Törőcsik Zsolt: Az európai csapatok esetleges Ukrajnába küldése mellett egyre többször felmerül a nyugat-európai politikusok mondandójában a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállításának ötlete, amelybe egyesek a nőket is bevonnák. Közben pedig a NATO azt mérlegeli, hogy megengedje-e Kijevnek, hogy a neki juttatott nyugati nehézfegyverekkel orosz célpontokat is támadjon. Milyen irányba mutatnak ezek a nyilatkozatok a Nyugat háborús stratégiáját illetően, és hogyan lehet ebből kimaradni? Ezt is megkérdezem a következő fél órában Orbán Viktor miniszterelnöktől. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

Ugye, a legkonkrétabb vita a sorkatonaságról talán Németországban zajlik, de több más országban is napirenden van. És hogy ez mennyire nem a távoli jövő, azt jól mutatja, hogy Lettországban például tavaly már visszavezették a sorkatonaságot. Mi az oka Európa ilyen gyors ütemű militarizációjának?

Volt egy gondolat harminc évvel ezelőtt, hiszen akkor még a sorkatonaság általános volt, a gondolat úgy hangzott, hogy miután Európában sikerült békét teremteni, véget ért a hidegháború, az oroszokat, a Szovjetuniót sikerült visszatolni Közép-Európából, lényegében a NATO-nak nincs rivális katonai ereje a földgolyón, ezért az az állandó készenlét, a fiatal nemzedékek folyamatos hadviselésre való nevelése, ami a sorkatonaságon keresztül valósult meg, többé nem szükséges, meg lehet védeni az országainkat úgynevezett profi hadsereggel is. Tehát az országok kiválasztják, létrejön az a réteg minden országban, akik hajlandóak arra, hogy az életük kockáztatásával is, sőt az esküjük szerint az életük feláldozása árán is megvédjék a hazát. Ők lesznek a hivatásos katonák. Ez a fölfogásom szerint a társadalom legjobb része, tehát ők a legelkötelezettebbek, a legkomolyabban vehetők, a legsúlyosabb esküt tevő része a magyar társadalomnak, illetve a társadalmainknak, akik azt mondják, hogy mi hajlandóak vagyunk a haza védelme érdekében való készenlétért másképpen élni, mint ti, nem úgy élünk, mint ti, mondjuk úgy, hogy kényelmes civilek. Amikor katona voltam, akkor azt mondták, hogy nyápic civilek, mert azért nem sértegetném magunkat, de nem úgy élünk, mint ti, civilek, mi másképpen élünk, mi úgy élünk, mint a katonák. Ehhez tartozik egy nagyon erős fizikai megterheléssel járó életmód, tartozik a fegyverbarátság, a bajtársiasság, a becsületesség, az alázat, a hazáért való önfeláldozás képessége. És ezeket az embereket kiválasztjuk, őket elkülönítjük, és ők lesznek a hivatásos hadsereg, a többiek meg élik az életüket. Ez volt az alapkoncepció. Most, hogy újra háború van Európában, egy nagy kérdőjel került a koncepció mögé. És én is azt gondolom, hogy az alázat, a fegyelem, az önvédelem, az önfeláldozásra való képesség, a bajtársiasság, a csapatban való együttdolgozás olyan értékek, amelyeknek a hivatásos katonákon túl is meg kellene, hogy jelenjenek. De ehhez nem feltétlenül kell visszaállítani a sorkatonaságot, mert léteznek tartalékos képzési programok, léteznek katonai középiskoláink, léteznek olyan nyári programjaink, ahol a fegyverviseléshez, az önvédelemhez, a becsülethez, a hazaszeretethez közelebb tudjuk vinni az embereket, a fiatalokat, sorkatonaság nélkül is. Ezért Magyarország még nem érzi úgy, hogy a sorkatonaság visszaállítása lenne az egyetlen mód, ahogyan reagálhatunk a mostani háborúra. Ezért Magyarországon nincs napirenden a sorkatonaság visszavezetése, de napirenden van rengeteg katonai tanulmány, képzés, honvédelmi ismeretek bevezetése a középiskolába, tehát számos dolgot csinálunk, amely az egész országot, a teljes magyar társadalmat képessé teszi az önvédelemre sorkatonaság nélkül. Na, ez a vita zajlik máshol is. Máshol úgy vannak, leginkább Németországot látom, de a baltiakat is, akik már szinte vissza is vezették, van, aki ezt meghozta, van, aki most akarja, és visszavezetik a sorkatonaságot. Ez minden nemzetnek a saját ügye, ezzel nekünk nem kell törődnünk. Amivel törődnünk kell, hogy olyan összefüggésben is beszélnek, különösen

