Kereki Gergő (Mandiner): Szervusztok! Jó napot kívánok mindenkinek! Sok szeretettel köszöntök mindenkit itt, Esztergomban, az MCC Feszten. Ez már az ötödik MCC Feszt. A fesztivál súlyát, erejét és jelentőségét pedig mutatja, hogy ebben az évben a rendezők, szervezők meghívását elfogadta Miniszterelnök úr is. Köszönjük szépen, hogy itt van! Miniszterelnök úrral durván 60 percet fogunk itt beszélgetni, úgyhogy nem is húzom az időt. Vágjunk bele! Harmadik napja tart a fesztivál teltházas koncertekkel, számtalan előadóval, de még nem zúgott a „mocskos Fidesz”, ellenben volt „vesszen Trianon,” „Ria, ria, Hungária!” és „Nélküled” is. Miféle fesztiválra jött, Miniszterelnök Úr?
Jó napot kívánok mindenkinek! Igazából már az előzőekre is illett volna eljönnöm. Nem dicsekvésképpen mondom, hanem igazolásképpen, hogy ennek a városnak díszpolgára vagyok, ami nagy megtiszteltetés. És még a fiatalkori hadi dicsőség és hadicselek okán kaptam én meg ezt a megtisztelő címet, amikor a Mária Valéria hidat visszaépítettük, még az első polgári kormány idején. Hogy lesz-e „mocskos Fidesz,” azt ne kapkodjuk el, hosszú még az este, holnap is itt az egész nap, majd meglátjuk. Különböző divatok vannak egyszerre forgalomban, jó szórakozást kívánok mindenkinek!
Azt minek tudja be, Miniszterelnök úr, hogy itt az eddig lezajlott nyári fesztiválokon ez a kormánykritikus attitűd ekkora hullámokat vert, néhány fesztiválozó fiatal körében is, de legfőképp a fesztiválon fellépő előadók egy része vonatkozásában?
Ez egy olyan rejtély, amit többfajta módon is meg lehet fejteni, ízlés kérdése, hogy ki melyik megfejtést választja. Ugye, vannak a konteók: minden mögött valami lóvé van, és van, akit fizetnek, ez az egyik dolog. Én nem űzöm ezt a mesterséget, ez, bár lehet ugyan igaz, de leegyszerűsíti az ember gondolkodását, és nem tesz jót. Érdemes a dolgoknak a mélyére nézni. A másik lehetőség a megfejtésre, hogy ez mindenhol így van, ahol választások közelednek. Trump elnök urat az Egyesült Államok választási kampányában az összes liberális művész a pokolba kívánta, és a sárga földig lehordta. Ennek lehet, hogy ez egy magyar változata. A harmadik dolog talán kicsit komolyabb, és talán a fiatalokat is érdemes komolyabban venni. Nyilvánvalóan az élethelyzetükből fakadóan a lázadás valahogy az élet természetes része. És én azt látom sok fiatalt ismerve, hogy Magyarországon kétfajta lázadás van, mert a fiatalok is olyanok, mint a felnőttek, hogy van köztük liberális, meg vannak nemzeti érzelműek. És a liberális fiatalok a kormány ellen lázadnak láthatóan, illetve minden ellen, ami hatalom, és miután mi vagyunk kormányon tizen-egynéhány éve, így most éppen mi vagyunk a célkeresztben. A fiatalok egy másik része, ők a nemzeti gondolkodású fiatalok, ők is lázadnak, de ők a globális hálózatok, Soros-alapítvány, Brüsszel, általában az országot elnyomni akaró nemzetközi erők ellen, tehát ne tévesszen meg bennünket, nem arról van szó, hogy a fiatalok egy része lázad, a másik nem, hanem az egyik része ez ellen, a másik része meg az ellen lázad. És azt hiszem, hogy amíg fiatalok lesznek a világon, ilyesmi mindig lesz. És az a dolgunk nekünk, szülőknek, hogy ezt megértsük, végül is ezeket a fiatalokat, még az is lehet, hogy éppen ránk kiabálnak valami durva dolgot, mégiscsak mi neveltük. Ez egy fontos dolog. Soha ne feledkezzünk el arról, hogy ezek a fiatalok a mi gyerekeink, mi neveltük őket. Nem árt néha visszaemlékezni arra, hogy mi miket csináltunk ebben a korban, miket gondoltunk, és miket kiabáltunk itt-ott-amott, és akkor talán az egész valahogyan inkább a helyére kerül. Tehát én szülői bölcsességet és higgadtságot javaslok ebben az ügyben.
És van egyébként olyan zenész, akitől különösen fájóak voltak a színpadon elhangzottak? Tehát akinek egyébként Ön vagy akár a gyermekei szeretik a zenéjét, és mélyre ment?
Mindig van ilyen, de nem azért, mert mélyre megy, hanem mert, ugye, az ember nem azért hallgat zenészeket, mert politikailag egyetértenek vele – az esetek nagy részében ezt nem is tudjuk –, azért szoktunk hallgatni zenészeket, mert jó zenéjük van. De amikor beléd áll valaki, elmegy a kedved attól, hogy hallgasd. Ez talán érthető. Például, amikor esténként hazamentem, és rossz kedvem volt – és ez elő szokott azért fordulni –, akkor néha elővettem, van ez az Azariah nevű fiatalember, van egy számuk, amit szoktam hallgatni olyankor, hogy jobb kedvem legyen, amit nem tudok elénekelni, mert nincs értelme, ez a rampapapam. Ez mindig úgy jókedvet csinált. De megmondom őszintén, hogy mióta művész úr véglénynek nevezte az összes Fidesz-szavazót, azóta nincs kedvem meghallgatni. Ilyen van. Ez egy veszteség, nem örülök neki. Hát ilyen az élet.
Az már egy régóta a közéletben lévő diskurzus, hogy vajon mit tud még nyújtani a Fidesz a fiataloknak, hogy a Fidesztől elpártoltak a fiatalok, van fiatalproblémája, nincs fiatalproblémája? Egész generációk nőttek fel úgy, hogy mióta ők a felnőttkorba léptek, tehát szavazati joguk lett, azóta Ön Magyarország miniszterelnöke. Sokan talán már pont azért akarnak kacsingatni, mondjuk, a Tisza felé, mert már unják ezt, hogy Miniszterelnök úr van. Mégis mit tudna nekik mondani arra vonatkozóan…
Ezen nem nagyon tudok segíteni, hogy vagyok, igen.
De melyek azok a kormányzati intézkedések, amelyeket hogyha leül egy ilyen fiatallal, akkor azt mondja, hogy azért a hosszú kormányon töltött idő monotonitása ellenére is, hát azért az ő életét jelentősen befolyásolja pozitív irányban, és ezért mégiscsak megéri a Fideszre szavazni vagy kitartani a Fidesz mellett?
