Jó napot, Zalaegerszeg! Jó napot, Magyarok!
Dicsőséges ez a nap, és méltó ez a helyszín: Zalaegerszeg, Zala vármegye székhelye. A zalaiak sokat szenvedtek a kommunisták uralma alatt, de egy biztos: kitartottak, ameddig lehetett. Az egerszegiek az elsők között voltak, akik 1956 októberében egy percet sem késlekedtek utcára vonulni, és ők voltak azok, akik az utolsók között tették le a fegyvert: decemberben. Egy hónappal a szabadságharc leverése után még szovjet tankoknak kellett feloszlatniuk az egerszegi sztrájkolókat. Az itteni emberek mindent megtanultak, és semmit sem felejtettek. Amikor elérkezett az idő, az első adandó alkalommal revansot vettek. A zalaiak azon kevesek közé tartoznak, akik még a rendszerváltoztatás előtt, 1989 szeptemberében ellenzéki képviselőt juttattak a kommunista parlamentbe. A sorsnak van humorérzéke: az ellenzék akkori győztes jelöltjét, aki azóta Zalaegerszeg díszpolgára lett, Dr. Marx Gyulának hívták. Emlékszem, fiatalon még nekem is volt szerencsém kampányolni Gyula bácsi mellett. Végül csak megvalósult a marxizmus, hiszen egy Marx győzte le a marxistákat. Isten éltesse jó egészségben a 92 éves Gyula bácsit! 1989-ben a zalaiak az elsők között mondtak ítéletet a kommunista rendszer felett. Az ő példájukat pedig követte az egész ország. Alig kellett még pár hónap, és a kommunisták uralma végleg összedőlt.
A bennünket, vidékieket lesajnáló baloldal szerint nem helyénvaló ma Zalaegerszegen ünnepelni. Ahogy ők mondják: „csak Zalaegerszegen.” Nem értik, hogy Budapest nem azonos az országgal. Nem értik, hogy 1956 nem egy város, hanem az egész ország, sőt az egész nemzet forradalma volt. Köszönjük, Zalaegerszeg, hogy itt lehetünk! Köszönjük, hogy együtt lehetünk!
Tisztelt Ünneplők!
Nincs miért csodálkozni a zalaiak bölcsességén, kitartásán és éleslátásán. Ez a vidék nem egy bölcset adott a hazának. Itt van mindjárt Deák Ferenc, akit már kortársai is a haza bölcsének neveztek. Ő mutatta meg nekünk, hogyan lehet a nemzet ügyét hosszú évtizedek kitartó, szívós munkájával előrevinni. Ott volt az 1848-as forradalomban, a szabadságharcban és az azt követő ellenállásban, és ő volt az is, aki az első adandó alkalommal támadásra fordította az addigi passzív rezisztenciát, és lerakta a modern Magyarország legsikeresebb korszakának közjogi alapjait. És ez a vidék adta a hazának egy másik bölcsét is. Itt, Zalaegerszegen szolgált Mindszenty József bíboros, hercegprímás, aki egyike a nemzet ügyét zászlajára tűző nagy magyar egyházi embereknek.
A magyar egyházi világ legnagyobbjai nemcsak a hit dolgaiban jelentenek a magyaroknak igazodási pontot. Ezért járt közben a pápánál koronáért első kalocsai érsekünk, Szent Asztrik, s nélküle talán nem is jött volna létre a Szent István-i magyar állam. Ezért vette a vállára a Hunyadiak ügyét Vitéz János esztergomi érsek. Ezért vállalta a mártírhalált a magyar seregek élén egy másik kalocsai érsek, a vitéz életű Tomori Pál. Ezért közvetített a Habsburg-ház és a magyar rendek között Oláh Miklós érsek a legnagyobb veszélyek idején. Ezért vállalta a vértanúk sorsát Apor Vilmos, s ezért cipelte a hátán a magyarság ügyét Márton Áron, Erdély katolikus püspöke. Ezek a nagy magyar katolikus egyházfők nemcsak az Evangélium hirdetésében jártak az élen, de útmutatással, tetteikkel – életükben és halálukban is – Mária országát, Magyarországot szolgálták. A legnagyobb magyar egyházfők mindig prófétaként vezették a magyar népet, és ellátták a szellemi országvezetés feladatát a politikai vezetők mellett – vagy ha kellett, és gyakran kellett, a politikai vezetők helyett is.