Németországban, és az Európai Néppárt német vezetője olyan összefüggésben is beszél a sorkatonai szolgálatról, minthogyha azt valami egységes – ezt már én mondom –, birodalmi, brüsszeli, európai uniós hadseregben kellene megtenni. Ami azt jelentené, hogy a saját fiataljaink sorsa fölötti rendelkezés kikerülne a nemzeti hatáskörből, veszítenénk a szuverenitásunkból, és valaki más döntene a magyarok véréről. Ez elfogadhatatlan! Még mielőtt ez a gondolat szárba szökkenne, itt rögtön, ahogy a mag a földbe hullott, ki is kell onnan fordítani, nehogy véletlenül ebből valóság legyen.

Van egy másik terv is, ami viszont már sokkal konkrétabban merül fel. Ez pedig azzal kapcsolatos, hogy a NATO megengedje-e Kijevnek azt, hogy nyugati fegyverekkel orosz célpontokat támadjon, és eleve van a NATO részéről egy sokkal aktívabb szerepvállalás a háborút illetően, mint eddig. Hogyan értékeli ezt a fajta elmozdulást, ezeket a terveket?

Most, hogy a háború miatt gyakrabban jövök ide, az Önök stúdiójába, ez fölkínálja nekem azt a lehetőséget, hogy össze tudom vetni minden alkalommal, amikor felkészülök erre a beszélgetésre, hogy mi volt a múlt héten, mi történt, és honnan hova jutottunk. És riasztó, ha az ember nem a napi forgatagból megszokottként tekint az eseményekre, hanem megáll, és azt mondja, hogy hol voltunk egy héttel ezelőtt, s hol vagyunk most. Minden héten közelebb vagyunk a háborúhoz. Tehát minden héten történik valami, ami a háborúba való sodródás, belépés irányába mutat. Ezen a héten két dolog történt. Az első, hogy tárgyalások vannak Franciaország és Ukrajna között arról, hogy francia kiképzőtisztek mehetnek Ukrajnába. Azt tudjuk, hogy ilyen félhivatalos módon tanácsadók tartózkodnak Ukrajna területén, NATO-államok katonái tartózkodnak ott, de nem hivatalosan, vagy legalábbis nem katonai tevékenységet végezve. A kiképzés a legkatonásabb dolog, ami létezhet. Tehát ez egy új minőség, hogy a franciák vállalják, hogy ők nyíltan Ukrajna területén képeznének ki katonákat. A másik, ennél még aggasztóbb eseménye a hétnek az, hogy egyre többen mondják azt, ideértve a NATO-főtitkárt is, hogy a nyugati országok által adott fegyvereket nemcsak önvédelemre használhatják az ukránok, hanem arra is, hogy támadják velük az oroszokat. Azt mondja a NATO-főtitkár, hogy az a fegyver, amit átadtunk az ukránoknak, az Ukrajnáé, és onnantól kezdve azt csinálnak velük, amit akarnak. Ebből kibontakozik most majd egy nagy vita, ami arról szól, hogy hogyan is működnek ezek a fegyverek. Attól, hogy odaadják a katona kezébe, különösen a bonyolultabb technológiájú fegyverek, ezeknek a célravezetése, a célkijelölése hogyan történik, mert az általában egy műholdas rendszerről történik, és az milyen számítógépes technológián keresztül valósul meg. Tehát mennyiben ukrán az a fegyver, amelyik Oroszország területére belőtt, és mennyiben nem az? Ebből egy nagy vita lesz, és ezt nyilvánvalóan, mint az oroszok tegnap már be is jelentették, olybá tekintik, hogy a NATO keze benne van az Oroszország területén okozott, ukránok által okozott fegyveres kártételekben, vagyis a NATO nélkül nem tudná Ukrajna lőni Oroszország területeit, most meg tudja, hát ehhez mégiscsak van valami köze a NATO-nak. Tehát valahogy a bevonódásnak egy újabb lépését tettük meg. Ráadásul ebben az egészben az a legtanulságosabb és legfontosabb, hogy jól kell tudnunk bemérni – mert ha nem, akkor nagyot tévedünk – a szembenálló felek szándékát. És az oroszok függetlenül attól, hogy ki mit gondol az oroszokról, hiszen mégiscsak ők támadták meg Ukrajnát, egy inváziót indítottak, de az oroszoknak van egy nagyon világos célkijelölésük. Az oroszok azt mondják, hogy ők azért támadták meg Ukrajnát, mert Ukrajna be akart lépni a NATO-ba. Szerintem is a helyzet kulcsa Ukrajna NATO-tagsága, illetve ennek a kérdésnek a jövője. És az oroszok katonailag azt is bejelentették, hogy ők addig fognak előremenni Ukrajnába, amíg létre nem jön egy olyan terület, amin már nem tudnak úgy átlőni az ukránok, hogy orosz, tehát nem a megszállt, hanem a régi orosz területek lakosságában és városaiban okozzanak kárt. Tehát az, hogy meddig jönnek előre az oroszok, azzal is összefügg, hogy milyen fegyverekkel lövik Oroszország területét az ukránok. Minél jobb fegyverekkel lövik, az oroszok megmondták, annál előrébb fognak jönni. Persze senki sem tudja, hogy így lesz-e, vagy sem, de ez legalább egy tiszta beszéd. Tehát van egy kockázat. Pontosan látnunk kell, hogyha abban támogatjuk Ukrajnát, hogy Oroszország területét is lője, azzal közelebb hozzuk magunkhoz, közelebb hozhatjuk magunkhoz az oroszokat. Ezeket mind át kell gondolni. Én csak azt akarom Önnek jelezni mindezzel, hogy hétről hétre ilyen mély összefüggéseket is kibontó, konkrét lépések történnek. Mert a háborúba való besodródás nem egyik pillanatról a másikra történik. Annak van három fázisa. Van a beszéd, aztán az előkészületek és utána a pusztítás. A beszéden már túl vagyunk. Amiről most beszélgetünk mi, amit most elemzünk, az már az előkészületek kérdése, és azt jelenti, hogy centiméterekre vagyunk a tényleges pusztítástól.