Ilyen beszélgetéseket össze lehetne hozni, és tudnék is mondani számos dolgot, ha akarja, itt is mondhatok, csak nem segítene a dolgon. Mert próbáljunk visszaemlékezni – nem könnyű, én 62 éves vagyok –, tehát emlékezzünk vissza a 18 évvel ezelőtti önmagunkra. Az embernek fiatalként a legtöbb baja az élettel van. Persze, majd valakivel szemben fogalmazza meg, de az igazi nagy kérdés, hogy mindjárt belelépek a felnőttkorba, már nem akarom, hogy gyereknek tekintsenek, már 16 évesen sem akartam, de most már jogilag is nagykorú lettem. Emlékszem, hányszor mondtam a szüleimnek, hogy majd, amikor már nagykorú leszek. Tehát belép a felnőttkorba, és akkor hirtelen rengeteg kérdés. Először is valamiből meg kéne élni, vagy tanulni kellene, lakni kellene valahol. Akkor már nagyfiú vagyok, hogy kivel randizok, és mikor, már nem nagyon lehet beleszólni, akkor jönnek a lányok, fiúk. Azt is össze kéne rendezni, hogy mi helyes, mi nem, mi fér bele, hogyan, és hogy’ lesz ebből a végén valamilyen boldogság, nem? Mert végül is ez a kérdés. Nagyon nehéz ügyek ezek. És hogy épp, aki nem találja a választ, épp a kormányba hegyez bele egyet, ezt, mondom még egyszer, ezt érdemes megértenünk. De ne higgyük azt, hogyha fölmondom az ifjúságnak szánt programot, amit majd mindjárt fölmondok, hogy azzal ez a vita nyugvópontra jut, vagy az ellenérzések kiválthatóak. El tudom mondani. Aki tanulni akar – diákhitel. Aki elmegy dolgozni – annak munkáshitel. 25 éves korig nem fizetsz szja-t. Ha hölgy vagy, és szülsz egy gyermeket harminc éves korodig, akkor harminc éves korodig nem fizetsz szja-t. Most, ha 18 éves vagy, csak itt, Európában sehol máshol, kapsz egy olyan hitellehetőséget, aminek a törlesztőrészlete olcsóbb lesz, mint a lakbér vagy az albérlet, és tulajdonos lehetsz 18 éves korodban, és elkezdhetsz építeni ott magadnak valamit, vagy a törlesztéssel megszerezni a lakásod. És aztán ha gyereked lesz, akkor pedig nem kell fizetned, vagy kapsz egy adókedvezményt egy gyerek után is, kettő után is, három gyerek után is, ezt most éppen megduplázzuk, és hogyha hölgy vagy, és szültél két gyereket, akkor január után életed végéig nem fizetsz szja-t. Tehát amikor ezt elmondom az amerikaiaknak, így ledarálom, hogy itt ez van, akkor azt kérdezik, hogy jó, de akkor, ugye, a fiatalok mind rád szavaznak? A válaszom az, hogy nem, nem, egyáltalán nem. Mert a választás nemcsak észkérdés, meg nemcsak ajánlatok kérdése, amit a fiatalok kapnak egy kormányzattól, számos más szempont is belejátszik. Úgyhogy nem hiszem, hogy az ifjúsági programunk lesz az, ami a fiatalok számára vonzóbbá tesz bennünket. Talán sokkal inkább arra érdemes mindig törekedni, amire szülőként is törekedni kell, hogy ugyan – azt hiszem, az unokákkal ez még inkább így van –, nagy az életkorbeli különbség, próbáljuk már megérteni egymást. Először is lehet, hogy ott van valami abban, amit ők mondanak, amit érdemes megfontolni nekünk. Abban, amit mi mondunk nekik, meg biztos van megfontolnivaló, csak jól kell mondani, hogy megértsék, hogy egy hullámhosszra kerüljenek velünk. Ez nem könnyű, nekem is van sok gyerekem meg unokám, nyilván nemzeti érzelmű fiatalok, tehát ott nagy elhajlás nincs, de hát nekik nem könnyű minden ügyben, különösen nehéz szellemi tartalmú ügyekben nem könnyű egy hullámhosszra kerülni. Szóval én inkább békesség, nyugalom, megértés, beszélgetés, menjünk, bújjunk bele egymás gondolatába, és valahogy kapcsolódjunk össze. Ha ez sikerül, akkor majd a fiatalok sokkal inkább az ország ellenségeivel szemben lázadnak föl, és nem pedig a hazát védő, nemzeti kormánnyal szemben. Én ebben látom az esélyt.
Gyakorlatilag itt az elmúlt egy évben, most már hetente jönnek ki újabbnál újabb közvélemény-kutatások, ezek a kutatások egy része, ugye, Fidesz-előnyt mutat, a kutatások másik része meg nem győzi egymást felüllicitálni, hogy akkor most 10-15 vagy 20 százalékkal vezet éppen a Tisza. Ezeket, amikor meglátja reggel Miniszterelnök úr, a sajtófigyelőben vagy a Magyar Nemzetet olvasgatva, akkor mit szól?
Hogy szorgalmas az ellenfél, tehát elkezdődött a kampány. Van az amerikai szaknyelvben erre kifejezés, push pollnak hívják, ami arról szól, hogy egy fölmérést nem azért csinálnak, hogy leírja a helyzetet, hanem hogy befolyásolja azokat, akik nézegetik a fölméréseket. Ez egy ismert műfaj, tanítják is a politikai iskolákban. Tehát nem mondom, hogy nem kell rá figyelni egyáltalán, de nem szabad neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Hogy’ lehet viszont képet kapni arról, hogy mi a valóságos közvélemény? Mert az fontos, hogy mi a valóságos közvélemény. Azt egy módon tudod megoldani, hogyha te magad is csináltatsz ilyen, rendelsz meg ilyen kutatásokat. Nem úgy, mint Churchill, aki azt mondta, hogy csak annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítottam. Ez ugyan szellemes mondás, de nem visz bennünket közelebb a megoldáshoz. Kellenek olyan mérések, amelyek valóságos képet adnak a te helyzetedről, közkedveltségedről, választási esélyedről, egy-egy ügyről, ami éppen fontos, és a közvéleményt izgatja. Jó, ha erről kapsz egy visszajelzést. Mi dolgozunk ilyenekkel. Tehát nekem van egy világos képem arról, hogy hol tartunk most, és ebből kiindulva van egy elgondolásom arról, hogy mi a reális célkitűzés a soron következő választásra. Sokat fogunk dolgozni, és nagyon fogunk nyerni. Ezt tudom mondani mindenkinek. Van azonban nyilvánvalóan itt egy olyan új jelenség, amiről, ha akart volna kérdezni, szívesen válaszoltam volna, de így is sikerül talán elmondanom, hogy nem az történik, amit sokan gondolnak, és a fiatalokat ez különösképpen érinti, hogy a politikáról való információszerzés és a politikai viták maguk kiegészültek a digitális térben zajló vitákkal. Az ember ezt gondolná, ugye? De nem ez történik. Hanem az történt, és ezzel majd számolnunk kell hosszabb távon, ez egy komoly intellektuális kihívás mindenkinek, aki közélettel foglalkozik, hogy az összes információ és a viták is felköltöztek a digitális térbe. Tehát nem kiegészült a politika hagyományos világa egy új elemmel, hanem az egész felköltözött egy új helyszínre. És ennek az új helyszínnek a sajátosságai mások. A nyelvi sajátosságai is, az érvelés logikája is, a gyorsasága is az információknak. Ez egy új dolog, és ezt meg kell tanulni. És hogyha a nemzeti oldal ezt nem tanulja meg, és átengedi a baloldali, globalista, liberális erőknek, akik egyébként ott garázdálkodnak már évek óta, szinte akadálytalanul meg agresszív módon, ha ezt átengedjük, és nem jövünk rá, hogy nekünk mindent el kell tudnunk mondani digitálisan is, nem arról van szó, hogy oda is föl kell írni ugyanazt a mondatot, mint amit a Magyar Nemzetben olvasunk, azzal nem megyünk messzire, az egy másik nyelv, ha nem tudjuk ott úgy elmondani, akkor a meggyőzőerőnk lecsökken. És ha nincs meggyőzőerőd, akkor nincs szimpátia, akkor nincs támogatás, és nincs győzelem se. Ezért ez egy nagy kihívás a jobboldal előtt. Egy digitális honfoglalásra van szükségünk, hogy abban a térben is otthon legyünk, és otthon érezzük magunkat, és ott is meg tudjuk vívni a vitáinkat, és el tudjuk mondani a gondolatainkat. Talán ez is közelebb vihet bennünket egyébként a fiatalokhoz, akik kizárólag ezt csinálják, szinte csak ott vannak, azon lógnak, ha jól látom. Elmondom, hogy nemcsak ők, mert amikor miniszterelnöki csúcs van Brüsszelben –27-en vagyunk –, és körülnézek, hát rajtam kívül olyan nagyon sokan nincsenek, akik nem lógnak éppen valami aktuális híren. Tehát itt van egy ilyen addikció is a politikában, minden fölgyorsult, lerövidült, és tudni akarod, ha nem reagálsz, nem ismered, kimaradhatsz, és a legmagasabb szintig, ahol én vagyok, odáig is eljut. Tehát itt egy nagy változás van. Nem látjuk be ennek a távlatait teljesen, én sem, de gondolkodnunk kell, és követnünk kell, mert még a mesterséges intelligencia is bejön, és minden megváltozik. És nem fogjuk érteni, hogy vállaltuk a kormányzásban – nem tudom – a tíz fontos dolgot, megcsináltuk, tartottuk a szavunkat, megcsináltuk, sokan vagyunk, amikor összejövünk, és a végén mégis valami más közvélekedés van, mint amit mi természetesnek veszünk. Tehát abban a digitális térben is otthon kell lenni. Ez egy komoly intellektuális feladat mindannyiunk számára, nemcsak a miniszterelnöknek, hanem mindenkinek, akinek a haza üdve, az ország megvédése, az ország szuverenitása fontos. Itt mindenkit várok a digitális polgári körökben. Röviden ezt a kampánybeszédet akartam elmondani toborzó gyanánt.
Nyilván erre a jelenségre válaszul jött létre a Harcosok Klubja és a Digitális Polgári Kör is, valamint – gondolom én, hogy – erre a jelenségre válasz az, hogy Miniszterelnök úr annyi podcast interjút adott itt az elmúlt egy-két hónapban, hogy nagyon fel van adva a lecke, hogy mit tudok kérdezni, mert mind a tizennégyet vagy tizenötöt megnéztem, és már alig van téma, amit tudnánk érinteni.
Ne adja föl! Ne adja föl!
