Nagy Katalin: Köszöntöm a stúdióban Orbán Viktor miniszterelnököt. Jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

NATO-csúcsról érkezett, az elmúlt hétvégén pedig európai uniós csúcson is részt vett. Hogy érzékeli, változott a vélemény az orosz–ukrán háborúról?

Valóban diplomáciai nagyüzem volt az elmúlt tíz napban. Erre meg is volt minden okunk: romló háborús helyzet Ukrajnában, háborús infláció, az ajtón kopogtató háborús gazdasági válság és egy közvetlen energiaválság. Ez nagyjából a kínálat, amiből dolgoznak ma Európa politikai vezetői. Az eurócsúcs olyan régen volt, hogy nem is tudom, érdemes-e arról még beszélni. Talán annyit érdemes mondani, hogy Ukrajna tagjelölti státuszát megadtuk. Egy bonyolult folyamat, amíg valaki egy Európai Unión kívüli országból európai uniós taggá válik. Van három-négy komoly stáció, amin keresztül kell menni. A kezdőlépés a tagjelölti státusz, ami nem jelenti azt, hogy meg is kezdődnek a tárgyalások, mert ahhoz, hogy a tárgyalások megkezdődjenek, feltételeket kell teljesíteni. Ez bennünket, magyarokat azért érint, mert az ukránoknak, ha tárgyalást akarnak, teljesíteniük kell azokat az európai uniós, mondjuk úgy, hogy elvárásokat, ideértve a mi magyar elvárásainkat is, amelyek az ott élő kisebbségekre, így a Kárpátalján élő magyarokra is vonatkoznak. Sokkal jobb helyzetben vagyunk az ott élő magyarok jogainak érvényesítése tekintetében, mint lennénk, hogyha Ukrajna nem kérte volna a tagjelölti státuszt. Az elnök föl is hívott. Új dolog is történt: megköszönte azt a segítséget…

Talán meglepte őket – nem? –, hogy Magyarország is támogatja.

