Törőcsik Zsolt: A koppenhágai uniós csúcs itt ismét megmutatta, hogy komoly különbség van az orosz–ukrán háború megítélését illetően a brüsszeli fősodor és a magyar vezetés között. Míg Brüsszelben úgy látják, hogy Ukrajna nyugati segítséggel legyőzheti Oroszországot, addig a magyar kormány a tárgyalásos megoldásban hisz. Hogy feloldható-e ez az ellentét, arról is kérdezem Orbán Viktor miniszterelnököt. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

Most, hogy az amerikaiak, úgy tűnik, hogy minden eddiginél több és erősebb fegyvert is hajlandóak lesznek Ukrajnába küldeni, miért gondolja alaptalannak az Oroszország legyőzésére vonatkozó brüsszeli terveket?

Nem véleménykülönbség van az unióban, ez fontos talán, tehát nem az a kérdés, hogy ki mit gondol, hanem hogy ki mit akar csinálni. Tehát itt a vélemények tetteket, cselekvést takarnak, és amikor azt mondják a többiek, hogy ez a mi háborúnk, a mi első védelmi vonalunk Ukrajna, ezért háborúban állunk, ezért támogatni kell Ukrajnát, akkor az azt jelenti, hogy valóban támogatni kell Ukrajnát. Tehát nem nyilatkozni kell a nagy világ-napilapoknak, hanem fegyvert kell küldeni, pénzt kell küldeni, talán később embert is kell küldeni, és támogatni kell a harcok folytatását, amelynek eredményeképpen naponta halnak meg százak és ezrek. Tehát ez nem egy véleményvita, tehát most túl vagyunk azon, hogy ki mit gondol; itt az a kérdés, hogy mit csinálunk. Most az én álláspontom az, hogy az európai háborús stratégia, amit most Koppenhágában ismét bemutattak, egy tévedésen alapul. Az európai háborús stratégia azt mondja, hogy az oroszok hamarabb fogynak ki a gazdasági erőforrásokból, magyarul a pénzből, mint mi. És miután az oroszoknak nem lesz elég pénzük, hogy fegyvereket gyártsanak olyan ütemben, mint ahogy ezt most teszik, mert most nagyon nagy teljesítményt nyújtanak, de ez leromlik majd, mi pedig képesek leszünk az ukránoknak továbbra is nagy mennyiségben pénzt adni és következésképpen fegyvert is adni, az oroszok gazdaságilag meg fognak roppanni, talán Oroszországban még fölkelések is lesznek, és ezért az oroszok a gazdasági összeomlás miatt fel kell, hogy adják a háborús céljaikat, és visszavonulnak. És miután visszavonulnak, az ukránok képesek lesznek ezeket a területeket – ez az ország egyötöde egyébként – ismét magukhoz csatolni. Ez az európai háborús terv. Minden nap meghal több száz vagy több ezer ember, minden nap elégetünk sok százmillió eurót, a végén milliárdokat, és folyamatos a kockázata annak, hogy mi, mármint európaiak is egyre mélyebben vonódunk be ebbe a háborúba, és a végén még azok kerekednek fölül, akik már katonákat is akarnak küldeni, hiszen, ha a mi háborúnk, akkor miért nem harcolunk? Tehát az egész európai uniós stratégiának súlyos következményei vannak egész Európára nézve, és két kérdést ez a stratégia nem tisztáz, hiába feszegettem, intéztem, szegeztem a mellüknek, hogy ez milyen hosszú ideig tart, és mennyibe fog kerülni. Tehát ha van egy háborús stratégiád, azt tudnod kell, hogy hány évig vagy képes ezt a teljesítményt nyújtani. Most mikor fognak összeomlani az oroszok? Jövő hónapban, fél év múlva, egy év múlva, három év múlva vagy négy év múlva? Meddig tart a háború, mennyien halnak meg? Tízezren, százezren, ötszázezren? És nekünk mennyi pénzbe bekerül? Most elköltöttünk eddig körülbelül 170-180 milliárd eurót, miközben Európa egyébként egy komoly gazdasági bajban van, minden fillérre szükségünk lenne, elköltöttünk 175-180 milliárd eurót eddig, és minden évben 40-50-60 milliárd eurót kéne újra és újra elkölteni úgy, hogy közben nincs pénzünk. Tehát ennek a stratégiának nincs észbeli, racionális alapja, nincsen meg a pénzügyi alapja, képtelenek vagyunk ezt a háborút finanszírozni, miközben azzal akarjuk legyőzni az ellenfelet, hogy mi tovább bírjuk pénzzel és gazdasági erővel, mint ő. Ez az egész egy délibáb, egy illúzió, ez össze fog omlani, és ennek súlyos következményei lesznek. Ráadásul az is példátlan, a háborúk történetében is egyébként, hogy a szembenálló felek nem tárgyalnak egymással. Az amerikaiak tárgyalnak az oroszokkal, de mi, európaiak nem, holott a háború itt van az európai kontinensen. Tehát a magyar álláspont az, hogy törekedjünk tűzszünetre, törekedjünk békére, és legyen folyamatos, közepes, alsó vagy fölső szintű diplomáciai érintkezés és tárgyalás Európa és az unió között, tehát kezdjünk tárgyalni.