Viszont még van egy. Egy politológust idéznék, Török Gábort, aki szerint, ugye, nyilván a Digitális Polgári Kör is és a Harcosok Klubja is egy politikai kommunikációs eszköz, de ő felveti azt a kérdést, hogy politikai kommunikációs kihívás-e az, ami leginkább veszélyezteti a Fidesz 2026-os újrázását, vagy az a jelenlegi gazdasági környezet, amelyben Európa és azon belül Magyarország is gyakorlatilag stagnál. Mondjuk, ha megnézzük a rendszerváltás óta az összes választást 1990 óta, akkor csak akkor tudott egy kormány újrázni, hogyha a választást megelőző évben és a választási évben is ilyen 3-5 százalékos gazdasági növekedés volt az országban. Negatív példát tudunk mondani. 2002-ben volt 3-5 százalékos gazdasági növekedés, 2001-ben is és 2002-ben is, ennek ellenére is, ugye, az MSZP nyerte a választásokat. De mindig, amikor újrázni tudott egy aktuális kormány, ott gazdasági konjunktúra volt. Most, ugye, már a harmadik év a magyar gazdaságban, amikor érdemi, 3-5 százalékos gazdasági konjunktúra nincs, és azt vetik fel az elemzők, hogy elegendő lesz-e a digitális kommunikációs tér meghódítása vagy az erre tett kísérletek, és az igazi veszélyt nem a gazdasági környezet jelenti-e a Fidesz számára?
Szerintem ebben van igazság, de ezek nem egymást kizáró veszélyek, hanem ezek egymás mellett létező veszélyek. Tehát a digitális tér problémája, az van, és a gazdaság problémája is létezik. A podcastokba pedig azért megyek, mert oda kell menni, ahol az emberek vannak, egyébként csak magammal fogok a végén beszélgetni. Tehát ha ők podcastokat hallgattak, akkor oda kell menni, ahol azokat készítik. Na, most, ami a Harcosok Klubját meg a Digitális Polgári Kört illeti. Tehát a polgári, nemzeti, keresztény közösséget szervezni egy összetett feladat. Most nem akarok panaszkodni, mert nem azt várják tőlem, hogy panaszkodjak, de ez egy annyira sokszínű világ, hogy ezt összetartani, összeabroncsozni, elérni, hogy egyszerre mozduljon, amikor kell, ez rendkívüli feladat. Ezért a Harcosok Klubjában például a harcos alkatok vannak. Ott azok vannak, akik a dárda hegye. Akik kiállnak, beleállnak, vitatkoznak, kapnak egy-két taslit, leosztanak néhány taslit, és azt gondolják, hogy hát ilyen a világ rendje, és küzdenek. Na, de a mi táborunk nagy része nem ilyen. És Magyarország nagy része egyáltalán nem ilyen. Nem szeret pofozkodni, nem szeret lökdösődni, fölösleges vitákat sem akar, nem akar megbántani senkit, azt sem akarja, hogy őt megbántsák, értelmes dolgokról akar beszélni, egyszerűen csak békében akar lenni. Szeretni akarja a városát, a családját, a hazáját, valamit tenni akar, és békében akar lenni. Ez nem a Harcosok Klubjának a világa, ez egy másik világ, ez a polgári digitális körök világa, ahol inkább azok az emberek vannak, akik szeretik a hazájukat, elkötelezettek is, tesznek is érte, de ez a közélet, ahogy ráadásul egyre mélyebbre megy, nem az ő világuk. És nekik is lenniük kell, ők is otthon kell, hogy legyenek valahol, őnekik is kell, hogy legyen hatásuk, meg a harcosokra is szükségem van, mert higgyék el, én szívesen megyek legelöl, de ha hátranézek, és nincs senki, egy idő után azért ezt az ellenfél is észreveszi, tehát jó, ha vagyunk azért még néhányan olyanok, akik odaállnak. Ami a gazdaságot illeti. Valóban, a gazdaságról érdemes önmagában is beszélni, mint tízmillió magyar ember sorsáról, mert a gazdaság nem más, mint tízmillió ember gazdasági jövője, meg érdemes úgy is beszélni róla, mint politikai probléma. Milyen hatása van a választásra? Az első komolyabb, kezdjük onnan. Ha azt akarjuk, hogy a magyar gazdaság erőteljes növekedési pályára lépjen, ahhoz először el kell érni a békét. Tehát háborús körülmények között, amikor a szomszédban háború van, és az energiaárakat ez magasan tartja, és ráadásul az Európai Unió országai rengeteg pénzt visznek Ukrajnába a háborúra, ilyen körülmények között magas gazdasági növekedést nem lehet elérni. Itt annak is örülni kell, ha meg tudjuk védeni, ami van. Amivel én próbálkozom, az, hogy megvédjük, ami van, és ha nincs is magas gazdasági növekedés, néhány nagyívű célt, ami minden ember számára fontos, nem adunk föl, hanem megpróbáljuk megvalósítani. Hat hónapja vergődök, sámfázom, gyomrozom, faragom, fúrom ezt a 3 százalékos otthonteremtési programot. Mert amit kigondoltunk még az év elején, arra épült, hogy majd egy békeév áll előttünk, aminek egy magasabb gazdasági növekedés lesz az eredménye. De nem ez van. Most akkor vagy föladod azt a szándékodat, hogy áttörést érjél el az otthonteremtésben, föladod azt a célt, hogy minden magyarnak lehessen saját otthona saját tulajdonban, és azt mondod, háború van, emberek, nem tudjuk megvalósítani, vagy kitalálsz valamit, hogy hogyan lehet mégis. Én hat hónapja dolgozom a kollégáimmal azon, hogy kitaláljuk, hogy hogyan lehet mégis, és jelentem, hogy szeptember 1-jén be lehet menni a bankba, és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te, barátom, elérted a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges. Hiába mennek el dolgozni Németországba, ilyen sosem lesz ott. Lehet, hogy többet fognak keresni, talán még meg is takarítanak valamit, de hogy ők Németország megbecsült polgárai legyenek, mint ingatlantulajdonosok, hát az nagyon kevés magyarnak fog sikerülni. Ilyen ajánlat egész Európában nincs máshol. Háború van, nincs nagy gazdasági növekedés, megcsináltuk. Ugyanígy nem akartam föladni az adóforradalom dolgát. Ez messzire vezető téma. Itt igazából a családokról meg a nőkről van szó elsősorban, az édesanyákról. Már nagyon régóta szerettem volna elérni azt, hogy azok a nők, akik úgy döntenek, hogy legalább két gyermeket vállalnak, és közben dolgoznak, azok ne csak addig kapjanak adókedvezményt, amíg kiskorúak a gyerekek, hanem életük végéig mentesek legyenek az szja-fizetés alól. Ilyen sincs a világon sehol! Azt gondoltam – és ezt nemcsak én gondolom, hanem rengeteg konzultáció és megbeszélés van a hátam mögött, tehát sok ezer ember véleményét mondom –, én azt gondolom, hogy, persze különböző családok vannak, vannak, amelyek stabilak, kevésbé stabilak, de nem várható el a hölgyektől olyan körülmények között több gyermeknek a vállalása, amikor a válások aránya eléri az 50 százalékot, és ottmaradnak egyedül a gyerekekkel anyagi bizonytalanságban. Ezért szerintem a nőket, a hölgyeket, az asszonyokat, akik gyereket vállalnak, mindenképp meg kell támasztani, hogy semmilyen körülmények között ne legyenek anyagilag kiszolgáltatva. Ez az adóforradalom erről szól. Amire azt szokták mondani a kollégáim, hogy jó-jó, de mi van a férfiakkal? Nekik is kéne adni valamit. De arra azt szoktam mondani, a férfiak majd elintézik maguk, mert a férfiak erősek, és egyáltalán hosszabb ideig életképesek, mármint munkaképesek, és egyébként sem ők vannak otthon a gyerekekkel, hanem az asszonyok, majd a férfiak is megtalálják a számításukat a munkaerőpiacon. Itt alapvetően a hölgyeket kell, a családanyákat kell megtámasztani. És ezt nem adtuk föl, pedig nincs 3 százalékos növekedés, háború van, a gazdaság körülményei nehezek, de úgy vagyok vele, hogy ezt ki kell magunkból valahogy préselni. És ez megindul. Most a gyerekek utáni adókedvezményt megemeltük 50 százalékkal július 1-jével, január 1-jével megint megemeljük 50 százalékkal. Októberben a három gyermeket vállalt édesanyáknak többé már nem kell adót fizetniük, szja-t. Január 1-jétől a 40 év alatti kétgyerekeseknek sem kell, 2027-től az 50 év alatti kétgyermekeseknek sem kell, és aztán a 60 év alattiaknak sem. És akkor az egész rendszer beáll. Ez fog történni, dacára annak, amit Ön mond, hogy a Fidesznek van problémája, az országnak van problémája, a gazdaságnak van problémája a kilátásokkal. Most érkeztünk el oda, hogy a gazdaság után ennek a politikai dimenziójáról beszéljünk. Tehát valóban, én nem tudok kiállni és azt mondani, hogy jól mennek a dolgok, hajrá, folytassuk. Én azt tudom mondani: látják, az egész világban, különösen Európában, mint a kávézacc, föl van kavarodva minden. És ilyen körülmények között is megvédtünk mindent, amit elértünk, meg még néhány fontos dolgot meg tudtunk csinálni. Ennyit tudok vállalni. Többet nem tudok mondani. Ha ez elég, győzünk. Ha nem elég, akkor is. De az majd egy másik történet.