Igen, talán. Megköszönte azt a segítséget és támogatást, amit nyújtottunk, hiszen nyújtunk energetikai támogatást, hogy befogadtunk, azért beengedtünk az országunkba több mint 800 ezer ukrán menekültet. És van egy programunk, amelyben egyébként ukrán diákoknak adunk, sok száz ukrán diáknak adunk Magyarországon ösztöndíjat, hogy békében tudjanak tanulni. Az unió ennyiben fontos ülést tartott. Persze semmi sem fenékig tejfel, mert hiába akartuk, ott vállvetve néhány más országgal, osztrákokkal, szlovénokkal, nem tudtuk elérni, hogy Bosznia-Hercegovina be tudjon kerülni a tagjelölti státusszal rendelkező országok körébe. Tehát még mindig értetlenség vagy nem kellő tudás mutatkozik az európai nyugati vezetők tekintetében arról, hogy a Balkán bővítése, illetve fölvétele az Európai Unióba mennyire létszükséglet lenne mindannyiunk számára egész Európában. A most erősödő, sőt rohamosan erősödő migrációs nyomás pedig adna közvetlen bizonyítékot is arra, hogy fel kell venni ezeket az országokat az unióba. Szóval az ukránok igen, de a bosnyákok egyelőre nem, de folytatjuk a küzdelmet az osztrákokkal, szlovénokkal, horvátokkal, hogy ez bekövetkezzen. A NATO egy súlyosabb eset volt. Az európai uniós csúcson még csak-csak túllendültünk, bár ott is kellett azért figyelmeztetéseket, ilyen szelíd figyelmeztetéseket átadnunk, hogy ne próbálkozzanak egy újabb, hetedik szankciós csomaggal, különösen úgy nem, hogyha abban gázra vonatkozó korlátozásokat is terveznek, mert Magyarország számára ez nem is tárgyalási alap. Az olajról még hajlandóak voltunk tárgyalni, és tudtunk kötni egy kompromisszumot, és kaptunk egy kivételt, és így a magyar gazdaságot talán sikerült megmenteni, de a gáz esetében ez sokkal súlyosabb volna, mármint ha a gázra is szankciókat vetnének ki Brüsszelben. Ezért mi erről nem is vagyunk hajlandóak tárgyalni. Tehát jeleztük az elején, hogy olyan javaslatról, amely a Magyarországra érkező gáz korlátozásáról szól, az orosz gázhoz való hozzáférésünket nehezítené el, nem tárgyalunk. Tehát nem arról van szó, hogy keresünk kompromisszumot, hanem nincs miről tárgyalnunk. Ennyit az uniós barátságos és könnyed brüsszeli csúcsról. A NATO nehezebb volt. Lassan szembe kell nézni a realitásokkal akkor is, hogyha ez nem tetszik az embernek. Még nem tart itt a NATO, de közelít ehhez a ponthoz. Tehát mindenki az ukránok oldalán áll természetesen, mert az a közfelfogás, mi is ezt valljuk, hogy akármilyen viták is voltak Ukrajna és Oroszország között, akármennyire is előkészítették az oroszok ezt a konfliktust a tekintetben, hogy felvetették a biztonsági igényeiket, amikről mi nem voltunk hajlandóak igazából tárgyalni, ez mind igaz lehet, de ez semmiképpen nem ad elegendő választ és indokot arra, hogy egy ország megtámadjon egy másikat, és nyílt háborút indítson. Még hogyha az oroszok ezt nem is hívják nyílt háborúnak, hanem különleges katonai akciónak nevezik. Tehát mindenki az ukránok oldalán van, hiszen az ember a megtámadott oldalán szokott lenni, és szurkol is a megtámadottnak természetesen. De miután háborúról van szó, ahol tízezrek halnak meg, és ez a szám nagyon könnyen elérheti a százezreket is, ugye, nem akar ebbe belekeveredni, mert ez nem Magyarország háborúja. Nekünk ebből ki kell maradnunk. Ez két szomszédos szláv ország háborúja, a NATO pedig egy védelmi szövetség. És voltak olyan remények, hogy lehet úgy sikeres háborút vívni az oroszokkal szemben, hogy az ukránok harcolnak, és azok az országok, amelyek fegyvert szállítanak – akik közé mi nem tartozunk, mert