Amikor Ön ezeket felveti, a tárgyalást és a kétségeit, akkor zárt ajtók mögött vagy a folyosókon, annak milyen a fogadtatása?

Lassan többségbe kerülök. Tehát ma a színpadon egyedül állunk, a szlovákok néha mellénk állnak, egy-egy részletkérdésben is van, aki hasonló húrokat penget, mint mi, de a nem nyilvános megbeszélések alapján azt mondhatom, hogy egyre több ország érzi úgy, mint Magyarország, hogy bele fogunk sodródni egy háborúba, és előbb-utóbb jönnek haza a koporsóink, benne a meghalt, elesett fiataljainkkal. Ez a veszély egyre nő, nem akarják ezt vállalni. Ráadásul a legtöbb európai országban óriási gazdasági baj van. Tehát nem Magyarországból kell kiindulni, ahol adót csökkentünk, meg első lakásvásárlási programot indítunk, meg az anyák nem fizetnek szja-t. Tehát Magyarországon van egy támadó jellegű, egy offenzív, egy bővülő gazdasági programok tömkelegét fölépítő gazdaságpolitika. De Nyugaton nem ez van. Ott visszahúzódás, összehúzódás, növekvő rezsi, növekvő energiaárak, gazdasági teljesítménycsökkenés, tehát ők rosszabb bőrben vannak, hiába gazdagabbak, mint mi, rosszabb bőrben vannak, és ott még kevésbé van pénz arra, hogy azt Ukrajnába küldjék. Ezért kerül elő az a gondolat, hogy az oroszok befagyasztott, az oroszok tulajdonát képező pénzt vegyük el az oroszoktól, és azt használjuk föl az oroszok ellen. Tehát amikor az ember bajban van, akkor szoktak ilyen kétségbeesett ötletei előállni, és én úgy látom az egyre kétségbeesettebb európai ötletekből, hogy komoly bajban vagyunk.

Azt mondta tegnap, hogy Koppenhágában három javaslat volt az asztalon, az egyik, hogy ismerje el saját háborújának az unió a konfliktust, a második a pénzügyi támogatás, erről beszéltünk, viszont a harmadik a csatlakozás. Előzetesen volt egy terv arra, hogy megkerüljék az Ön vétóját a fejezetek megnyitásával kapcsolatban, de ezt Ön elutasította. Ezzel ez le is került a napirendről, vagy ez továbbra is az asztalon van? Mennyire komoly a szándék ezzel kapcsolatban uniós részről?