Ugye, eközben, meg hogyha, mondjuk, azt is figyeljük, amit az ellenzék mond, ott, ugye, a narratíva az, hogy nyilván ezt a protesthangulatot próbálják meglovagolni meg a gazdasági nehézségeket, hogy az állam nem működik, az állam azért nem működik, mert a Fidesz mindent ellopott.
Igen.
Most megnyitok egy 444-cikket, akkor gyakorlatilag minden nap csak azt olvasom, hogy itt már csak a kormányzati holdudvar gazdagodik Magyarországon. Eközben a közszolgáltatások romokban vannak. Ezekre a vádakra, állításokra mi a miniszterelnök válasza?
A korrupcióra azt a választ szoktam adni mindig, hogy mióta kormányon vagyunk, 15 év alatt, a magyar állami vagyon megkétszereződött. Nem megfeleződött! Megkétszereződött! Ma az Önök közvagyona, ami az Önöké is, kétszer akkora, mint 2010-ben volt. Ha ellopták volna, akkor nem így lenne, akkor a fele lenne. De nem a fele, hanem kétszer akkora. A második dolog, hogy a közszolgáltatásokkal nagyon hosszú ideig nem leszünk még elégedettek, ugyanis az iszonyatos pénzt igényel. Például az egészségügyre, ami egy közszolgáltatás, a következő évben 280 milliárd forinttal fogunk többet költeni, mint az idén. És az nem lesz kész. Valami majd látszik valahol rajta, de az még nagyon messze van attól, hogy azt mondjuk, hogy az egészségügy rendbe van téve. Vagy igaz, hogy Lázár miniszter úr egy fantasztikus programot hajt végre a vasúti közlekedés átszervezésénél, egymás után vásárolja a kocsikat, a mozdonyokat, soha ilyen olcsó nem volt a vonatközlekedés Magyarországon, mint most az őáltala bevezetett bérleti rendszerrel, de azt mondani, hogy a vasút rendben van, hát attól még azért elég messze vagyunk. Tehát a közszolgáltatások még hosszú időn keresztül lesznek kritika tárgyai. Ha ezt százalékban akarnám megfogalmazni, ami elég kockázatos, akkor azt mondanám, hogy 2010-ben, ha emlékeznek rá, egy csődbe jutott országot kellett talpra állítani, és ma azt mondanám, hogy valahol a 70-75 százaléknál vagyunk a munka elvégzésében. Tehát több mint félkész az ország, de még nincs abban az állapotban, ahol mindannyian szeretnénk, hogy legyen. Én úgy számolok, hogyha még van négy, Lázár miniszter úr azt mondta, ne mondjak évszámot, de ha még van négy-hat év, akkor szerintem a közszolgáltatások területén is azt lehet majd mondani, hogy Magyarországnak sehol, semmilyen területen nincs szégyenkezni valója a legfejlettebb nyugati országokhoz mérve sem. De itt még csak a munka 70-75 százalékát végeztük el. Kell még idő.
Miniszterelnök úr az előbb úgy fogalmazott, hogy a gazdasági növekedéshez béke kell. Három éve mindenki a békét várja. Itt, ha, mondjuk, megnézzük az oroszok vagy az ukrán hivatalos szervek, akár Putyin elnök, akár Zelenszkij elnök nyilatkozatait, ők is azt állítják magukról, ők is békét akarnak. Brüsszelben sokáig a szankcióktól várták, hogy az majd megállítja az oroszokat és békére kényszeríti őket. Budapesten, itt Magyarországon Trump megválasztásától várták, vártuk azt, hogy jön a békepárti amerikai elnök, és eljön a béke, de valahogy ez a béke sose akar eljönni, sőt most már ott tartunk, hogy az Amerikai Egyesült Államok folytatja a fegyverszállításokat Ukrajnának, csak ennek az árát az Európai Unióval fizetteti ki. És emellett még jött egy ötvennapos ultimátum is Trump elnöktől Putyin elnöknek. Tehát béke helyett csak sodródás van. Mikor lesz végre béke?
Ahhoz, hogy ezeket a nehéz kérdéseket megpróbáljuk megválaszolni, ahhoz tisztáznunk kell két kérdést, anélkül nincs értelmes válasz a „mikor lesz béke?” kérdésére. Az első: mi a háború oka? A második, hogy ki háborúzik kivel? Kezdjük azzal, hogy mi a háború oka? Minden háborúban a hadviselésnek eszköze, hogy a hadviselő felek össze-vissza mondanak mindent a saját szándékaikról meg az ellenfeléről. Tehát ha őket hallgatjuk meg, azzal nem leszünk előrébb. Tehát kénytelenek vagyunk önálló értékelést kialakítani arról, hogy mi is ennek a háborúnak az oka. Itt nagyon széttartó vélemények vannak. Én a sajátomat tudom elmondani Önöknek. A magunkfajta békés emberek, meg akik már régen szagoltak háborút, ugye, mi azt gondoljuk, hogy a világpolitikának a rendezőelve az, hogy mi helyes, mi helytelen, mi jó, mi rossz. Az a rossz hírem van, hogy ez nem így van. A világpolitikában a fő rendezőelv az erőegyensúly. Országok vannak, hatalmak vannak, ezeknek erőik vannak, és ezek az erők olyan arányt mutatnak egymáshoz képest, ami nyugalmat eredményez, egy erőegyensúlyt eredményez, és ez adja meg a békét, az építkezést, a gazdaságot és azt, hogy nincs háború. Ha az erőegyensúly megbomlik, abból általában háború szokott lenni. Mi történt az orosz–ukrán háborúnál? Ez a NATO-tagsággal van összefüggésben. Ugyanis a nyugatiak úgy döntöttek meg az ukránok is, hogy ők abból a státuszból, amiben Ukrajna addig létezett, ami egy rendkívül kellemetlen státusz, úgy hívják, hogy ütközőzóna, hogy ők a senki földje Kelet és Nyugat között, és a Kelet meg a Nyugat mindig megállapodik arról, hogy milyen befolyása van az ütközőzóna ügyeibe, ezzel ők szakítanak, és elmozdulnak nyugati irányban. Azt mondták, szabad nép vagyunk, jogunk van ahhoz, hogy belépjünk a NATO-ba, és be is akarunk lépni meg az Európai Unióba is. És ezzel az erőegyensúly, amely az oroszok, a Kelet és a Nyugat között kialakult, megbillent. Az volt a kérdés, hogy az oroszok ezt elfogadják-e, vagy valamilyen lépéssel erre válaszolnak. Amikor mi éltük ezeket a nehéz napokat, mert nekünk is volt ilyen sorsunk 1989-90-ben, egészen 1999-ig, amikor csatlakoztunk a NATO-hoz, még én írtam alá azt a csatlakozási szerződést, addig nekünk szerencsénk volt, mert Magyarország kikerült az orosz felségterületek alól, néhány évig ütközőzónaszerűen létezett, majd be tudtunk lépni a NATO-ba, és az oroszok elég gyengék voltak ahhoz, hogy ne tudjanak erre semmilyen válaszlépést adni. Ezért lenyelték. Így lettünk mi tagjai a NATO-nak. A lengyelek is, a szlovákok is, a magyarok is, később aztán a románok is. Azonban az oroszok időközben megerősödtek. És ma az a realitás, hogyha bárki közelebb akar menni Oroszországhoz, mint NATO, katonai erő, az oroszok arra válaszolni fognak. Ez történt Grúziával, Georgiával, ha emlékeznek rá, a 2000-es évek első évtizedének a végén, azonnal reagáltak, ez történt most is. Ha megbontod az erőegyensúlyt, a másik válaszolni fog. Az oroszok azt mondják igen, igen, Ukrajnának joga van csatlakozni a NATO-hoz meg az Európai Unióhoz is, de bennünket ez különösebben nem hat meg, mert nekünk ahhoz van jogunk, hogy nehogy már NATO-fegyvereket hozzanak ide, az orosz határra, ahhoz meg nekünk van jogunk. Persze nemzetközi jogilag az oroszoknak nincs igazuk. Nemzetközi jog szempontjából az ukránoknak van igazuk. Na, de a hatalmi erőegyensúly szempontjából világos, hogy mit csinálnak az oroszok. Meg is mondták. Ütközőzónát fognak csinálni, ha nem egész Ukrajnából, akkor Ukrajna azon részéből, amely közel van Oroszországhoz. Pontosan annyi területet fognak elfoglalni, ahonnan már nem lehet belőni Oroszország területére. Megmondták világosan, ez a helyzet. Együtt érezhetünk az ukránokkal, talán helyes is, sajnálhatjuk is őket, függetlenül attól, hogy nem viselkednek velünk rendesen, de ezek a realitások. Ha ezeket megszeged, annak következménye van. Például kockáztatsz egy világháborút. Ez most a helyzet. Tehát azt kell megértenünk, hogy béke akkor lesz, hogyha az amerikaiak is, a Nyugat is meg az ukránok is tudomásul veszik azt a tényt, hogy az oroszok sosem fogják megengedni, hogy