szerintünk az már félig a háborúba való belesodródást jelentené –, tehát lehet úgy háborút nyerni az oroszok ellen, hogy az ukránok harcolnak, és hátulról néhány nyugati ország pedig nagy mennyiségű fegyvert szállít. Azonban a háborúban a fegyver nagyon fontos, de a legfontosabb a katona, az pedig fogytán. Tehát lassan szembe kell nézni azzal a realitással, hogy egyik oldalon van egy 138 milliós Oroszország, a másik oldalon pedig van egy harminc-egynéhánymilliós Ukrajna, amelyet ugyan az amerikaiak meg az angolok elég jól fölszereltek fegyverzettel, és sok katonájukat elég jól ki is képezték, tehát komoly haderőt jelent Ukrajna, és hősiesen is harcolnak, hiszen a hazájukat védik, de lassan azért a katonai realitások érvényre jutnak. Most még nem beszéltük meg azt, hogy mi lesz abban az esetben, hogyha az ukrán front összeomlik, tehát ez a kifejezés még nem hangzott el, de az a kifejezés, hogy a helyzet egyre rosszabb, hogy naponta száz-ezer katonát veszít Ukrajna, egy részük meghal, a másik részük pedig alkalmatlanná válik a további katonai teljesítményre, mert megsérül vagy eltűnik, szóval nagyon súlyos a helyzet. Én úgy jöttem haza, hogy egyfolytában égett a piros lámpa a fejemben, és hallottam a vészcsengőt. Tehát ez a front, ami most, ha kimondja ezeknek a városoknak a nevét, ahol a front most húzódik, úgy tűnik, hogy nagyon messze van. Tehát Luhanszk meg Donyeck, ugye, ezek nincsenek benne a mindennapi magyar kultúrában. Ezek valahogy olyan idegen, távoli helyeknek tűnnek, de hogyha gyorsan változik a katonai helyzet, amire minden esély megvan, akkor egyre inkább olyan városok nevét fogjuk majd hallani, amiket már ismerünk. Mert a háborús zóna sokkal gyorsabban közeledik majd Magyarországhoz, mint amire egyébként ma, fölteszem, a rádióhallgatók nagy része gondol. Úgyhogy úgy jöttem haza, hogy sürgősen be kell rúgni a motorokat, a kurblikat meg kell tekerni, és a haderő-fejlesztési programot két-háromszorosára, sebességében két-háromszorosára kell növelni. A haderő-képességeinket, a védelmi képességeinket meg kell erősíteni, ebből a félbékés, félveszélyhelyzeti állapotból ki kell rántanunk a hadseregünket, és nagyon gyors képességfejlesztési munkát kell elvégeznünk. Tehát ez a békeidőre jellemző, nyolc órás munkaidő, meg ezeknek most vége van. Még nem tudom pontosan, milyen formában fogjuk ezt megtenni a hadügyminiszter úrral meg a hadsereg parancsnokával, de meg kell találnunk a módját annak, hogy egy emberfelettinek tűnő munkával, erőfeszítéssel a védelmi képességeinket radikálisan megnöveljük. A NATO is érzi, hogy baj van. Hoztunk döntést arról, hogy meg kell erősíteni a NATO keleti szárnyán lévő országokat. Mi ide tartozunk, tehát ez Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia. Itt komoly katonai erősítéseket kell végrehajtania a NATO-nak, mert ha baj van, akkor már hiába kapkodunk. A védelemre való fölkészülés csak években mérhető, jó esetben félévekben. Amikor a baj beütött, akkor már hiába akarunk kiképezni több katonát, hiába akarjuk korszerűsíteni a fegyverrendszereinket, hiába akarjuk a minőségét növelni, a védelmi minőségét és képességét a katonáinknak, ha előtte ezt nem tettük meg, azt néhány hét alatt, amikor már a baj közel van, nem lehet megtenni. Tehát ha békét akarunk, akkor most kell jelentősen megnövelni a katonai képességeinket. Így is jöttem haza, megfeszített munkát fogok kérni a minisztertől, a honvéd vezérkartól, amit most újra felállítunk, és minden egyes katonatiszttől meg a beosztottaiktól is a következő hónapokban.