Szerintem a szándék komoly, de itt vissza kell menni úgy, mint a kezdő táncosoknak a kályhához, a sarokba, hogy megértsük, hogy miről van itt szó, és értsük, hogy hol hibáztuk el a tánclépést. Tehát az Európai Unió 27 tagállamnak a közös szervezete. Ide új országot felvenni akkor lehet, ha mind a 27-en egyetértünk. Ha bármelyik ország úgy dönt, hogy ő nem akar egy jelentkező országot fölvenni, mert nem akar velük akármilyen okból is egy integrációs formában, mondjuk, az Európai Unió közösségében létezni, akkor neki joga van ehhez. Tehát nem úgy néz ki, hogy 26-an akarnak valamit, és a 27.-nek el kell fogadnia, hanem egyenként, mindenkinek joga van ahhoz, hogy a saját népe eldöntse, akar-e egy másik néppel egy közös unióban lenni. Tehát a magyaroknak nem kell törődniük azzal, hogy mit mond a másik 26. Nekünk a saját véleményünkkel kell törődni, azt kell tudnunk, hogy mit akarnak a magyarok. És a magyarok, miután meg is kérdeztük őket, és mindannyian elmondhattuk a véleményünket, a magyarok nem akarnak egy Európai Unióban lenni az ukránokkal. Ezzel én mélyen egyetértek, mert hiszen, ha egy szövetségi rendszerben vagy valakivel, akkor osztozol a sorsában. Ukrajna nagyon nehéz sorsú ország. Miért kéne ebben a nehéz sorsban osztozni? Nekünk van saját sorsunk, ami sokkal könnyebb, mint az ukránoké. Segítsük őket erőnkhöz mérten, ez rendben van, de miért kéne másnak a rossz sorsát, mint egy rossz gúnyát magunkra venni? Ez egy gyerekes gondolat, ilyen romantikus filmekben szokott az ember 13-14-15 éves korában ilyet gondolni, hogy jó lenne belebújni a nehéz sorsú emberek bőrébe meg ruhájába, és ugyanazt a nehéz sorsot viselni. De miért volna az jó, mikor megtehetjük, hogy ezt nem tesszük? Sajnáljuk őket, együttérzünk velük, heroikusan küzdenek, támogassuk őket, de nem akarunk velük közös sorsot. Az ő sorsuk az, hogy Oroszország mellett élnek, és folyamatosan háborúban vannak az oroszokkal. Ezen mi nem tudunk változtatni. És az nem segítség, hogyha mi a nyakunkba vesszük mindazt, amitől ők szenvednek. És én Magyarországot meg akarom kímélni attól, hogy egy szövetségi rendszerben lévén az ukránokkal, ha felvesszük őket, akkor mi is háborúban legyünk az oroszokkal. Még egyszer mondom: előbb-utóbb katonákat kell küldeni, ha egy szövetségi rendszerben vagy valakivel, és azt megtámadják.És mi nem akarunk meghalni Ukrajnáért. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! És pénzből is annyit akarunk adni, amennyit tudunk. De nem arról van szó, hogy ők tagjai az uniónak, és nekik jár majd a magyarok pénzéből is, mert bajban vannak. Majd mi eldöntjük, hogy akarunk-e adni és mennyit. De ők nem támaszthatnak jogot arra, hogy a magyar emberek zsebéből kivegyék a pénzt, mert nekik erre szükségük van. Ha tagok, akkor ez így van, akkor osztoznunk kell egymás pénzügyi sorsában is. Tehát én azt javaslom, hogy kössünk az ukránokkal stratégiai megállapodást, segítsük őket, az unió meg az ukránok között legyen megállapodás. Van ilyen a britekkel, van ilyen a törökökkel is, ez nem példátlan, de ne vegyük fel őket. Nekünk ehhez jogunk van, és akármit találnak ki, ezt nem tudják megváltoztatni, mert ehhez a magyaroknak, mint minden más népnek is joga van.

