Gönczi Gábor: Köszöntöm a „Tények” stúdiójában Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét. Jó estét kívánok!

Jó estét kívánok!

Köszönjük, hogy eljött hozzánk.

Örülök, hogy itt lehetek.

Miniszterelnök úr, az elmúlt időszakban Ön szó szerint legény volt a gáton. Ön köszöntötte az árvizet, amikor megérkezett, végig is kísérte az országon, és hogyha minden igaz, akkor már el is búcsúztatta.

Valóban…

Látta minden pillanatát.

Valóban, ma Dunaszekcsőn voltam, az Mohács mellett van. Mohács az utolsó nagyobb településünk, amelyet még veszélybe sodorhatott volna a víz, de nem sodort, és szépen ki is csúszott az országból.

Megtisztelő, hogy onnan egyből idejött hozzánk, tehát a gátról egyből itt kezdjük, és itt folytatjuk. Még mielőtt belevágnánk itt az összegzésbe, volt olyan emberi pillanat ebben az egész tizenegy-tizenkét napos helyzetben, amire egész életében emlékezni fog?

Talán amikor a Lajtánál a legelején még szükségtározót kellett nyitni, olyat még nem csináltam. Ez az ötödik kormányzati ciklusunk. Öt nagy árvizet vezényeltem, vezényeltünk le. Olyat, hogy mi vágjuk át a gátat, és engedünk ki tározóba vizet, személyesen még ilyet nem kellett elrendelnem. Most a Lajtánál ez történt, mert a Dunánál ugyan nem értük el a korábbi historikusan legmagasabb vízállást, de a Lajtánál meg is haladtuk. Úgyhogy ott volt egy izgalmasabb pillanat, de a gazdák jól viselték ezt a szükséges intézkedést is.

Nézzük akkor, hogy hogyan állunk. Tehát a mai napon elbúcsúzhatunk-e az árvíztől, elbúcsúzhatunk-e a védművektől, a védelemtől, vagy van még hol drukkolnunk, van még hol izgulnunk?

Most múlt időben mondhatjuk, hogy Magyarország megvédte magát, és sokadik alkalommal bizonyítottuk be saját magunknak, hogy Magyarország ezt meg tudja csinálni.

Tehát amit egy nappal ezelőtt mondott, hogy Magyarország–dunai árvíz 2024 1:0, de még nem a végeredmény, az most már a végeredmény?

Mondhatjuk, hogy végeredmény. Az apadás szokott ilyenkor gondot okozni, mert az apadás időszakában, ha átáznak a gátak, akkor még történhetnek váratlan események, balesetek, de most erre sem számítunk, mert az apadás fölgyorsult, ezért is kettő nappal hamarabb hagyja el a legmagasabb vízállás az országot, mint ahogy korábban számítottuk. Vannak még járőreink, tehát a vízügyesek, akik fantasztikus munkát végeztek, le a kalappal, első helyen talán őket kell kiemelnünk, ők még járőröznek, van figyelőszolgálat, készenlét is van, de szerintem már nem lesz baj. Ha már itt tartunk, akkor az egyenruhásokat mind meg kell említeni, a katonák, rendőrök jól dolgoztak. Pintér belügyminiszter úr vezette a védekezésnek az operatív részét. Nem kellett csak 400 rendőrt átvezényelni, ami azért fontos, mert nagy árvizeknél az gond, hogyha elvezényled a rendőröket valahonnan, akkor ott könnyen lehet közbiztonsági probléma. Most a rendőröket nem kellett kimozgatni, sok vízügyesünk volt, rengeteg önkéntes, nekik is köszönjük a munkájukat, a katonák is helytálltak, sőt még ilyenkor a börtönökből is, akik enyhébb bűncselekmény miatt ülnek, vagy vannak bezárva, ilyenkor őket leválogatjuk, és akit lehet, és jelentkezik erre a munkára, őket még kivisszük. Volt több száz ilyen önkéntesünk is, aki dolgozott a gáton.