Mindszenty József ilyen főpap volt: Isten szolgálata közben mindig teljesítette hazája iránti kötelességét is. Nem akármilyen vezetőnk volt ő. A tűzoszlop feltartóztathatatlanságával haladt az élen. Az ő keze munkájának köszönhető, hogy Zalaegerszegen ferences templom és kolostor lett, majd tanítóképző is. A bíboros ’56-ban is mutatta nekünk az utat, és mi, magyarok ezt a szolgálatát sosem fogjuk elfelejteni. Viharos ellenszélben is kitartott a magyarok igazsága mellett. Akkor is kiállt hazánk szabadságáért, amikor nyilasok törtek rá, és akkor is, amikor a kommunisták letartóztatták, megkínozták és fogságba vetették. A magyarok tudták, hogy a forradalom közepette is szükségünk van lelki támaszra, ezért szabadították ki Mindszentyt a kommunisták börtönéből. Ő volt az, aki először nevezte nevén a gyermeket: nem felkelésről, hanem szabadságharcról beszélt. A lényeglátásán a hosszú, rabságban töltött évek sem ejtettek csorbát, épp ellenkezőleg: kiélesítették. Jól látta az eseményeket. Értette, mi forog kockán és tudta, mit kell tennünk. Ahogy mondta: „mi, magyarok az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni.” Meggyőződéssel vallotta, hogy mi nem vagyunk ellenségei senkinek sem. Mi egyet akarunk: „minden néppel és országgal barátságban élni.” A mi igazi tragédiánk, hogy a kommunisták az őket támogató szovjet kalasnyikovok segítségével visszatértek, és béke helyett ott folytatták, ahol október 23-án abbahagyták: osztályharc, proletárdiktatúra, pártállam, politikai börtönök, kivégzések. Dicsőség az áldozatoknak! Tisztelet az ellenállóknak!
Kedves Zalaiak!
A magyar állam tartozik Mindszenty József emlékének, mint ahogy tartozásunk van a gyakran mellőzött zalai emberek felé is, akiket előbb a trianoni diktátum, a II. világháború után pedig a vasfüggöny szorított az ország peremére. Az elmúlt években a nemzeti kormány sokat tett azért, hogy Zalaegerszeg és Zala vármegye visszatérjen a történelem főutcájára, és ismét fejlődésnek induljon. A város egyre szebb, a megye pedig világszínvonalú ipari központtá válik, ahogy egymás után nőnek ki a gyárak a földből. Méltóak akarunk lenni Mindszenty bíboros közösségépítő örökségéhez és az ’56-os hősök halált megvető bátorságához. Ki akarjuk használni azt a lehetőséget, hogy ma nem meghalnunk kell a hazáért, hanem élhetünk érte. Ezért a mai nap felavatjuk a Mindszenty bíboros emléke előtt tisztelgő, reményeink szerint zarándokhelyként is szolgáló Mindszentyneumot. Abban bízunk, hogy – követve a hercegprímás által alapított intézmények hagyományait – ez a hely is megtelik élettel, és minden magyar a maga hasznára fordíthatja Mindszenty József életének tanulságait, tanítását és intelmeit.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma nemcsak szeretett érsekünkre, hanem ’56 hőseire is emlékezünk. Azokra a magyarokra, akik akkor, hatvanhat évvel ezelőtt megmutatták, milyen egy igazi szabadságszerető nemzet. A forradalom hősei nagyon is különbözőek voltak, de ugyanaz az idea hajtotta tetteiket: ők mind a szabad Magyarország szerelmesei voltak. Vállaltak minden veszélyt és kockázatot, mert hittek abban, hogy sikert érhetnek el. Reményük és hitük nem volt alaptalan. 1956-ban valódi esély volt kivívni a függetlenségünket. Amikor a magyar nép úgy döntött, hogy nem tűri tovább a szovjet elnyomást, és csatlakozik a független népek táborához, minden ésszerű feltétel adva volt az erőszakmentes átmenethez. Az ’56-ot megelőző évben nyerte el és biztosította be semlegességét Ausztria. Sztálin halála után megindult az enyhülés a két blokk között, és jó okunk volt feltételezni, hogy az új szovjet vezetés új fejezetet akar nyitni a Kelet és Nyugat kapcsolatában. Joggal gondolhattuk, hogy a szovjetek is rájöttek, a vérrontás árán fenntartott elnyomásra hosszú távon nem lehet birodalmat építeni, ahogy ezt Gorbacsov is belátta 1990-ben.