Koppenhágában azt is bejelentette, hogy a brüsszeli háborús tervek ellen egy aláírásgyűjtést kezdeményez. Ugyanakkor idén már volt egy szavazás, nyilván az az uniós, Ukrajna uniós tagságáról szólt. Miben lenne más ez a mostani aláírásgyűjtés, és mi a cél ezzel?

Először is, ez nehéz ügy. Ne sunnyogjunk, nem vagyunk tiszások, tehát beszéljünk egyenesen. Tehát Magyarország ebben a kérdésben megosztott, Ukrajna európai uniós tagságának ügyében. Ezt én sem gondoltam, de ez a helyzet, hiszen a Tisza szervezett egy pártszavazást ebben a kérdésben, hogy támogatják-e a Tisza hívei Ukrajna európai uniós tagságát, és ott 58 – ha jól emlékszem – százalék válaszolta azt, hogy igen. Most persze lamentálhatunk azon, hogy mennyi a Tisza országos támogatottsága, és annak mennyi az 58 százaléka, de akárhogy’ is kalkulálunk, ez bizony több százezer ember. És akkor még ide kell számolni szerintem a DK-sokat is, nem tudjuk, mi a támogatottságuk, mert ma már nem lehet hinni semmilyen fölmérésnek, de ha van 4-5 százalék támogatottságuk, az is jelent pár százezer embert. Tehát azért azt tudnia kell mindenkinek Magyarországon, Önnek is meg nekem is, hogy lehet, hogy nagyon sokan vagyunk, akik egyetértünk azzal a nagyon egyszerű okfejtéssel, hogy Ukrajna felvétele azt jelentené, hogy Ukrajna behozza a háborút, meg kiviszi a magyarok pénzét, de nagyon sok magyar úgy gondolja, hogy ezt érdemes vállalni. Több százezren vannak! Tehát szerintem azt tudnunk kell, hogy ez a kérdés egy folyamatos politikai harc kérdése Magyarországon. Ha nemzeti kormány van, akkor nem megyünk háborúba, nem küldjük oda a pénzünket. Ha a Tisza vagy a DK alakít kormányt, amelyek Brüsszel-párti kormányok, akkor megyünk háborúba, meg pénzt is küldünk oda. Tehát ez egy belső vita, amit el kell rendezni. Minden választásnak ez a tétje, talán az egyik legfontosabb vagy a legfontosabb tétje lesz majd. Na most, ez a tagság. A másik a háború. Tehát van egy háborús terv, ami arról szól, hogy a frontvonalon van megoldása a háborúnak, adjunk energiát, pénzt, fegyvert az ukránoknak, hogy ezt megnyerjék, vagy – mondjuk mi – legyen diplomáciai megoldás: nincs megoldás a hadszíntéren, nem lehet katonailag eldönteni a konfliktust, ezt lehet látni, három-négy éve zajlik már ez, legyenek tárgyalások, és próbáljunk megegyezésre jutni. Most miután folyamatos nyomás alatt leszünk, ami nekem azt jelenti, hogy személyesen én, ezeken a tárgyalásokon a háború ügyében, az fontos, hogy a magyarok folyamatosan erősítsék meg azt a véleményüket, hogy nem akarnak európai uniós háborús stratégiát, vagy ha van ilyen, abban mi nem kívánunk részt venni. Ilyen nemzeti összefogás nélkül, tehát háborúellenes nemzeti összefogás nélkül, nagyon nehéz kívül tartani Magyarországot a háborún. Én tudom, hogy a történelmet nem szokta mindenki reggel olvasgatni, mikor a gyereket viszi az iskolába, vagy megy dolgozni, és nem akarom a saját munkám nehézségeivel traktálni az embereket, de ne felejtsük el, hogy mi két világháborúból akartunk kimaradni, és nem sikerült az elsőből sem, meg a másodikból sem, mert a vezetőink akarták, de nem sikerült. Én keresem az útját meg a módját, hogy ne járjunk így. Hogy nekünk sikerüljön kimaradni. De ahhoz, hogy nekem sikeresen nyíljon lehetőségem ezt az álláspontot képviselni, ahhoz egy nagyon erős nemzeti egység kell, hogy legyen Magyarországon. Más kormányálláspontot képviselni és más egy nemzeti álláspontot képviselni egy nemzetközi térben. Nekem nem lelkileg van erre szükségem. Van feleségem, vannak gyerekeim, majd otthon megerősítenek lelkileg, nekem egy politikai megerősítés kell, hogy világosan ki tudjak állni akárkivel szemben, és világossá tudjam tenni, hogy mi, magyarok nem támogatunk semmilyen háborús stratégiát, és nem is fogunk abban részt venni, kimaradunk ebből a háborúból.