Oroszország nyugati határaihoz közel, katonailag értelmezhető közelségben nyugati fegyverek legyenek. Ezt kell megértenünk először. A második, hogy ki kivel harcol? Látszólag egy orosz–ukrán háború van itt, de azt senki sem gondolja, hogy az ukránok egy napot is kibírnának nyugati támogatás nélkül ebben a háborúban. Ha pedig valaki támogat valakit, és az csak azért van talpon, mert ő támogatja, akkor ő is benne van a háborúban, vagyis az egész Európai Unió, Magyarországot leszámítva, talán a szlovákokat leszámítva, kivétel nélkül ma háborúban áll Oroszországgal. Csak nem nyílt háborúban, a mi nyelvezetünkben, a politikában van erre egy kifejezés, úgy mondják, hogy proxyháború. Proxy az a háború, amit valaki vív valaki más helyett. És itt az ukránok vívnak egy háborút a nyugatiak helyett. Ne legyen kétségünk, az Európai Unió legtöbb országa komolyan gondolja. Ott ülök ezeken a megbeszéléseken. Ez nem propaganda, nem puffogtatás, nem a levegőbe beszélnek. A vezetők komolyan gondolják, hogy Oroszországot egy Ukrajna területén vívott háborúban le kell győzni, és ehhez pénzt, fegyvert és mindent meg kell adni az ukránoknak. Ez az ő álláspontjuk. Amikor én ez ellen beszélek, csak kis híja van, hogy kardélre nem hánynak. Ha lenne náluk fegyver, lehet, hogy nem is tudnék onnan hazajönni. Tehát ez egy komoly dolog, ez egy komoly vita, és mi kilógunk a sorból, ezt jó tudomásul venni. Magyarországnak az az álláspontja, hogy nem kell Oroszországot legyőzni Ukrajna területén, hanem vissza kell menni a kiindulóponthoz, meg kell egyezni Ukrajna jövőjéről a nyugatiaknak meg az oroszoknak úgy, hogy az elfogadható legyen Ukrajna számára is. De ezt csak mi mondjuk. Rajtunk kívül mindenki háborút akar. Ez az igazság. Ezért a mi dolgunk, miután nem tudom megváltoztatni az ő gondolkodásukat és tervüket, Magyarországnak egyetlen lehetősége van, hogy egy ilyen rendkívül kockázatos háborús helyzetből kimaradjon. Kívül kell magunkat tartanunk. Nekünk kívül kell ebből a háborúból maradnunk. Hogy a feladat nagyságát érzékeltessem, az I. világháborúban és a II. világháborúban is ki akartunk maradni, de nem sikerült egyik alkalommal sem. Amire persze lehet azt mondani, hogy túlzás világháborús összefüggésekről beszélni. De mindenkit emlékeztetek arra, hogy egyetlen világháború sem kezdődött úgy, hogy világháborúnak deklarálták. Elkezdődött egy háború, egyre többen kapcsolódtak be, és a végén világháború lett. A végén nevezték el világháborúnak. Nem úgy indult. Nem tudom, öt év múlva, hogy’ fogják majd hívni az orosz–ukrán háborút. Hogy ez orosz–ukrán háború volt, vagy egy későbbi háború első szakasza, ezt nem tudom. Egy dolgot tudok, hogy Magyarországnak ebből ki kell maradnia. És azt is tudom – erről a nyáron már tartottam egy előadást –, azt is tudom, hogy egy háborúból kimaradni az nem csupán szándék kérdése. Háborúból kimaradni – ahhoz erő kell. Nem is kicsi erő. Annak vannak feltételei, arra föl kell készülni. És én 2022 februárja óta, amióta az orosz–ukrán háború kitört, mást sem csinálok, csak olyan erőket próbálok fölhalmozni Magyarországon, gazdaságiakat, hadiipariakat és sok minden mást, pénzügyit is, olyan erőket próbálok létrehozni Magyarországon, ami megtámaszt bennünket, és lehetővé teszi, hogy kimaradjunk egy esetleg kiszélesedő háborúból. Ezen dolgozik ma a kormány. Szerintem a politika ezért Magyarországon ma egy komoly ügy. Ne kockáztassunk, ez a véleményem a választásokra gondolva is. De ezzel még nem válaszoltam az Ön kérdésére, nem akartam elkerülni, hogy mikor lesz béke, vagy lesz-e béke? Erről nekem van egy külön bejáratú véleményem, ez pedig úgy hangzik, ismerve mindkét szereplőt, jól ismerve mindkét szereplőt, hogy ennek a háborúnak nem lesz vége addig, amíg az Amerikai Egyesült Államok elnöke és az Orosz Föderáció elnöke nem ülnek le egymással, és ketten egymással meg nem állapodnak. Itt se a jog, se a bonyolult diplomáciai műveletek nem vezetnek eredményre. Az kell, hogy a két nagyon erős, katonailag talán legerősebb vezetője a világnak leüljön, és megegyezzen. És ne csupán az orosz–ukrán háborúról, hanem egyezzen meg minden olyan kérdésről, amely a világ számára fontos. Például fegyverkezés. Nem tudom, figyelték-e, beleléptünk egy fegyverkezési versenybe. Iszonyatos mennyiségű pénzből akarunk fegyvereket vásárolni. Már a nemzeti össztermék 5 százaléka a NATO-ban! Az Európai Unió óriási hiteleket vesz föl, hogy abból fegyvereket vásároljon. Ha hitelből veszel föl valamit, annak meg kell térülnie. Hogy térül meg egy fegyver? Ha használod. Tehát benne vagyunk egy rendkívül veszélyes fegyverkezési spirálban. Ezt le kell állítani. Ezt csak fegyverzetkorlátozási megállapodásokkal lehet leállítani. Tehát a Nyugatnak meg kell állapodnia az oroszokkal a legnagyobb fegyverzeti fajták esetében, hogy mekkora tételeket működtet egyik és a másik, tehát meg kell állapodni a fegyverzetről. Meg kell állapodni a világ energiaellátásáról, mert a szankciós rendszer, amellyel kizárjuk az oroszokat az energiakereskedelemből, lehet, hogy jó az amiknak, akik belépnek sokkal drágábban eladva a saját olajukat meg gázukat, de ez hosszabb távon tönkre fogja tenni a világgazdaságot. Itt is kell egy megállapodás. Meg kell állapodni arról, hogy mi lesz az oroszokkal szembeni szankciókkal. Bemehet-e a külföldi tőke Oroszországba? Befektethetünk-e oda? Milyen szektorokba? Oroszország mehet-e más országok gazdaságába? Ma nem mehet. Ezeket a kérdéseket mind el kell rendezni. Ezt nem lehet ukrán–orosz kétoldalú katonai tárgyalásokkal elrendezni. És amíg ezek a kérdések nincsenek elrendezve, a háború sem lesz elrendezve. Ezért a két vezetőnek egymással egy átfogó, nagy csomagról kell megállapodást kötnie, és akkor béke lesz. Ezt nem tartom esélytelennek. Most fenyegetőzéses szakaszban vagyunk. De hát ez olyan, mint a házasság. A végén csak együtt maradunk, nem?
Miniszterelnök úr az előbb mondta, mondott egy félmondatot, hogy az oroszok időközben megerősödtek. Az Európai Unió Ukrajnát támogató vezetése pont erre hivatkozik, amikor arról a tudatos geopolitikai céljáról beszél, hogy pont azért, mert megerősödtek, attól félnek, hogy megtámadja Oroszország Ukrajna után, mondjuk, a balti államokat, és pont ezért kell megállítani Oroszországot Ukrajnában. Miniszterelnök úr, ezzel a geopolitikai vélekedésről mit gondol? Mert azt is persze szokták mondani, hogy a megtámadottat meg kell védeni, Ukrajnát meg kell védeni, tehát ezt az erkölcsi kötelezettséget is szokták hangsúlyozni. De vannak nagyon komoly geopolitikai írások és megfejtések is arra vonatkozóan, hogy azért kell legyőzni Oroszországot Ukrajnában, mert egyébként utána Ukrajna után nekimehet akár a balti államoknak, akár Lengyelországnak.