Lehet, hogy a NATO számára nem elsődleges szempont, de az Európai Unió vezetőinek elsődleges szempontnak kellene annak lennie, hogy hol tart a gazdaság Európában – ha tetszik –, a világgazdaság az egész világon. Tehát az, hogy egy gazdasági válsághelyzet van, hogy háborús infláció van, ami tönkretesz minden gazdaságot, nemcsak a magyar gazdaságot, a nyugati gazdaságokat ugyanúgy tönkreteszi. Ez miért nem szempont?

Szempont ez, csak ez két egymást kizáró téma vagy szempont, amit nagyon nehéz összeegyeztetni. Mert egyfelől itt van ez az ukrán–orosz háború, ahol segítséget akarunk nyújtani az ukránoknak, és bár Magyarország sosem volt híve a szankciós politikának, de valamilyen okból az uniós országok nagy része hisz abban, hogy szankciókkal eredményt lehet elérni. És miután az európai egységet nem akarjuk megbontani, és nem akarunk minden héten vétózni valamilyen új szankciós intézkedést, ezért inkább úszunk az árral. Nem szeretem az ilyesmit, nem is a magyar karakternek való, de az elviselhetetlen lenne Magyarország számára, hogy miközben mindenki hisz valamilyen gazdasági intézkedés jótékony hatásában a háborút illetően, mármint az ukránokat megsegítő hatásában hisz, aközben egy ország folyamatosan képviselve a saját álláspontját minden egyes ilyen szankciós lépést megakadályoz. Ez vállalhatatlan egy olyan közösségben, amely az együttműködésre, a lojalitásra, az egymás kölcsönös tiszteletére épül. Tehát vannak pontok, amiket kiválasztunk, ahol nem engedünk, mert az már élet-halál kérdése a magyar gazdaságnak. Ilyen az energia kérdése. A többi ponton pedig csak azt tudjuk mondani, hogy ha így látjátok, hogy ez jó, és mindenki így látja rajtunk kívül, akkor nem akarunk abba a helyzetbe kerülni, mint a viccbéli autós, aki szembemegy a forgalommal, ugye, mindannyian ismerjük ezt, tehát megkímélném Magyarországot ettől a helyzettől. Ez csak oda vezetne, hogy elveszítjük a szövetségeseinket és elveszítjük a támaszainkat meg az együttműködés lehetőségét Európában. Tehát ott, ahol nem életbevágó a dolog Magyarország számára, ott engedünk, ott, ahol meg meg kell vetni a sarkunkat, ott nem engedünk, hanem nem jönnek létre döntések. Ha megengedi, itt tennék egy megjegyzést, mert a vétó szó gyakran hangzik el, ami egy félrevezető kijelentés, ugyanis Magyarország nem vétózik. Az unióban nem úgy van, hogy valahol születik egy döntés, amit a tagállamok vagy jóváhagynak, vagy nem. Hanem úgy van, hogy minden döntés akkor jön létre, ha minden tagállam egyetértett. Tehát nélkülünk nincs döntés, nincs mit megvétózni. Tehát ez egy együttdöntési folyamat, ezért mi nem megakadályozunk valamit, hanem miután nem vagyunk része egy döntésnek, a döntés nem tud megszületni. Ez egy egészen más, nemcsak jogi, hanem politikai logika is, mint amit talán sokan gondolnának. Az egyik problémánk az, hogy az unió nagy része hisz abban, hogy a szankciókkal eredményt lehet elérni, ugyanakkor meg nyilvánvaló, hogyha nincs béke, akkor a gazdaságunk folytatja és menetel a recesszióba, mármint a gazdasági visszaesésbe. És a két dolog, amit a háború ügyében tenni akarnak az uniós vezetők, meg ami az Európai Unió gazdasági érdeke lenne, azok szemben állnak egymással. Ugyanis nem szankciókra volna szükség, hanem azonnali tűzszünetre, azonnali béketárgyalásokra.