A belső vitákra visszatérünk még, de említette a háromgyermekes anyáknak a személyijövedelemadó-mentességét az imént egy válaszában. Ugye, szerdától nem kell nekik fizetniük személyi jövedelemadót. Mi a fő célja ennek az intézkedésnek tulajdonképpen? A családok anyagi helyzetének az erősítése, egy erős középosztály felépítése vagy a demográfiai trendnek a megfordítása, ami talán a legnehezebb feladatnak tűnik.

Mindennek a legvégén egy nagyon egyszerű gondolat van: ha nem születik elég gyerek, akkor elfogyunk. Egy százmilliós ország nem futja ezt a kockázatot, mert sokan vannak, vagy egy 90 milliós Törökország, de még egy nyolcvanegy-egynéhány milliós Németország se. Ez a most már lassan kevesebb, mint tízmilliónyi magyarországi magyar futja ezt a kockázatot. Ha a világ összes magyarját összeszámítom, akkor sem vagyunk többen 15 milliónál, és akkor már nagyon nagyvonalúan számoltam. Tehát ebben a méretben, amiben mi vagyunk, minden egyes nemzedék, amelyben kevesebb gyermek születik, mint amennyien meghalnak, egy életveszély. Erről sem szoktunk minden reggel gondolkodni, amikor visszük a gyereket az iskolába, vagy megyünk dolgozni, de ha leülünk nyugodtan gondolkodni a saját közösségünk jövőjéről, a gyerekeink meg az unokáink jövőjéről, akkor látni kell, hogy egy zsugorodó ország nem lehet sikeres. Tehát amikor összemész, akkor annak a közösségnek tagjai, amelyek zsugorodnak is, egyre rosszabbul fognak járni. Tehát az létkérdés történelmi horizonton is, de a gazdaság miatt már rövid távon is, hogy Magyarországon mennyien vagyunk. Most erre két lehetőség van. Van a nyugatiak útja. Ott nem születik elég gyerek, behozzák a migránsokat, darab-darab, kevesebb a német vagy kevesebb a francia, majd bejön egy muszlim: ezt az utat is lehet választani. Nem tanácsolnám a magyaroknak, hogy erre az útra lépjünk. Ezt most mások kipróbálták előttünk. Ezt jól csináltuk, hogy mi szépen meglapultunk, nem engedtük be az idegeneket, megnéztük, mi lett azokkal, akik beengedték, és amit most látunk Nyugat-Európában, az nem vonzó, tehát én nem javaslom, hogy azt lemásoljuk. De akkor meg kell saját gyerek. Most, ugye, ez meg egy magánügy, merthogy kinek hány gyereke van, abba az állam nem tud beleszólni. Mindenki a saját életének saját maga a marsallja. Mi egy dolgot tudunk csinálni, hogy azokat az édesanyákat, akik vállalják, hogy legalább két gyereket szülnek, az azt jelenti, hogy maguk meg a férjük helyett van egy-egy gyerek, ugye, tehát ők fönntartják a közösségünket, őket elismerjük, őket támogatjuk, és nem engedjük, hogy csak azért, mert két gyermeket vállaltak, rosszabbul éljenek, mint azok, akik egyébként nem vállaltak gyereket. Mert ez egyfelől nem igazságos, de még ezen túl lehet lendülni, mert van az életben sok igazságtalan dolog is, de ráadásul a közösség számára rendkívül hátrányos. Tehát méltányolni kell, elismerni kell, támogatni és bátorítani azokat, akik hajlandóak gyermekeket nevelni, ami az ő magánügyük, de közben a közösségnek is érdeke. Ezért én minden gazdasági eszközt, amit lehetséges, a családok megsegítésére fordítok, a gyermekes családok megsegítésére. Ez a gazdaságpolitikai filozófiánk lényege. Egy olyan közösséghez tartozom, ami osztozik ebben a véleményben, sőt az elmúlt évek munkájának eredményeként szerintem Magyarország többsége is osztozik ebben a véleményben, hogy a családokat támogatni kell. Ez egy családbarát ország. Mi szeretjük a gyerekeket, és sajnáljuk, hogy kevés van. De a kormány nem azért van, hogy sajnálkozzon, hanem hogy segítsen az embereknek abban, hogy több lehessen. Úgyhogy van ebben egyszerre szociális szempont, van igazságosság, van családtámogatás, és van demográfia. Szerintem, ha Magyarországnak pénze van, és lesz a jövőben, ott azt első helyen a családok megsegítésére kell fordítani.