De hogyha ez ilyen vitákat szül, és ekkora kockázatot jelent, akkor miért ilyen elszántak a nyugati politikusok abban, hogy továbbra is támogassák Ukrajnát?

Mert azt gondolják, hogy győzhetnek. Tehát én is sokat gondolkodom ezen, hiszen ők is épelméjű emberek, ők sem akarhatnak pusztítást és háborút, vagy legalábbis csak nagyon megalapozott okkal, és nyilván kell valami, ami az ő veszélyérzetüket alacsonyabb szinten tartja, mint a mienket. Egyébként ők is úgy viselkednének, mint mi. Azt gondolom, a földrajzi távolságnak itt van jelentősége. Tehát az, hogy az európai nagy államok messzebb vannak Oroszországtól, mint Közép-Európa, ez egy tényező. Hiszen ők úgy gondolkodnak, hogy van Ukrajna, mint pufferzóna, ami még köztük és az oroszok között van – meg persze Közép-Európa is. Hát régen is így volt, nem? Erre használtak bennünket. Tehát ők azt gondolják, hogy ők a tényleges kockázattól messzebb vannak, mint Közép-Európa. Ezen a közép-európaiak persze jajonganak, meg a magyar miniszterelnök itt veri a tüzet, meg riogat, meg a háború kártételéről beszél, ami lehet, hogy Közép-Európában igaz, no, de az Atlanti-óceán partján, Franciaországban, hát az hogy? Persze ez az érvelés kikapcsolja azt a körülményt, hogy a modern technológia számára már nagyobb távolságok hidalhatók át, mint a korábbi háborúkban, de mégiscsak az ő biztonságérzetük sokkal erősebb, mint a magyaroké. Arról nem beszélve, hogy ők nyertek már háborúkat. És ők most is azt gondolják, most már azt gondolom, hogy ez a legfontosabb ok, amiért másképp viselkednek, mint mi, hogy ők meg akarják nyerni ezt a háborút Oroszországgal szemben, le akarják győzni Oroszországot. Amit persze hol így mondanak, hol meg úgy, hogy az oroszok nem győzhetnek, de a lényeg ugyanaz: ők katonai sikert akarnak elérni Oroszországgal szemben – bármi áron.