Az első napokban még működött a terv. Magyarok százezrei vettek részt a forradalomban, a szovjetek összezavarodtak, s ha a Nyugat nem árul el bennünket – 1945 után másodszor is –, sikerrel járhattunk volna. A Nyugat támogatásának hiányában a szovjet vezetők félúton meggondolták magukat: visszafordították a tankokat, és harmincöt évre újra katonai elnyomást és kommunista bábkormányt ültettek a nyakunkba. Ügyünk reménytelenné vált, és egy ország várta dermedten a sorsát. A kormány tagjai közül egyedül Bibó István maradt az Országházban, aki kiáltványt intézett a magyarokhoz és az egész világhoz: „Felelőtlenség volna a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.” A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét – írta Camus is. Valóban meg kell becsülni, mert rajtunk kívül nem becsüli meg senki. Sem a kommunisták, amikor vérfürdőt rendeztek közöttünk, amikor tankokkal támadtak tizenéves diákokra, és amikor a forradalom után véres megtorlásokat rendeztek. És a magyarok vérét nem becsülte az akkori szabad világ sem, amely bár bátorított minket, de aztán nem segített. Akkor minket is kitettek a Time magazin címlapjára, aztán negyven évig ott hagytak bennünket a szovjet-kommunista prés alatt – azt gondolva, legalább eggyel több gondja lesz a szovjeteknek.
A lecke világos: a magyarok igazságát csak a magyarok mutathatják meg a világnak, és csak a magyarok védhetik meg saját igazságukat a fenyegető veszélyekkel szemben. Ha elpusztul az ország, hiába harcoltunk a szabadságért. Ha csak üszkös romok maradnak, akkor nem nyertünk semmit. Ha emberek millióinak kell elhagyniuk az országot, akkor a következő nemzedéknek nem marad szülőföldje. Nincs hova futnunk, mert Magyarországot sehol máshol meg nem találhatjuk. Ezt kell megtartani, ezt kell megvédeni, itt kell boldogulni. Ezer év leckéit mondtuk fel 1956-ban. A lelkierő a mi legjobb pajzsunk. Megkeményedése a legjobb fegyver a zsarnokság ellen, az elpuhulás pedig a legnagyobb ajándék, amit ellenségeinknek adhatunk. De mi kemények és elszántak maradtunk, ezért túléltünk, és végül 1990-ben győztünk. Visszaszereztük a szabad és független Magyarországot. Ebből az egész világ megértheti, akárki akar a nyakunkra ülni, bukásra van ítélve. Mi itt voltunk, amikor az első hódító birodalom ránk támadt, s itt leszünk, amikor az utolsó is összeomlik. Ahogy Deák mondta: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
Tisztelt Ünneplő Zalaegerszegiek!
Tűrünk, amikor kell, és visszaütünk, amikor lehet. Kardot rántunk, ha van esély, és ellenállunk, ha a hosszú elnyomás évei jönnek. Devictus vincit. Legyőzve is győzünk, ahogy Mindszenty bíborostól tanultuk. Ha magyar vagy, akkor egyszerre van szükségünk az oroszlán bátorságára, a kígyó ravaszságára és a galamb szelídségére. Különösen így lesz ez a következő évben. Háború a szomszédban, pénzügyi válság és gazdasági visszaesés az Európai Unióban. Migrációs invázió délen, háború keleten és gazdasági válság nyugaton. Ezzel kell megküzdenünk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem a baloldal van kormányon. Képzelhetik, mi lenne itt. Szerencsére nemzeti kormányunk van, amely erős, egységes, és nem szokott megijedni akkor, ha baj üti föl a fejét. Mi képesek vagyunk megvédeni Magyarország érdekeit itthon és külföldön egyaránt. 1956-ban megtanultuk: nehéz időkben csak az összefogás segíthet. Ne törődjünk azokkal, akik hol árnyékból, hol a brüsszeli magaslesről lövöldöznek Magyarországra. Ott fogják végezni, ahol az elődeik. Mióta nemzeti kormánya van Magyarországnak, minden válságból erősebben jöttünk ki, mint ahogy belementünk. Most is felkészültünk. Megőrizzük a gazdaság stabilitását, mindenkinek lesz munkája, a rezsicsökkentést meg tudjuk védeni, a családok pedig nem maradnak magukra. Megvan hozzá az erőnk, és ami a legfontosabb: a tapasztalatunk.
A Jóisten mindannyiunk felett, Magyarország mindenek előtt! Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
Megosztom