Ne bújjunk el, vagy ne ugorjunk félre az erkölcsi kérdés elől. Én is úgy vagyok vele, hogyha megtámadnak egy országot, akármilyen okból is, márpedig Ukrajnát megtámadták, ha tudsz, segíts. Ha tudsz, segíts! Amikor onnan a menekültek naponta tízezrével elindultak, akkor mi azokat mind befogadtuk, mindet elláttuk, mindnek segítettük. Ma is van több tízezer ukrán itt, Magyarországon. Igaz, mi vagyunk az egyetlen ország, amelyik azt mondta, hogy csak annyi segítséget kaphatsz az államtól, amennyit egy magyar. Ingyen pénz nincs. Tehát ha egy magyar három hónapig van munkanélküli segélyen, három hónap után közmunka, akkor kedves ukrán barátom, neked is. Csak annyit tudunk adni, amennyi nekünk van. A fél ingünket odaadjuk, de az egészet talán mégse. Ez az egyik dolog. A másik, hogy segíteni segítünk a bajbajutottakon, de mindenkit emlékeztetnék arra, hogy bennünket az ukránok sosem kérdeztek meg arról, hogy mi legyen az ő válaszuk az orosz támadással szemben. Konzultációt nem tartottak, tanácsot nem kértek, az ő döntésükbe bennünket nem vontak be. Nekünk nem volt alkalmunk befolyásolni azt, hogy ők hogyan válaszoljanak az oroszoknak: háborúval, tűzszünettel, békével, részleges vagy hogyan? Ha nem vontatok be bennünket a háborús döntésetekbe, utána csak annyit kérhettek tőlünk, ami az elemi keresztény segítségnyújtási kötelezettség. Azt, hogy mi tönkretegyük magunkat értetek, azt nem kérhetitek. Márpedig, ha mi most odamegyünk, adunk nektek pénzt, fegyvert, később meg katonát, abba mi is tönkre fogunk menni. És ezt nem kérheted tőlem, kedves barátom, ezt meg kell mondani egyenesen és világosan. Én azt a felelősséget, hogy akárcsak egyetlen fiatal is meghaljon Ukrajnáért, nem szeretném vállalni, és nem is fogom. Most arra a kérdésre, hogy mennyire reális az a fenyegetés, hogy az orosz kisgömböc idejön, és bekap bennünket, ezzel komolyan kell foglalkozni, ugyanis volt már akkora az orosz kis gömböc, hogy idejött, és bekapott bennünket, tehát azért ez egy komoly kérdés. De miután nem lehet ezt tényszerűen eldönteni, hiszen a puding próbája az evés, és itt most senki sem tudja kipróbálni, hogy melyik fenyegetés milyen mértékig válna valóra, ezért kénytelenek vagyunk intellektuális, gondolati választ adni erre a kérdésre. Én abból indulok ki, hogy Oroszország körülbelül 140 millió ember. Az Európai Unió több mint 400 millió ember. Nem számoltam bele még a briteket, az majdnem 70 millió, és nem beszéltem az amerikaiakról. És ha megnézem a költségvetést, Oroszország katonai költségvetésénél az Európai Unió országainak katonai költségvetése többszörösen nagyobb. Akkor, hogy’ fognak ők legyőzni bennünket? Sokkal többen vagyunk, sokkal több a pénzünk, sokkal fejlettebb a hadiiparunk, még itt van mögöttünk az amerikaiak is. Hogy’ fognak bennünket lenyelni ezek az oroszok, amikor egyébként azt a négy megyét se tudják már mióta elfoglalni? Szóval én azt gondolnám, hogy az a kiindulópont, hogy az oroszok majd jönnek, és elfoglalnak bennünket, az egy irreális föltételezés, és nem szabad ebből levezetni a politikai lépéseinket, mert irreális előfeltevésből csak téves politikai döntések következhetnek. Énszerintem az oroszok nincsenek abban az állapotban és helyzetben, hogy fenyegetést jelentsenek ma Európára. Ukrajna egy részére igen, még egész Ukrajnát sem merem mondani, Ukrajna egy részére kétségkívül igen, mert ha a nyugatiak nem adnak fegyvert az ukránoknak, akkor az oroszok és az ukránok egy békébe lesznek belekényszerítve, aminek nyilvánvalóan területi kérdések is a részét adják majd, és ott az oroszoknak vannak területi igényeik. De egy másik beszélgetés, ez nem arról szól, hogy mi lesz Lengyelországgal, Magyarországgal, Romániával és később Ausztriával. Szerintem ezek az országok nincsenek katonai fenyegetés alatt.
Az, amit az előbb Miniszterelnök úr mondott, azon a logikán alapszik, hogyha, mondjuk, Oroszország megtámad egy balti államot, akkor az Európai Unió és a NATO mögé áll annak az adott megtámadott balti államnak. Ebben biztosak vagyunk, hogyha…
Akkor beszéljünk erről!
…bármelyik országot, mondjuk, megtámadná, most csak egy kis balti államról beszéljünk, mondjuk, egy balti államért fegyverbe menne, háborúba menne-e vajon az EU és a NATO?
Tehát akkor beszéljünk erről. Tehát akkor nem az a kérdés igazából, hogy az oroszok megtámadnak-e valakit még Ukrajnától nyugatra, hanem hogy mennyire lehet komolyan venni a NATO tagjainak azon kölcsönös ígéretét, hogyha bármely tagot megtámadnak, azt mindegyik tag úgy tekinti, mintha őt támadták volna meg. Ez itt a kérdés. Ha ezt nem lehet komolyan venni, akkor persze álljon meg a menet, akkor mindent újra kell gondolni. De egyelőre minden döntés, Magyarország haderőfejlesztési döntése, a magyar hadiipari döntések mind abból indulnak ki, hogy mi egy szövetségi rendszerben vagyunk, amely kölcsönös védelmet nyújt. A történelem indokolja az Ön kérdését. Tehát ha visszaemlékeznek a tanulmányaikra, idősebbek még a személyes élményeikre is, a II. világháború hogy’ kezdődött? Úgy kezdődött, hogy a németek megtámadták a lengyeleket. Titkos megállapodás után az oroszok is megtámadták a lengyeleket, és fölosztották őket. Lengyelországnak volt kölcsönös segítségnyújtási szerződése a franciákkal is meg az angolokkal is, tehát a megállapodások szerint ennek a két országnak azonnal Lengyelország segítségére kellett volna sietni. De nem siettek. Ez volt a furcsa háború, amely hosszú-hosszú hónapokig tartott. Tehát a baltiaknak meg a lengyeleknek az a gondolata, hogy lehet, hogy bent vagyunk a NATO-ban, és van is szerződésünk arra nézve, hogy meg fogjuk egymást védeni, de nem biztos, hogy ez így lesz, akkor erre a megoldást nem az oroszokkal vívandó háborúban kell keresni, hanem akkor meg kell erősíteni a NATO szövetséget olyanná, ami ezt a garanciát erősebben megadja, mint ahogy ma az létezik. Én azt gondolom egyébként, hogy ma nem engedheti meg magának egyetlen nyugati ország sem, hogy ne védjen meg egy NATO-tagállamot, ha megtámadják. Mióta a NATO létezik, NATO-tagállamot sohasem támadtak meg, és szerintem nem is fognak, mert nincs olyan épelméjű ember, aki azt a kockázatot vállalná, hogy az összes NATO-tagállammal – beleértve az Egyesült Államokat meg Törökországot – egyszerre fog háborúba keveredni. Ilyen ember nincsen. Ezért szerintem, bár a történelemnek vannak sötét fejezetei, a baltiaknak és a lengyeleknek érdemes hinniük abban, hogy a NATO-garancia tényleges garancia. Itt egy változás lehet, bocsánat, hogyha elkalandoztunk messzire, mert történt itt valami, amivel nem is akarom megterhelni ezt a délutánt, de gondolkodni érdemes rajta, ha megengedik, a bogarat a fülükbe tenném. Mert mi ahhoz vagyunk hozzászokva a II. világháború óta, hogy Németország katonai hatalomként nem létezik. Elvesztette a világháborút, egy részét még le is választották róla, lefegyverezték, és Németország nem is tarthat hadrendben komoly haderőt. Ebben az a változás állt be, hogy most jelentették be, hogy Németország újra felfegyverzi magát. Előáll az az európai helyzet 85 év után, hogy Európa legnagyobb hadserege, legtöbb katonája a német lesz, a legtöbb katonai hadieszköz német lesz, és német katona kezében lesz, és messze a legnagyobb hadiipar is Németországban lesz Európában. Hogy ebből mi következik, erről nem egy ilyen szép, napsütötte délutánon kell beszélgetnünk, de érdemes látnunk, hogy történik valami, ami eddig nem így volt, és a jelentősége nagy. Majd néhány év múlva meglátjuk, hogy milyen nagy és mély. De ez valami teljesen új dolog, ami képes átalakítani mindazt, amit mi Európáról gondoltunk, különösen, ha igaz, amit mondtam, miszerint a nemzetközi politikának a tengelye nem a jó meg a rossz, hanem az erőegyensúly. Az Európán belüli erőegyensúly is létezik, úgyhogy most be is zárom ezt a zárójelet. Érdemes gondolkodni.