Hetek óta utalunk vissza itt már az I. és II. világháború előtt történtekre, de ha a kimaradás kérdése szóba kerül, szinte napra pontosan 110 évvel ezelőtt, 1914. július 1-jén kelt levelében Tisza István akkori magyar miniszterelnök úgy érvelt Ferenc Józsefnek a háború elindítása ellen, hogy „az elképzelhető legrosszabb helyzet volna, egy nagy háborút szítanánk a legkedvezőtlenebb körülmények között.” Akkor Tisza hangját végül nem hallották meg Nyugaton. Mi kell ahhoz, hogy most erősebb legyen a magyar békepárti hang, mint akkor?

Érdekes a történeti visszatekintés. Múltkorjában is beszéltem itt arról, hogy mind a Tisza-korszakban, mind a Horthy-korszakban úgy kényszerítették bele Magyarországot a háborúba. Ezt utóbb többen, különösen ilyen liberális féle történészek vitatták, holott a tények teljesen világosak; se az I. világháborúban, se a II. világháborúban nem akartunk részt venni. A vita okán föllapoztam a Hitler és Horthy közötti tárgyalásoknak az írásos maradványait, abból teljesen világos, hogy Magyarország és a kormányzó iszonyatos nyomás alatt állt, hogy minél gyorsabban, minél több katonát vigyünk a frontra, mellékesen pedig minél több zsidót deportáljunk Magyarországról. Tehát óriási nyomás alatt volt abban az időszakban a magyar kormányzat. Én nem állítom, hogy ez, amit most mi elszenvedünk, és amivel én személyesen találkozom, már elérné ezt a szintet, mint ami akkor volt, de e felé haladunk. Tehát azt tudom mondani Önnek, hogy minden egyes európai uniós csúcstalálkozón a ránk és rám nehezedő nyomás nő. Tehát sosem csökken, nincs szünet, egyfolytában nő, és úgy érzem, hogy ennek még nincs vége. Tehát itt ellent kell állni. Itt a kérdés az, hogy van-e mögöttünk egy ország, hogy egységes-e Magyarország a béke ügyében, hogy kiállunk-e a béke mellett, és ki merjük-e azt mondani, hogy mi nem vagyunk hajlandóak meghalni Ukrajnáért? Mert végül is mindennek ez a veleje, ide jutunk: akarunk-e magyar vért adni Ukrajnában Ukrajnáért? És nem akarunk. És ugyan lehet erre mindenfajta háborúpárti, erőteljes kritikákat mondani, ezeket én vállalom, ott is vállalom, itt is vállalom, hogy számunkra a legfontosabb a magyar érdek, és ez a háború nem a mi háborúnk, ezt a háborút nem a mi érdekünkben vívják, ezt a háborút a magyaroknak nem szabad elszenvedniük, ebből a háborúból ki kell maradnunk. Ezt én vállalom természetesen akkor is, hogyha ez itt, a rádióban talán nem, de ott, Brüsszelben rendkívül népszerűtlen, időnként egyedül maradó álláspont. De állni kell a sarat. Végül is nem arra szerződtünk, hogy mindig jól fogjuk magunkat érezni, hanem arra szerződtünk, hogy el fogjuk végezni a munkánkat. Hát most ez a munka! Az igazság az, hogy van egy erős érvem azért, kár, hogy az érvek már nem számítanak lassacskán, és az érv úgy hangzik, hogy a NATO egy védelmi szövetség. Tehát azért hoztuk létre, illetve azért hozták létre, és mi azért csatlakoztunk, hogy biztosítva legyen a tagállamok védelme. És nem arra hoztuk létre, hogy egy olyan missziót szervezzünk, mondjuk, egy ukrán–NATO-missziót, amivel beavatkozunk a NATO területén kívüli fegyveres konfliktusba, és ezzel világháborús veszélyt teremtünk. Abszurd, hogy a NATO ahelyett, hogy megvédene bennünket, belerángat bennünket, mint tagállamot, egy világégésbe. Ez ugyanolyan abszurd, mintha egy tűzoltó úgy döntene, hogy ő lángszóróval jön tüzet oltani. Nem erre hozták létre a NATO-t. Tehát ez erős érv, ezen állok én, és azt kérem a magyaroktól minden választáskor, most is, hogy ebben támogassák meg a magyar kormányt.

