogy’ vagyok, de az is lehet, hogy arra kíváncsi, hogy meddig bírom. Azért az nem ugyanaz. Tehát ezért próbálok erre válaszolni. Először is, ugye, a hatalom azért őrli az embert. Nagyon fontos, hogy az ember jól definiálja egyáltalán, hogy mi a hatalom. Ha Önök a politikai könyvtárakban eltöltenek néhány napot, akkor azt fogják látni, hogy erről irdatlan mennyiségű irodalom született. És ha az ember politikával, vagyis hatalmi kérdésekkel foglalkozik, akkor nagyon fontos, hogy kiválassza, ha nincsen, akkor pedig megalkossa a saját maga számára azt, hogy egyáltalán mi is a hatalom, hogyan kell ahhoz viszonyulni, hogyan kell beengedni magadba, és meddig lehet beengedni. És nekem van saját hatalomdefinícióm, ami lehet, hogy nem állná ki az akadémiai vitáknak a kereszttüzét, de arra jó, hogy én eltaláljak. Az én fölfogásomban a hatalom a közös cselekvés képessége, és a fölfogásom szerint ennek van biblikus alapja. Mert van az a rész, amit most majd nem pontosan idézek, elnézést kérek, előre elfogadom a megrovását a püspök úrnak, de van az a rész az Írásban, ahol arról van szó, hogy úgy beszélt, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Ez, ha lefordítom a saját szakmám nyelvére, azt jelenti, hogy képes volt arra, hogy közös cselekvést idézzen elő anélkül, hogy mint az írástudók, valami jogszabállyal rákényszerítse az embereket a cselekvésre. Tehát előidézni közös cselekvés képességét külső kényszer nélkül, előidézni közös cselekvés képességét belső, lelki hatásokkal. Ezt tekintem én hatalomnak. És ez az én szakmám, amivel foglalkoznom kell. Na most, ez a filozófiai megközelítés. Ha most ezt társadalmilag nézzük, akkor azt kell látnunk, hogy minden közösségben, a magyarok közösségében is, ugye, számtalan fajta ember van, különböző képességű, adottságú, ösztönvilágú, számtalan ember van. És ebből a sokszínűségből létrejön egy nagy, nemzeti, társadalmi munkamegosztás. És az a kérdés, hogy abban hol van a hatalommal foglalkozó ember és emberek helye. És, ugye, én úgy tekintek a saját munkámra, hogy vannak a mi közösségünkben, a nemzeti közösségben olyan emberek, akiknek az a dolguk, és megvan az a képességük, hogy értsék, hogy mi történik, elmagyarázzák az embereknek, hogy mi történik velük, és hogy mi vár ránk a jövőben, és segítsenek fölkészülni az embereknek erre a jövőre. Most akinek erre adott talentumot a Jóisten, annak ez a munka a sorsa. És én örülök, hogy nem vagyok sorstalan.
Köszönöm a figyelmüket!
Megosztom