És egyéb önkéntes is volt, ugye, azok, akik menetközben csatlakoztak. Lehet azt mondani, hogy ismét összekovácsolta az országot ez a tizenegy nap?

Ugye, szakmailag van a védekezésnek egy kritikus pontja. Ezt általában a nyilvánosság nem nagyon ismeri. Ez pedig az, hogy vannak olyan folyószakaszok, ahol az állam, a központi állam, a kormányzat védekezik, és vannak olyan szakaszok, ahol pedig az önkormányzatok. És akkor a két terület, ahol találkozik, ott, ha az összehangoltság nem megfelelő, lehetnek kellemetlen pillanatok, meg persze, hogyha az egyik védekezési formánál baj van, akkor át kell segíteni a másiknak. Tehát az együttműködés, az összefogás, ennek a kultúrája, ami kialakult az előző árvizek idején, kulcsfontosságú. Azt kell mondanom, talán említettem, hogy az ötödik nagy árvíz ez, amit közvetlenül látok, vagy miniszterelnökként felügyelek, és a legolajozottabb együttműködés most volt. Valószínűleg ez annak is köszönhető, hogy egy nagyon jól bejáratott vagy jól bejáratott védekezési rendszerünk van. Ha összeveti azt, amit a szomszédos országokban lát, azzal, ahogyan mi védekeztünk, a különbség nyilvánvaló, aminek leginkább az az oka, hogy a hatvanas évek közepétől nekünk a mai napig érvényes védekezési rendszerünk van. A védekezés, a vízügyi védekezés nem követi a közigazgatási rendszert. Van 19 vármegyénk meg Budapest, de csak 12 vízügyi igazgatóságunk van: 6 a Duna völgyében, 6 pedig a Tiszáéban. Tehát a víz saját logikája szerinti beosztásban védekezünk, nem pedig a közigazgatás bürokratikus logikája szerint. És 1965 óta, az 1960-as évek közepe óta jól begyakoroltuk ezt. Ha most valaki, aki elment nyugdíjba, mondjuk, 1968-ban, visszajönne, és beállna dolgozni, pontosan tudná, hogy mi a feladata, mert ugyanaz, ami volt.

Egyébként ez kívülről nézve is egy nagyon precíziós gépezetre emlékeztet.

Nagy érték. A magyar vízügyi rendszer és a vízügyeseknek a tudása kifejezetten nagy értéke Magyarországnak.

Mégis ehhez képest volt olyan, ahol improvizálni kellett?

Mindig van, de most már egyre kevesebb váratlan esemény történik, és ezek a fiatalabb vízügyesek – én velük voltam inkább kapcsolatban – kitanulták az idősebbektől a szakmát, tehát nincs generációs, váltásbeli problémánk sem. Én emlékszem, hogy’ volt a nagy tiszai árvíznél 2000-ben. Látva a mostani, sokkal fiatalabb vízügyeseket jól átadták az idősebbek a tudást a fiataloknak.

Kérem szépen, egy picit tekintsünk vissza akkor az elmúlt időszakra. Hol volt a legsúlyosabb a helyzet, hol kellett a legnagyobb emberi vagy egyéb erőforrást felhasználni?

Ezt úgy kell elképzelni, hogy még valamikor száz-egynéhány évvel ezelőtt a Budapesttől déli irányba eső területeken a védműveket jól megépítették. Ezzel szemben itt fönt, a hegyeknél a védekezés sokkal nehezebb, ezért ha dunai árvízről beszélünk, akkor mindig a fölső szakasz a legnehezebb. Van némi zűr Bajánál, mert ott szigetek vannak, de igazából a komoly szakmai kihívás a Duna fölötti szakasznál van: Dunakanyar, Esztergom és utána a Szigetköz. Most is ez volt a helyzet, itt a legnehezebb a védekezés. Itt ráadásul nem is lehet mindenhol előre megépített gátakkal védekezni, bár van még néhány hiányzó gátszakasz, amit meg fogunk majd építeni, de mindig maradnak olyan szakaszok, amelyeket ideiglenes védművekkel kell bevédeni. Arról most nem beszélek, hogy arrafelé is magyarok laknak, és ezért hiába mondjuk, csak beépítik az épületek egy részét a hullámtérbe. A hullámteret nem lehet megvédeni, ilyenkor bejön a víz, és kész a baj.