Erről más nem beszél?

Nem, ebben én vagyok az egyetlen. Néha kicsit furcsán is érzem magam. A magyarok végül is egy szabadságharcos nép, meg ki szoktunk állni a saját érdekeinkért akkor is, ha az konfliktussal jár. Ritkán van az úgy, hogy Magyarország egymaga van a szelíd oldalon, vagy ha úgy tetszik, a galamb oldalon, és mindenki más pedig héja. Mi is jobban szeretjük a konfliktusokat inkább kibeszélni és megvívni a küzdelmeket, de most itt nem egy intellektuális vagy politikai vitáról van szó, hanem háborúról. Képzelje el, hogyha igaz, hogy minden nap száz-ezer ukrán katona esik ki a hadseregből, az tíz nap alatt, mondjuk, ha a középértékkel számítok, az is ötezer, az száz nap alatt ötvenezer. Tehát itt azért ez ennyi család, ennyi apa, anya, gyerek. Szóval a humán dimenziója ennek az egésznek borzalmas, ami ott történik. Ez tragikus. És itt Magyarországnak szerintem a béke oldalán kell lennie. És most az emberéleteken túl is azt kell mondanom, a háborús inflációt nem lehet másképpen, amitől mindenki szenved, egész Európa, de most már Amerika is, azt nem lehet másképpen megakadályozni, csak úgy, hogyha a háborúnak vetünk véget. Tehát olyan nincs, hogy van egy háború, van egy háborús infláció, és sikerül megfékezni az inflációt. Annyit tudunk tenni, amennyit Magyarország egyébként szinte egyedül egész Európában tesz, hogy bizonyos termékeknek az árát hatóságilag korlátozza. És hogy az infláció nem 15 százalék Magyarországon, hanem 10 vagy 11, de, mondjuk, Észtországban meg Litvániában 18 meg 20, de Lengyelországban és Csehországban is előttünk vannak. Tehát az az igazság, hogy háborús inflációt időlegesen és részlegesen lehet megfékezni. Véget vetni neki úgy lehet, hogy véget vetünk a háborúnak. Ezért Magyarországnak és szerintem az összes európai országnak az volna az érdeke, hogy minél hamarabb vége legyen a háborúnak. Ahhoz meg nem szankciókat kell kivetni, hanem el kell érni, hogy tűzszünet legyen. Az úgy szokott lenni, hogy először tűzszünet, utána pedig meg kell egyezni a béketárgyalások feltételeiről és kereteiről. És akkor béketárgyalások vannak, és amíg a béketárgyalások zajlanak, addig nincsen háború, addig visszazökkennek a gazdaságok is a normális működési rendbe, és akkor mindenki jól jár. A békével mindenki jól járna, de egyelőre – még egyszer mondom – rajtunk kívül mások nem ütik meg ezt a hangot, úgyhogy Európa és Amerika továbbra is szenved. Voltam a parlamentben is a napokban, ott volt vita, és úgy látom, hogy nem mindenki érti még, hogy milyen nehéz a helyzet. Tehát én értem, hogy mindenki hirtelen előáll igényekkel, részben fejlesztési részben fizetésemelési igényekkel, ráadásul magasakkal, 20-30-40 százalékokról meg duplázásokról beszélnek, és én próbálom elmondani ott is meg itt is, hogy háborús helyzet van, és most mi nem támadunk, hanem védekezünk. Tehát nem most van az ideje annak, hogy előre tudjunk lépni egyet vagy kettőt, mondjuk, fejlesztésekben vagy akár bérkérdésben. Most annak van itt az ideje, hogy megvédjük azt, amit elértünk. Tehát a siker, az eredmény ma az, ha nem csúszunk vissza, hanem meg tudjuk vetni a sarkunkat vagy a lábunkat, és nem engedjük, hogy a háborús helyzet visszatoljon bennünket a gazdasági fejlettség meg az életszínvonal tekintetében. És ezért tettem világossá már az eskütételem időszakában is, hogy amire vállalkozni tudunk ma jó lelkiismerettel és őszintén, az, hogy megvédjük azt, amink van: teljes foglalkoztatást, családtámogatási rendszert, rezsicsökkentést és a nyugdíjakat. Ha ezeket meg tudjuk védeni, akkor Magyarország már nagyon nagy teljesítményt tett le az asztalra. A legtöbb ország erre most sem képes, és nem lesz képes a jövőben sem.