A béke melletti állásfoglalás a célja a holnapi békemenetnek is a szervezők szerint, amelyen Ön is ott lesz, és beszédet mond. Mi a jelentősége ebben a helyzetben a békemenetnek, hogy’ látja?

A legfontosabb, hogy világossá kell tenni, hogy most már tényleg a háború és a béke között egyensúlyozunk. Tehát ki kell mondani, hogy érzékeljük a veszélyt, ugyanis nagyon sokan, különösen Nyugat-Európában, meg az általuk fizetett magyar baloldal is azt állítja, hogy nincs ilyen közvetlen háborús veszély, mint amiről mi beszélünk. De ki kell mondani, hogy de igenis van! És a háborús veszélyről azok tudnak nyilatkozni, akiket leginkább az fenyeget, és veszélyben érzik magukat, vagyis az emberek: a nép. Tehát legfontosabb, hogy ezt világossá kell tenni. És el kell mondani, hogy aki úgy beszél, mint egy háborúpárti, aki úgy szállít fegyvert, mint egy háborúpárti, aki katonákat akar küldeni, mint egy háborúpárti, az bizony háborúpárti. És ez igaz az európai vezetőkre, és igaz a magyar baloldalra meg az őket finanszírozó egész Soros-rendszerre is. Ez az első. A második dolog, amit világossá kell tennünk, hogy a magyarokban erős a békevágy, és mi nem hisszük azt, hogy Európa kibírna még egy háborút. Miután európai uniós választás előtt is vagyunk egy héttel, ez a békemenet emlékeztethet bennünket arra, hogy mégiscsak az Európai Uniót alapító atyáknak volt igazuk, mert ők arra az egy mondatra álltak rá, ott vetették meg a lábukat, ami úgy szólt, hogy Európa nem bír ki még egy háborút, ezért hozzuk létre az Európai Uniót. Tehát ez egy békeprojekt, ezt a háború ellen hozták létre, hogy még egyszer ilyen helyzetbe ne kerüljünk. Ehhez képest most maga az Európai Unió megy elől, és visz bele bennünket a háborúba. Ezt is világossá kell tenni, hogy mi nem azért léptünk be az Európai Unióba, hogy utána közösen viseljünk háborút, meg nem is azért, hogy 100 milliárd eurónyi pénzt öntsünk a háborúba. Zsákszámra döntik a pénzt oda, amit egyébként az adófizetők meg a cégek, mármint a magán- és cég-adófizetők dobnak össze, és ahelyett, hogy az európai gazdaságban maradna, Európát fejlesztenénk vele, elküldjük, elégetjük a háborúban. Már 100 milliárdnál vagyunk, és újabb és újabb igények fogalmazódnak meg. A háború egy olyan Moloch, egy olyan szörny, ami állandóan éhes, etetni kell. Pénzzel is etetni kell, és úgy látom, hogy az amerikaiak, legalábbis a demokrata kormányzat meg az Európai Unió vezetői készek is arra, hogy etessék. Ha minden pénzünket Ukrajnában fogjuk elkölteni, hogy’ fogjuk újraindítani az európai gazdaságot? Ezek mind olyan kérdések, amelyeket nyíltan neki kell szegezni az európai vezetőknek, és az európai választás épp arról szól, hogy világossá tegyük a számukra, hogy demokrácia van, és az egyre növekvő békepárti Európa hangját nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nemcsak a magyarok hangjáról van szó, vagyunk még azért jó néhányan olyan ország, akik a béke oldalára álltunk, állunk, vagy éppen most manőverezik át ide magukat. Tehát van egy békepárti európai közvélemény, aminek az akaratát figyelembe kell venni, és ezért egy jó európai választással le kell téríteni a háborús vezetőket a háborús ösvényről.

Igen, de azért ez felveti azt a kérdést is, hogyha az elmúlt heteket nézzük, akár a Fico elleni merényletet, akár a brüsszeli békepárti konferenciának a betiltását, hogy van a háborúpártiakban egyfajta indulat a békepártiakkal szemben. Mi lehet ennek az oka, és hogyan lehet ezt kezelni?