Igen, és védművet sem lehet, gondolom, minden hullámtérben…

A hullámtérben nem tudunk. Ugye, ez van a Római-partnál is. Tehát van egy terület, amit meg tudunk védeni. Az önkormányzatok kijelölik a védekezés vonalát, azt tudjuk megépíteni. Ami onnantól a folyó felé esik, tehát a hullámtérben van, azt nem tudjuk megvédeni. Ha nagyon nagy baj van, valamit szivattyúzunk, de az igazából már nem segít. Tehát ami a hullámtérben van, azt ilyenkor viszi a víz.

Említette, hogy mindig vannak tanulságok. 2013-hoz képest milyen tanulságaink vannak? Tehát milyen feladatok állnak előttünk?

Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden árvíz után elkészít a vízügy egy írásos jelentést – ezek izgalmas jelentések egyébként –, ami arról szól, hogy mi volt jó, és mi nem, meg hol kellene fejlődnünk meg javítanunk. 2013-ban is kaptunk egy listát a vízügyesektől. Megjelölték azokat a szakaszokat, ahol elsőrendűen sürgős megépíteni az ideiglenes védművek helyett az állandó védműveket, mobilgátat vagy állandó gátat. Azokat nagyrészt meg is építettük. Esztergomnál volt az a gondunk, hogy építkezés közben kapott el bennünket ez az ár. Most is le fogják adni a listájukat, és a kormány meg fogja tárgyalni hamarosan a vízügyi jelentést. Az alapján döntünk arról, hogy milyen további munkálatok szükségesek. Ezt kevesen tudják, de talán itt elmondhatom, hogy a Duna magyarországi szakasza egy különleges szakasz, mert mind fölöttünk, Ausztria felé, mind lefelé, Szerbia felé, mindenhol gátakkal be tudják állítani a vízszintet. Tehát azt hiszem, Budapest lehet Európa egyetlen olyan fővárosa, amelynél a fővároson keresztül folyó víztömegnek a vízszintje nem állítható be. Mindenhol máshol ezt meg tudják oldani gátakkal. De a magyar nem akar gátat építeni keresztbe a Dunára, a Duna egy szent folyó, ezért azt nem lehet megsérteni keresztbe épített gátakkal. Ennek az a következménye, hogy magasan kell védekeznünk a folyó partszakaszain. Most az árvíz előtt Budapesten volt egy 2 méteres átlagos vízmagasság, mikor megjött az árvíz, akkor meg lett 8. Tehát 6-6,5 méteres különbség is lehet éppen ezért, mert nem keresztbe, hanem hosszába épített gátakkal védekezünk. Ez egy különlegessége a Dunának. Ez az egyetlen természetes módon megmaradt, élővíz szakasza a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig a mi Dunánknak. Nagy érték szerintem. Mindig vita van arról, hogy építsünk-e keresztbe is gátat. Én azok közé tartozom, aki ettől inkább óvakodna.

Miniszterelnök úr, és akkor mi a titok? Hiszen ahol meg vannak gátak, adott esetben keresztbe a Dunán, ott meg voltak problémák előttünk. Jó nagy problémák, halálos áldozatok…

Igen, de nem a Duna szokott kijönni, hanem a mellékfolyók. Tehát joggal mondjuk azt, hogy mi nemzetközi összevetésben is kiemelkedő színvonalon védekeztünk, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindig van két-három nap előnyünk a többiekkel szemben, mert a víz ott esik le, az ő hegyeikben, és ott a baj azonnal jelentkezik. Mire az ideér, eltelik két-három nap, és jobban föl tudunk készülni a védekezésre. Tehát jól védekeztünk, ez igaz, de van helyzeti előnyünk is.