Határvédelmi egységek létrehozására van szükség azért, mert elképesztő a nyomás a déli határon. Ezt a NATO is állítólag észrevette, majd kíváncsiak vagyunk, hogy a védekezés érdekében mit tud tenni, és segít-e azoknak az országoknak, amelyek ott vannak a határnál, mint például Magyarország. Milyen létszámú lesz, tudunk-e már valamit a határvédelmi egységekről?

Amit fontos talán mindannyiunknak észben tartani, hogy Magyarország különleges helyzetben van. Nehezebb helyzetben van, mint bármelyik európai uniós ország. Mert olyan országok vannak, akiket érint az ukrán menekültek áradata, mondjuk, Lengyelországot. Meg olyan is van, akiket érint a délről érkező migránsáradat, mondjuk, Horvátország, Szlovénia vagy Románia. De olyan, hogy mind a kettő óriási súllyal érintse, az jószerivel csak Magyarország, valamelyest Románia, de igazából csak Magyarország. Bennünket egyszerre sújt 800 ezer menekült Ukrajnából, és csak az év eddig eltelt időszakában több mint százezer illegális határátlépő délről. Tehát az, hogy ez a két teher egyszerre nyomjon egy országot, példátlan. Ezt én próbálom mondani az uniós országoknak, hogy ráadásul ez nemcsak a mi problémánk, ez nemcsak egy magyar ügy, mert hiszen a migránsok is, ha bejutnak az illegális migránsok, azok majd előbb-utóbb megjelennek az osztrák–magyar határnál, és az ukrán menekültek is csak részben maradnak Magyarországon, nagy részük innen tovább megy nyugat felé. Tehát az, hogy megsegítsék a magyar határvédelmet Brüsszelből, az nemcsak egy magyar érdek, hanem ott a belső, nyugalmas Európában élő minden nemzetnek, népnek az érdeke. Mert mi fogjuk föl megint azokat a csapásokat, amelyeket egyébként Európa kap. És ehhez nekünk pénzügyi segítség, támogatás meg biztatás jól jönne, de inkább támadásokat szoktunk kapni, ilyen emberi jogi támadásokat, nem pedig pénzügyi segítséget. Én ezt fölvetettem, továbbra is napirenden tartom. Logikus lenne, vagy elvárható lenne az uniótól, hogy Magyarországnak ezt a sajátságos helyzetét elismerje, és a megfelelő pénzügyi támogatást megadja. Hogy milyen súlyos a helyzet a déli határon, arról azt tudom mondani, hogy tavaly egész évben elfogtunk 400 embercsempészt. Most nem az illegális határátlépőkről beszélek, hanem azokról, akik szervezik az ő törvénytelen bejutásukat Magyarország területére. Elfogtunk 400-at. Idén már elfogtunk 750-et! Tehát nemcsak arról van szó, hogy több a migráns, hanem az üzlet mérete is nő, mert, ugye, itt pénzről van szó. És miután az élelmiszerellátás problémái Afrikában és Ázsiában már érződnek, a háború következményei ott is megjelennek, egyre több ember indul meg, illetve egyre nagyobb üzletet látnak az embercsempészek abban, hogy rávegyenek tömegeket arra, hogy induljanak meg Európa felé. És miután Ukrajna adta a világ búzaexportjának több mint 10 százalékát, és a kukorica exportjának pedig több mint 15 százalékát, ez most hiányzik elsősorban az ázsiai és az afrikai piacokról. Ott éhínség fenyeget. Egy élelmiszerválság rémképe rajzolódik ki előttünk, ami migrációt gerjeszt, és ezeknek az embereknek egy része, mint illegális migráns megjelenik Magyarország határainál. És miután ebben óriási üzlet van, az embercsempészek száma is megnő. A napi híradásokból is lehet látni, hogy hogyan kapcsoljuk le őket. De ez a hullám nőni fog; ahogy a helyzet súlyosbodik, úgy nő a hullám is. Nem tudjuk megállítani a migránsokat azzal a szervezeti erővel, ahogyan eddig képesek voltunk rá, mármint ahogy eddig képesek voltunk megállítani. Ugye, mit csináltunk eddig? Katonákat és rendőröket vezényeltünk oda. Most, hogy a háborús zóna közeledik Magyarország keleti határaihoz, minden egyes perc, amit a katonáink nem fölkészüléssel, a védelmi képesség megerősítésével, mondjuk úgy, hogy gyakorlatozással töltenek el, luxus, megengedhetetlen, kidobott idő. Tehát a katonákat onnan le kell vezényelni, hogy részt tudjanak venni a magyar hadsereg fölpörgetett fejlesztési programjának a végrehajtásában. A rendőröknél meg az a helyzet, hogy úgy vezényeljük őket oda. Ahonnan odavezényeljük őket, ott ők hiányoznak, nemcsak a családjuknak, hanem a közrend meg a közbiztonság fenntartása szempontjából is hiányoznak, tehát a békés, nyugodt, kiszámítható polgári élet megteremtésében nem tudnak, mondjuk, Szombathelyen meg Veszprémben részt venni, mert lent kell lenniük a határon. Ráadásul a munka megterhelő, messze a családtól, ott is fogy a lelkierő meg a fizikai erő is. Tehát ez sem megoldás. Ez átmenetileg jó volt, egy-két évig elment, de erre most már nem tudunk építeni. Eljött a pillanat, amikor muszáj megszerveznünk egy új, hívjuk úgy, hogy határvadász-rendszert. Tehát egy határőrséget, amely határvadász századokból áll. Most ezt a munkát a belügyminiszterre bíztuk rövid határidővel. Ha megbirkózik vele, akkor a Belügyminisztérium keretein belül építjük föl ezt a határvadász képességet. Új embereket kell fölvennünk, ezrével kell, tehát itt nem tíz meg száz emberről beszélünk, itt két-négyezer embert kell fölvennünk csak határvadász, határvédelmi szolgálatra. Ez egy nagy munka, őket ki kell képezni, azért ott mégis emberekkel szemben kell intézkedni, tehát nem egyszerűen csak fizikailag kell őket fölkészíteni, hanem az emberi jogok ismerete, jogszabályismeret, mit lehet tenni, mit nem, ezekből mind ki kell őket képeznünk ahhoz, hogy civilizált módon tudjuk megvédeni határainkat. Ott azért most már riasztó lövések is vannak, tehát ha valaki figyeli a déli helyzetet, akkor látja, hogy egyre erőszakosabbak az embercsempészek és az illegális migránsok, és erőszakkal szemben plüssmacikkal és virágcsokrokkal nem lehet védekezni. Tehát nekünk most néhány ezer jól kiképzett határvadászra lesz szükségünk a következő hónapokban. Ha a belügyminiszter megoldja, akkor ez a Belügyminisztérium keretein belül marad, ha nem, akkor attól függetlenül, azon kívül kell majd megoldanunk. Van arra is egy tervem, hogy hogy tudnánk ezt a Belügyminisztérium nélkül is fölépíteni. De jobban örülnék, ha sikerülne azon a kultúrán belül tartani a határvadászokat, ami ma a rendőrséget jellemzi, amiről mindenki elismerőleg beszél. Egy nagyon komoly, nem egyszerűen csak hatékony, hanem polgárbarát kultúrájú testület is lett a rendőrség az elmúlt tizenkét évben, és ha azon belül tudunk valamit megoldani, az azért majd jótékony hatással lenne az állampolgár–rendőr, migráns–rendőr kapcsolatra is. Ha ez nem megy, akkor azon kívül, egy kicsit nyersebb formában kell fölépíteni a védelmi képességünket.

Nem tudtunk minden kérdést szóba hozni, de talán majd legközelebb. Köszönöm! Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.

(miniszterelnok.hu)