Minden háború első szakaszában így van ez. Nemcsak azokat a visszaemlékezéseket érdemes olvasni, amiket politikusok írtak, hanem az adott kor más szemtanúiét is, más írástudókét, művészekét, írókét, tudósokét. És minden nagy háború első szakasza egy erőteljes, morális nyomás alatt zajlott, ahol a háborúpártiak azt bizonygatták, hogy a kialakult konfliktusoknak nincs más, erkölcsileg helyes megoldása, csak a háború, ezért aki a béke oldalán áll, az valójában erkölcsileg helytelen álláspontot képvisel. Ez indulatos tömeggyűléseken és összecsapásokon is kiderült Franciaországtól egészen Magyarországig, és ahogy telt az idő, és kiderült, hogy a háború nem megoldás azokra a konfliktusokra, amelyek az európai nemzetek között létrejöttek, úgy tolódott el a háborúpártiak álláspontja a békepártiak irányába, illetve nőtt meg a békepártiak támogatása, míg a végén el nem következett a béke. De az I. világháborúban ez négy évbe telt, a másodikban öt évig tartott. Iszonyatos áldozatok vannak. A történelem arra való, hogy tanuljunk belőle. Ezt a négy-öt évet meg kéne spórolni. Tehát most, az elején is meg tudjuk mondani, hogy ennek a háborúnak nincs a harctéren megoldása. Aki ezt a háborút meg akarja nyerni a harctéren, az háborúra ítéli magát, és világháborút kockáztat. Hát spóroljuk ezt meg! Hát tanuljunk az előző példákból! Vegyük vissza a kezdeményezést, legyen tűzszünet, és kezdődjenek tárgyalások, még mielőtt egy nagy európai háború kellős közepén találnánk magunkat.

Az szinte minden választás előtt elhangzik, hogy sorsdöntő, hogy meghatározza a jövőnket, de azok alapján, amikről eddig szó volt, illetve ebben a jelenlegi helyzetben miben más ennek a választásnak a tétje, mint a korábbiak?

Valóban, ahogy Ön mondja, néha túl könnyen használjuk a sorsfordító meg történelmi szavakat, de az ember, amikor mondja, úgy érzi. Ezt a mentségünkre tudom fölhozni. És most is úgy érzem én magam is, hogy amikor majd visszanézünk erre az időszakra, erre a választásra, erre az esztendőre, akkor lehet, hogy azt fogjuk mondani, mint amit mondunk most 1914-ről, vagy mondunk 1939-ről, hogy ez volt az, amikor a nagy baj elkezdődött. Amikor az előkészületekből létrejött a tényleges, összeurópai bevonódást eredményező, kontinensnyi konfliktus. Ezt el lehet kerülni. Egyáltalán nem igaz, hogy minden háború előre meg van írva a csillagokban. Minden háború vezetői döntések következménye. És ha a vezetők észnél vannak, akkor nem lesz háború. Ha a vezetők úgy döntenek, hogy nem mennek háborúba, akkor az országok nem keverednek bele a háborúba. Ha a vezetők úgy döntenek, hogy a béke fontosabb, mint a háború, akkor béke lesz. Ezek emberi döntések. És az emberi döntések egyre-másra születnek meg, mint a beszélgetés elején is idézte. Most éppen az a döntés, hogy adjunk még több fegyvert Ukrajnának, és tegyük lehetővé, hogy a háború még inkább kiteljesedjék, kiszélesedjen. Ezek emberi döntések, ezek nem szükségszerűségek. És demokráciák vannak Európában, olyanok, amilyenek, néha szalajt a bicikli, de azért mégiscsak demokráciák. Rá kell szorítani a vezetőket arra, hogy békepárti döntéseket hozzanak, és a békepárti döntéseket egyetlen módon lehet kikényszeríteni a demokráciákban a vezetőkből: választással. Le kell szavazni a háborúpártiakat, a béke mellett kell szavazni, és a háborúpárti politikusokat el kell zavarni, és a helyükre békepárti politikusokat kell hívni. Most az Európai Parlamentbe például nem háborúpárti képviselőket, tehát, mondjuk, Magyarországon nem a magyar baloldal képviselőit, hanem békepárti képviselőket lehet és kell küldeni. Ma Magyarországon csak a Fidesz és a KDNP áll ki a béke mellett, tehát akkor küldjük őket az Európai Parlamentbe, ha békét akarunk.

Az orosz–ukrán háború kockázatairól, a holnapi békemenetről és a választás tétjéről is kérdeztem Orbán Viktor miniszterelnököt.

(Miniszterelnöki Kabinetiroda)