Néztem reggel az árvízinfót, ahol már gyakorlatilag jó híreket lehetett közölni, és megjelent Ön mellett Müller Cecília. Meg is tudtuk, hogy miért, hiszen mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy levonul az ár, és akkor vége van mindennek, de hát nincs vége, egy nagyon fontos szakasz kezdődik most az árvízvédelemben.

Van egy közegészségügyi teendő ilyenkor, mert ha akarjuk, ha nem, a Duna azért a csatornákba is befolyik időnként, azokat föl is nyomja, és a vízzel érintkező mesterséges vagy ideiglenes védművek, homokzsákok például könnyen lehetnek fertőzőek. És ilyenkor közegészségügyi takarítást, rendrakást kell elvégeznünk. Van egy szigorú protokoll, hogyan bontjuk vissza ilyenkor a gátakat, mivel mit kell tenni, és Cecília tart rendet.

És ez hány napig fog tartani, tehát meddig tart?

Ahogy őt ismerem, ez nem tart sokáig, igen, hamar túl leszünk rajta.

Látjuk-e már, hogy mennyi kár keletkezett?

Kár nem sok keletkezett, tekintettel arra, hogy a víz benn maradt a mederben. Ugye, a hullámtérbe épült házaknál mindenki, aki oda épített, számíthatott arra, hogy ez bekövetkezik, ezért azt nem is szoktuk a kárba beleszámítani. Keletkezett némi mezőgazdasági kár, mert a Lajtánál ki kellett engedni a vizet az ideiglenes tározókba. Azok magánkézben lévő területek, jellemzően mezőgazdasági művelés alá vont területek, de ott is már túl voltunk a betakarításon, tehát nagy kár ott sem keletkezett. És a védekezés költségei? Inkább azt mondanám, hogy a nagy tétel a védekezés költsége, rengeteg ember a gátakon, anyagi költségek, technikai költségek, túlórák, szóval emberi bérkiadások, tehát ilyenkor azért vastagon fognak a ceruzák.

Igen, hát óriási számokat hallottunk. Ugye, 2 millió homokzsák, ez – mit is mondott? – 5.500 tonna homok?

5.500 körüli tonna homok kerül zsákba, lapáttal.

Ami most majd ki is kerül a zsákokból, plusz ez a 6.000 ember, aki végezte az árvíz elleni védekezést.

Az ország hatalmas munkát végzett. Ez egy nagy árvíz volt. Tehát most, hogy túl vagyunk rajta, egy kicsit könnyedén vagy könnyeden beszélgetünk az egészről, de…

Hála Istennek!

…igen, de ez egy nagy árvíz volt. Tehát ez úgy marad majd meg a magyar vízügy történetében, mint a Dunán valaha tapasztalt egyik legnagyobb árvíz, és komoly veszélyben is voltunk. Tehát most már persze majd az anekdoták jönnek elő meg a lelkileg felemelő pillanatok, de voltak veszélyes időszakok is, és ha nem lett volna ilyen olajozott az összeműködés a védekezésben részt vevők között, ebből nagy baj is lehetett volna.

Ez egy fontos kérdés, hogy ezekben a védelmi költségekben magára marad-e Magyarország, tudja-e finanszírozni, és kacsinthatunk-e ki Brüsszelbe, hogy kérünk mi is segítséget más országokhoz hasonlóan?

Brüsszelben az ilyen célokra szánt pénz olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Ezért én mindenkinek mindig azt mondom, hogy ne Brüsszellel foglalkozzunk, hanem Budapesttel, illetve saját magunkkal. Végezzük el a munkát. Képesnek kell lennünk arra, hogy Brüsszel vagy bárki más nélkül meg tudjuk védeni Magyarországot. Ez a mi országunk. Tehát senki nem fogja helyettünk megvédeni. Ki kell menni, meg kell védeni, a munkaórát bele kell tenni, a költséget tudnunk kell, képesnek kell lennünk arra, hogy előteremtsük ennek a költségeit, és aztán ha valahonnan valaki hajlandó egy részét legalább fedezni, tisztelettel megköszönjük, de ne erre építsük az életünket.