Na, pont ez az érdekes kérdés, és akkor itt kanyarodjunk vissza a vitákhoz, mert sok Tisza Párthoz köthető közgazdász szerint ugyanakkor nincs pénze Magyarországnak, és hogy túlságosan nagyvonalú az, hogy akár a kétgyermekes anyák is személyijövedelemadó-mentességet kapnak. A párt ugyanakkor hivatalosan a kedvezmények megtartásáról, sőt további adócsökkentésekről beszél. Kinek higgyenek ebben a helyzetben a választók?

Most a Tisza Pártot nem érdemes figyelembe vennünk, mert ők bejelentették, hogy ők nem fogják megmondani, hogy mire készülnek. Ezt mindenki hallhatta, láthatta a saját fülével, saját szemével, én is láttam, a Tisza alelnöke azt mondta, hogy nem mondhatjuk el, hogy mire készülünk, mert akkor megbuknánk. Meg nem is kell erről beszélni, meg kell nyerni a választást, utána mindent lehet. Ezzel nálam a Tisza kiírta magát azoknak a pártoknak a sorából, amit komolyan lehet venni, vagy fűzhetnék reményt ahhoz, hogy megértsem a szándékaikat abból, amit mondanak, mert világosan megmondták, hogy nem mondják meg az igazat. Ez egy sunyi, sunnyogó párt, van ilyen, ez nem példátlan, nekem nem szimpatikus, de nem ismeretlen jelenség. Tehát ők sunnyognak. Amit tudunk, az a következő. Van-e pénze a magyar gazdaságnak? Ezt onnan lehet tudni, hogy van egy költségvetése. Tehát minden évben, nyilvános vitában a parlament megalkotja az ország költségvetését. Mennyi a bevétel, mennyi a kiadás, honnan jön be a pénz, és mire megy ki. Ezt mindenki láthatja. Ebből lehet tudni, hogy van-e fedezete azoknak a programoknak, mint például az adócsökkentés. És ebből világosan kitűnik, hogy az idén is, jövőre is, aztán majd meglátjuk, a költségvetésben megvan a fedezete annak a pénznek, amit most mi családtámogatásra fordítunk. Tehát nem igaz az a vélemény, hogy nincs pénz. A vita arról szól, hogy mire fordítsuk ezt a pénzt. És a Tisza meg a liberálisok meg a DK folyamatosan el akarják törölni a bankadót, és csökkenteni akarják a multik adóját. Brüsszel ezt követeli egyébként, tehát ez egy erős hármas szövetség: Brüsszel, DK, Tisza. És azt gondolják, hogy ha csökkentjük a multiknak meg a bankoknak az adóját, akkor pótolni kell az ebből kieső bevételt, hát vegyük el a családoktól! Tehát ők mindig is a multik meg a bankok oldalán álltak a családokkal szemben. És ebbe jön most még egy csavar ráadásul, hogy Brüsszel azért akarja emeltetni az adókat velünk, mert az ukrán háború miatt egyre több pénzre van szükség. Nincs pénz. Az unió nem tudja támogatni Ukrajnát, mert nincs elegendő pénze. Honnan lesz pénze? Ha elveszi a tagállamoktól. Arra akarnak bennünket kötelezni, az előttünk fekvő, következő hét évre szóló uniós költségvetés is erről szól, hogy a költségvetésnek az egynegyede, egyötöde, de inkább egynegyede menjen Ukrajnába. Ez akkor lehetséges, hogyha a családoktól elveszik, és a pénzt odaadják Ukrajnának: ez ilyen egyszerű. És miután a DK mindig is Brüsszel-párti volt, maga a Tisza meg egy brüsszeli projekt vagy egy brüsszeli alapítású párt, egy brüsszeli szándékot kifejező politikai mozgalom, ők természetes módon támogatni fogják mindig azt, amit Brüsszel kér.