Ha már történelmi tanulmányok és világháborúk. Ezen a szép, napsütötte délutánon azért evezzünk át egy másik potenciális konfliktusgócra. Említette Miniszterelnök úr az I. világháborút. Az I. világháború kirobbanásában központi szerepet játszott a Balkán, amire sokan úgy tekintenek, mint puskaporos hordóra. Tegnapi hír a Balkánról, hogy az Ön jó barátját, a boszniai szerb elnököt másodfokon is egy év börtönre ítélték. Milorad Dodikról beszélek. Dodik nem fogadja el az ítéletet, Washingtonhoz és Moszkvához fordul. Mi történik most a Balkánon, és ez a Dodik körüli hercehurca hogyan alakíthatja át a Balkán stabilitását, és ez milyen hatással lehet Magyarországra nézve?
Akkor beszéljünk néhány gondolat erejéig a Balkánról, és utána menjünk le még délebbre. A Balkánon azért történik meg most minden baj, mert az Európai Unió elmulasztotta azt a történelmi lehetőséget, hogy a Balkánon létrejött új államokat – amik a Jugoszlávia szétesése után jöttek létre – integrálja az Európai Unióba. Ha a Balkán országai tagjai lennének az Európai Uniónak, akkor a Balkánon lévő konfliktusoknak az energiaszintje és hőfoka sokkal lejjebb lenne. Ezt elhibáztuk. És ezért, nézzenek a térképre, az Európai Unió térképe úgy néz ki, hogy van Magyarország déli határa, utána nem európai uniós terület, majd a végén, a Balkán végén, délen, lenn Görögország, aki megint európai uniós tag. Tehát ott van Görögország meg mi, és a kettő között, ahol a térkép szinte kiált érte meg a történelem is, meg a statisztikák kiáltanak azért, hogy ezt a térséget is Görögországig tessék beemelni az unióba. De ez nem történt meg. Sürgetjük, sürgetjük, ez nem történik meg. Ezért ma a Balkánon rivalizálások zajlanak, mindenfajta nagyhatalmi rivalizálások. Jelen vannak az oroszok, jelen van az Európai Unió, az amerikaiak, a törökök, vannak arabok is, mert Boszniában, ugye, muzulmánok vannak, tehát ez a térség nincs stabilizálva, nincs lehorgonyozva. Ebből fakadnak a bajok. Most Magyarországnak szerintem történelmi szövetséget kell kötnie a szerbekkel. Ha Magyarország talpon akar maradni, és erős akar lenni, azt a szerbekkel való szövetség nélkül nem látom megvalósíthatónak. És a szerbeknek is szüksége van a Magyarországgal való együttműködésre. Ha figyelik az útépítéseket, a vasútfejlesztést, a katonai együttműködést, fölfedezhetik ennek az irányvonalnak a lenyomatait. Ez nem új politika. A két világháború közötti magyar politikának volt egy nagyon hasonló irányzata Szerbia felé, ez nem úgy végződött, ahogy kellett volna, de ez a gondolat mindig is létezett. Most a szerbek egy része ma nem Szerbiában él, hanem Boszniában, ez a Republika Srpska, a Szerb Köztársaság. Ennek a megválasztott vezetője és elnöke Dodik elnök úr. Azt, hogy kívülről mindenfajta, Európai Unióból odadelegált alkirályok a szerbek, a boszniai szerbek által megválasztott elnököt elmozdítsák, elítéljék nem korrupcióért, hanem azért, mert nem hajt végre bizonyos, unióból érkező döntéseket, elfogadhatatlan. Azt nekünk nem szabad elfogadnunk, ezért Magyarország a bíróságnak azt a döntését, amely Dodik elnök urat elítélte, nem ismeri el. Ilyen döntés számunkra nincs. Dodik elnök úr továbbra is a Boszniában élő szerbek megválasztott vezetője, és e szerint is fogjuk alakítani a politikánkat. Ez a Balkán. Most a Balkán azáltal is fontosabbá vált, hogy a migráció egy része délről, a Balkánon keresztül érkezik meg Magyarországra. Ennek nagy jelentősége lesz a későbbiekben. A szerbekkel, mint mondtam, stratégiai szövetség kell. Figyeljék meg, hogy milyen szövetséget alakítunk ki a macedónokkal, azt hiszem, hivatalosan Észak-Macedóniának kell nevezni ezt az országot, mert elvették a nevüket, tehát Észak-Macedóniával, igyekszem az albánokkal is és lent a bulgárokkal is. Tehát nekünk a balkáni migrációs útvonal minden országával a lehető legjobb kapcsolatot kell kialakítani, hogy minél délebbre tudjuk megállítani a következő migrációs hullámot. Mert ez lesz. Tehát ha abban reménykedne bárki a jelenlévők közül, hogy ez elkerülhető, az hiú ábránd. Afrikából tíz-, de lehet, hogy százmilliós nagyságrendben fognak megindulni néptömegek Európa felé. Ha valaki járt ott, ismeri, tanulmányozza, láthatja. Ha ott sürgősen – ahelyett, hogy a pénzt Ukrajnába küldenénk, meg elküldenénk Trumpnak, már elnézést, Trump elnök úrnak Amerikába, mert most éppen oda akarunk küldeni 600 milliárd euró beruházást, miközben nekünk sincs –, tehát ha ahelyett, hogy Amerikába meg Ukrajnába küldenénk a beruházásra alkalmas európai tőkét, nem küldjük ezt a pénzt Afrikába, és nem stabilizáljuk azokat az országokat, Líbia, Csád, és így tovább, amin keresztül följönnek a migránsok, akkor Európa néhány éven belül óriási bajban találja magát. Afrika még meg sem mozdult. Az eddigi migráció nagy része az inkább a Közel-Keletről érkezett, Szíria és környékéről. Afrika még ezután jön. Nekünk óriási erőkkel kell rendelkeznünk, hogy a Balkán felől bennünket a migrációs hullám ne legyen invázió, ne tudjon áthatolni, és ne jöjjenek be. Halkan mondom: az egy másik probléma, hogy egy évtized múlva a következő politikusnemzedék egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy az Ausztria irányából Magyarországra igyekvő migrációs hullámot megállítsa. Mert most még délről a Balkán, de, ugye, a nyugati országok elestek. Oda egyre nagyobb számban érkeznek a bevándorlók, ott annak a gazdasági következményei kiszámíthatatlanok, az etnikai arányok teljesen megváltoznak. Tanulmányozzák Bécs statisztikai adatait, itt van Kurz volt kancellár úr, kérdezzék meg, mi ott az állapot. Ez jön, közeledik hozzánk. Előbb-utóbb a nyugati határainkat is védeni kell a migránsokkal szemben. Hogy hogy’ jutott ide Európa, erről Tusnádfürdőn tartottam egy hosszabb előadást, ezt most nem ismétlem meg, csak azt akarom mondani, hogy nekünk a Balkánon lévő ortodox keresztényekkel, a románokkal, mint ortodox keresztényekkel, a fölöttünk lévő római katolikus szlovákokkal és lengyelekkel mindenképpen meg kell állapodnunk, mert egyébként Közép-Európát nem lehet megtartani keresztény európai közösségnek, csak ezen az úton keresztül. Úgyhogy itt a protestánsoknak, a katolikusoknak és az ortodoxoknak, kifejezetten a keresztény gyökérzet és hagyomány megőrzése jegyében politikai szövetséget kell egymással kialakítani a következő tíz-tizenöt évben, egyébként összeroppantanak bennünket. És akkor még nem beszéltem arról, mert végképp elszállunk itt a levegőbe, hogyha Oroszország demográfiai mutatóit megnézik, ott is azt látják majd, hogy nem a migráció miatt, hanem a belső populációs arányok változása miatt a muszlim népesség még az én életemben el fogja érni az orosz népesség egyharmadát. Tehát ott is zajlik valami, ami nem a migrációval függ össze. Tehát hogyha kulturálisan, civilizációs keretekben, történelemben gondolkodunk, és azt akarjuk, hogy Magyarország magyar ország maradjon, ahhoz nekünk egy közép-európai önvédelmi, kölcsönös védelmi rendszert kell kiépítenünk a migrációval szemben. Egyébként össze fognak bennünket préselni, és úgy fogunk kinézni, mint a nyugat-európai országok: ha valaki tizenöt év után elmegy oda újra, nem fog ráismerni. És ha tizenöt év múlva megy el, pedig végképp nem fog ráismerni, hogy milyen országban és hol is jár. Ezek a szomorú realitások. Érdemes a következő nemzedéket fölkészítenünk erre a feladatra.