Persze, de van egyébként esélyünk rá?

Az ember próbálkozik.

Próbálkozunk, igen. Miniszterelnök úr, az árvíz tulajdonképpen egy nehéz történelmi helyzetben talált meg bennünket. Hála Istennek egy sikersztoriként emlékszünk rá, de azért mellettünk a háború továbbra is tart, nem szűnt meg, az Európai Unió, ugye, nagyon komoly versenyképességi problémákkal küzd, a magyar gazdaság mégis jól teljesít az EU-átlaghoz képest. Ön szerint ez minek köszönhető?

Két nagy baj időszakát éljük, ha már szóba hozta, bár ez csak érintőlegesen kapcsolódik a vízügyi kérdésekhez. Az egyik a háború maga. Ugye, az baj azért, mert rengeteg ember meghal, és az mindig baj; ráadásul a szomszédunkban, ráadásul keresztény emberek, egy belháborúban. Miközben egyébként Európa népessége fogy, a kontinens keleti felén egymást ölik az emberek. Tehát az egész azon kívül, hogy fájdalmas, még abszurd is. És a másik baj vagy kihívás, amivel szembenézünk, hogy időközben, most már hosszú-hosszú évek óta látható volt ez, teljesen átalakul a világgazdaság. Tehát van egy közvetlen baj, ami a háborúból fakad, de ettől függetlenül is zajlik egy nagy világgazdasági átalakulás, és a jövő nagy kérdése, hogy kinek sikerül ehhez jól alkalmazkodnia. És ebben Európa nem jár élen, sőt én kifejezetten pesszimista vagyok az európai képességeket illetően. A kérdés az, hogy Magyarország érti-e, hogy mi történik, tudja-e, hogy hogyan kell alkalmazkodnia, és meg tudja-e csinálni. Most, hogy lement a víz, most már ezzel a kérdéssel fogunk foglalkozni. A következő egy-két hónapnak ez az igazi nagy kérdése, teljesen új világgazdaság, megvan-e a magyarokban az alkalmazkodóképesség, amellyel sikeressé tehetjük Magyarországot.

Ön optimista ebben a tekintetben.

Nekem van egy jó tervem.

Egy jó vízió.

Ezt holnap be fogom mutatni, vagy legalábbis annak a leglényegesebb elemeit be fogom mutatni. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartok egy előadást, van egy konferencia a versenyképességről. Az az álláspontunk, álláspontom, hogy azon dolgoznak most a nagyok, a nagyhatalmak, hogy az egységes világgazdaságot kettészakítsák. Volt már ilyen, én éltem 26 évet egy kettészakított világgazdaság korszakában, KGST, szabadpiac a másik oldalon, de most azt látom, hogy építik, szakítják ketté a világgazdaságot, és arra akarják a magunkfajta országokat kényszeríteni, hogy vagy ide vagy oda álljanak. És szerintem ezt nem szabad elfogadnunk. Az én állításom az, hogy ebben a két részre, kettészakadó világgazdasági korszakban Magyarországnak meg kell őrizni a gazdasági semlegességét, sőt nem is megőrizni kell csak, hanem ki kell építeni egy gazdasági semlegességet. Ha erre képesek leszünk, szerintem meg lehet csinálni, akkor Magyarország sikeres lesz. Ha nem, akkor alárendelődünk valamelyik blokk országainak, és akkor a magyarok munkáján megint nem a magyarok nyernek, hanem valaki más.

Miniszterelnök úr, eddig volt az árvíz, holnaptól új gazdaságpolitika, hát nem sok pihenés vár Önre.

Lesz egy jó éjszakám még.

Akkor ehhez jó éjszakát kívánok, és aludja ki magát!

Köszönöm szépen!

Köszönjük, hogy eljött hozzánk.

Köszönöm, hogy itt lehettem!

(Miniszterelnöki Kabinetiroda)