Most tegnap egy új videó is kiderült egyébként arról, hogy mit tervez vagy mit tervezhet a Tisza Párt. Tarr Zoltán mondta ezt, hogy: „nem biztos, hogy meg kell őrizni azt a darabszámú kórházi ágyat abban a típusú ellátásban, mint most, és nem biztos, hogy olyan általános iskola kell.” Ön mit olvas ki ezekből a mondatokból?

Nézze, én 1990 óta vagyok parlamenti képviselő, és ez azt jelenti, hogy 35 éven keresztül vettem részt költségvetési vitákban. Tehát legalább 35-ször vitatkoztam éles helyzetben arról, hogy mi legyen a magyar gazdaságban, mennyi pénzünk van, abból mennyit hozzon be az állam a költségvetésbe, és mire költse. Én ezt már mind hallottam. Tehát az én számomra, ha ránézek erre a 35 évre, világos, hogy csak két álláspont van, és az emberek is, akik ezeket az álláspontokat képviselik, mindig újra és újra föltűnnek. Tehát miközben jó közgazdásznak vagy művelt közgazdásznak tartom Surányi Györgyöt, ő állandóan föltűnik, hol a Bokros-csomag mögött, hol a Tisza mögött, hol itt, hol ott. Bod Péter Ákos hol itt, hol ott. Szóval megvannak azok a közgazdászok, Kármán András, én tettem ki a szűrét a kormányból 2011 környékén, aki most az ő vezető gazdasági szakértőjük, aki egy külföldről fizetett bankár. Mind ismerem őket, mint a rossz pénzt. Tehát ők mindig is azt képviselték, hogy egy olyan gazdaságra van szükség Magyarországon, amely a multiknak sok pénzt ad, a bankokat nem adóztatja, különadókat nem vet ki, a családoknak a terhét egyébként megnöveli, és így hoz létre egy közgazdasági egyensúlyt. Most ebbe még belép Brüsszel, akinek érdekei fűződnek ahhoz, hogy ez így legyen, és ők együtt egy nagyon erős intellektuális és politikai tömböt alkotnak, amely időnként hatalomra is kerül Magyarországon. De aztán jól megverjük őket, jövünk mi, és akkor visszaállítjuk a családbarát politikát. De vagy-vagy: ez a két lehetőség van csak Magyarország előtt.

Na, most ezek miatt indít a kormány nemzeti konzultációt. A kérdések nagyon szerteágazóak, az egykulcsos szja-tól a különböző adókedvezményeken, mentességeken, társasági adón át a rezsicsökkentésig érnek. Ezeknek az eltörlése vagy az átalakítása a gazdasági és a politikai szempontokon túl a családok mindennapi életére milyen hatással van?