Itt a szomorú realitások után egy kicsit könnyebb téma.
Bocsánat, ez nem szomorú, ez rendkívül optimista. Én arról beszélek, hogy vannak a világban tőlünk függetlenül zajló, rossz dolgok. Egy optimista ember nem abban bizakodik, hogy a tőlünk függetlenül zajló dolgok majd kedvezőre fordulnak, arra semmi befolyásunk nincs. Vagy így lesz, vagy nem. A számok alapján az nem kedvezőbb lesz, hanem kedvezőtlenebb. Nem ez a kérdés. Az a kérdés, hogy magunkban látunk-e annyi erőt, hogy akármilyen kedvezőtlen dolgok is vannak, mi megtartsuk magunkat annak, akik vagyunk. És én látok Magyarországban erre erőt. Mert megvagyunk, ha van egy nemzeti közösség, amely erre képes. És ezért, amit én most itt elmondtam, lehet, hogy a hanghordozásom nem volt szerencsés, de ezt rendkívül optimista és vidám előadásnak szántam, mert mi képesek leszünk arra, hogy egy közép-európai szövetségben a mi unokáink pontosan abban a Magyarországban nőjenek föl, amiben mi fölnőttünk, és amiből majd eltávozunk, és adunk nekik esélyt, hogy még az ő unokáik is. Erre van lehetőség. Ez nem irreális, nem szabad föladni. Van egy olyan elmélet, hogy előbb-utóbb úgyis mindenkinek meg kell adnia magát, és egy ilyen óriási népességnyomásnak nem lehet ellenállni. De én ebben nem hiszek. A Hunyadi-filmeket kell nézni, a történelmet kell nézni, bízni kell magunkban, sokkal erősebbek vagyunk annál, mint azt mi időnként gondoljuk. Ha jól szervezzük meg magunkat, nem engedjük, hogy Brüsszel ránk kényszerítse a migrációs paktumot, akkor… Tudják mi a migrációs paktum? A migrációs paktum azt jelenti, hogy először is holnap reggel nekünk meg kéne építeni 30 ezer migráns befogadására alkalmas táborokat. És amikor a migráció megnövekszik Európában, akkor nem Magyarország, hanem Brüsszel fogja szétosztani a migránsokat az európai országok között. És ha Brüsszel ideküld nekünk több tízezret, akkor ideküldi. Tehát a migrációs paktumot – jogellenesen kétségkívül – Magyarország nem hajtja végre. De meg is mondtuk, hogy nem hajtjuk végre, mert kikerül a sorsunk a saját kezünkből. A migráció ügyében csak két út van: vagy a lázadás, vagy a behódolás. A nyugatiak behódoltak. Szerintem mi ezt ne kövessük. Lázadjunk, és védjük meg azt, amink van. Ez lehetséges.
És akkor végezetül egy kicsit könnyedebb téma. A miniszterelnök úr a napokban elárulta, hogy augusztus második felében, augusztus végén megy nyaralni. Miniszterelnök úr nyaralása a balliberális sajtót állandóan lázban tartja, úgyhogy spóroljunk meg pár augusztus végi 444- és Telex-cikket. Árulja el, Miniszterelnök úr, hova tervezi a nyaralást?
Az én koromban az ember már nem változtat a szokásain, tehát én minden nyáron elmegyek Horvátországba. Van egy olyan meggyőződésem, lehet, hogy ez nem mindannyiunkra igaz, de azt hiszem, szinte minden magyarra, hogyha legalább egy évben egyszer nem látjuk a tengert, akkor nagy baj van. Tehát valahogy a végtelenség, a kiszabadulás, valahogy nekem legalábbis erre szükségem van. Arról nem beszélve, hogy ott fölülök a kis vitorlásra, és viszontlátásra, majd találkozunk két hét múlva. Ez az utolsó lehetőség minden nyáron a számomra, hogy összeszedjem magam. Önök is láthatják, hogy ez egy olyan munka, ami megviseli az embert. Megint nem akarok panaszkodni, mert aki fél, az ne menjen az erdőbe, vagy fütyörésszen, de semmiképpen ne panaszkodjon, de ez egy olyan meló, ami eszi az embert. És mint Ön mondta az előbb, ezt elég régóta csinálom. Lesz majd arra lehetőség, hogy találjunk arra alkalmasabb embert, mármint a győzelemre, nagyobb eséllyel a politikai táborunkat győzelemre vezető embert, és akkor hosszabb vakációkat is megengedhetek magamnak, de egyelőre az a közbölcsességünk, hogy még mindig az én vezetésemmel van a legtöbb esély arra, hogy megnyerjük a választást, arról nem beszélve, hogy tulajdonképpen a legjobb korban vagyok, bár kicsit gyanús, hogy minden négy évben a legjobb korban vagyok, de ezt most tegyük zárójelbe. Tehát azt hiszem, hogyha kapok két hetet, akkor rendbe hozom magam. A balliberális sajtót minden érdekli. Szóval, hogyha állami géppel megyek egy állami tárgyalásra, az a baj. Ha a biznisz osztályon utazom, az a baj. Ha fapadossal megyek, akkor az a baj. Az, hogy én olyat csináljak, ami a balliberális sajtónak tetszik, ezt a vágyamat már régen föladtam. Nincs ilyen ambícióm a nyaralással kapcsolatban sem. De Önöknek is azt kívánom, hogy legyen jó néhány napjuk, legalább két hetük, hogy kipihenjék magukat, és úgy vágjanak bele az őszi időszakba. Nyilván a családi életükben is szükség van erre meg a munkahelyükön is. De nekünk is, mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy kipihenjük magunkat. Erős hat-hét hónap áll előttünk, a legjobb formánkat kell futni, hogyha a régi ellenzéket leváltó új ellenzékkel szemben egy becsületes és erőteljes küzdelemben győzni akarunk, amire minden esélyünk megvan, mert mi vagyunk az erősebbek, és az erősebb az, aki többet dolgozik. Ha az ellenfél többet dolgozik, mint mi, nem érdemeljük meg a győzelmet. Ahhoz, hogy jól dolgozzunk a következő hónapokban, a nyáron rendbe kell magunkat hozni. Mindenkinek javaslok egy nyaralással egybekötött edzőtábort. Köszönöm szépen a figyelmüket!
Még egy utolsó kérdés. Miniszterelnök úr nyaralásának mindig központi részét képezik a könyvek. Idén nyáron milyen könyveket ajánl nekünk olvasásra, és Ön a nyaralásán milyen könyvet fog olvasni?
Most éppen beletörő félben van a bicskám. Spiró György kiadott egy könyvet „Padmaly” címmel. Ilyen vastag. Táncsicsról szól. Táncsics Mihályról, aki egy kevéssé ismert figura, a nevét mindannyian ismerjük, de keveset tudunk róla, és gondoltam, hogy itt van végre egy regény, nagyon vastag, úgyhogy talán a nyár végére átrágom magam rajta. És nekem van egy kötelezettségem minden nyár végén, minden ősz elején. A nemzeti oldalnak a politikai szezonja úgy indul, hogy Kötcsén van egy polgári piknik, néhány száz ember összejön, ahova engem is meg szoktak hívni, és én is tartok egy évadnyitó előadást. Ez most szeptember 7-én lesz, az ír meccset követő napon, így tudom számontartani. Ott nekem előadást kell tartanom, ahhoz el kell olvasnom két-három könyvet, hogy ott egy jó színvonalú előadást tudjak tartani. Tehát el fogok olvasni két-három politikai könyvet, és Spiróval is végzek a „Padmaly” című könyvével. Hiába írta ilyen vastagra, át fogom magam rágni rajta. Köszönöm szépen az érdeklődést, köszönöm a figyelmüket! Még egyszer jó nyaralást kívánok mindannyiuknak!
Miniszterelnök úr, köszönjük, hogy elfogadta a meghívást. A közönségnek köszönjük, hogy végighallgattak minket. Hölgyeim és Uraim, Magyarország miniszterelnökét, Orbán Viktort látták.
Megosztom