Van ennek egy közös gyökere. Valójában ez egy olyan nemzeti konzultáció, mind az öt kérdése ahhoz a gyökérhez fut vissza, hogy milyen legyen Magyarországon a közteherviselés. És a közteherviselés legfontosabb kérdései úgy fogalmazhatók meg, ahogy az a nemzeti konzultációban olvasható. A nemzeti konzultáció megint egy olyan eszköz, ami alkalmas arra, hogy bizonyos kérdéseket megvitassunk egymással. Tehát ha a Tisza sunnyog, és nem akarja megmondani nyíltan, csak elkottyantja itt-ott, hogy kórházakat zárna be, iskolákat zárna be, elvenné a sport tao-t, mert túl sokat költünk szerintük sportra, meg elvenné a kultúrától a pénzt, meg elvenné a családoktól, akkor beszéljük ezt meg. Ők nem akarnak erről beszélni. Na, de beszéljük meg! A közteherviselés a magyar jövő legfontosabb kérdése, és mi azt mondjuk, hogy azt a pénzt, amit a magyar gazdaság megtermel, a családoknak adjuk. Lehetőleg minél kevesebb pénzt vegyünk el az emberektől. Az a jó, ha minél több marad náluk, legyenek alacsonyak a kulcsok, amit meg beszedünk adóként, azt meg elsősorban adjuk vissza a családoknak.

Beszéljünk még egy témáról. Rövid időnk van ugyan, de Robert Fico szlovák miniszterelnökkel közösen ünnepelte a Mária Valéria híd átadásának 130. évfordulóját. Azért is érdekes ez, mert onnan jutottunk idáig, hogy 16 évvel ezelőtt ugyanezen a hídon kellett visszafordulnia Sólyom László akkori köztársasági elnöknek, miután ugyanúgy Robert Fico kitiltotta Szlovákiából. Mi kellett ahhoz, hogy 16 év alatt ennyit változzon a világ a két ország viszonyában?

Brüsszel. Ez a válasz. Tehát Brüsszel ma elveszi a tagállamok hatásköreit. És itt mindegy, hogy te magyar vagy, szlovák, román vagy éppen horvát, minden nemzet hatáskörét elveszi. Folyamatosan. Hol a gazdaságban, hol az uniós tagság ügyében próbálja kijátszani a tagállamokat, tehát centralizál. Oktatás kérdésében. Semmi közük hozzá! Az alkotmány szerint az oktatás a nemzeti hatáskörbe tartozik, de ők beleszólnak, ha az egyetemeink nem tetszenek nekik, akkor abba is beleszólnak, hogy hogyan neveljék a gyerekeket a szülők, abba is beleszólnak, mert ők a gendert meg az iskolai genderaktivisták általi felvilágosítást szabadságjognak tekintik, szóval Brüsszel jön befele az életünkbe, minden nemzetébe, és ez ellen minden nemzet tiltakozik. Persze a legnagyobbak kevésbé, mert ők vannak Brüsszel mögött, de ez egy másik beszélgetés, de az olyan méretűek, mint mi, mondjuk, a régió országai, mind küzdenek, hogy megvédjék a saját szuverenitásukat, saját jogaikat, és tudják képviselni a saját népük érdekeit. És ebben mi, szlovákok és magyarok egy csónakban evezünk. És ezért az elmúlt években nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy a közöttünk meglévő vitás kérdéseknek a súlyát lecsökkentsük, az egyetértést meg megnöveljük, ezért ma sokkal több az egyetértés, mint a vita Szlovákia és Magyarország között. Tehát ha Sólyom László ma élne – Isten nyugosztalja! –, ma át tudna sétálni azon a hídon, amin tíz-egynéhány évvel ezelőtt még nem tudott.

A koppenhágai uniós csúcsról, a háromgyermekes anyák szja-mentességéről és a nemzeti konzultációról is kérdeztem Orbán Viktor miniszterelnököt.

(Miniszterelnöki Kabinetiroda)