Régen ment ez fölszólítás nélkül is.

Jó reggelt kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm szépen, hogy meghívtak ide, maguk közé, erre a számomra inkább író-olvasó találkozóra. Fogok beszélni természetesen a szuverenitásról is, ha már egy ilyen konferenciára kaptam meghívót, de inkább arról beszélnék, ami engem jobban izgat, az pedig a Századvégnek a története, hiszen végül is két oka is lehet annak, hogy meghívtak ide, maguk közé. Az egyik, hogy a szuverenitás mégiscsak egy államjogi kategória, a magyar államot pedig a magyar kormány irányítja, annak én is tagja vagyok, van valami közöm a szuverenitás kérdéséhez. De van egy másik ok is, ez az, ami engem talán jobban érdekel most, ez a harminc év. Hiszen Önök azt állítják, hogy a Századvég ma harminc éves, és ezt ünnepeljük. Az én órám másképp működik. Szerintem a Századvég lassan negyven éves, és erről szeretnék néhány szót szólni.

Visszább megyek az időben, mint Fűrész Gábor tette ezt, mert persze lehet, hogy a Századvég, mint intézet harminc éve született, de a fogantatása sokkal régebbre, a nyolcvanas évek derekára tehető. Mondom a fiataloknak: akkor kezdődtek a nagy dolgok. Hiszen a Századvégnek az előzménye a Századvég folyóirat volt, és én annak is tagja lehettem, néhány itt ülő ős öreg emberrel együtt, egyfajta alapító atyaként. Harmincévente egyszer talán nem árt beszélni a születést megelőző, fogantatáshoz kapcsolódó időszakról sem. Születésnapkor is így szokott ez lenni, előbb vagy utóbb valaki elmondja, leginkább az édesanya, hogy hogy’ is volt azon a napon, amikor az ember megszületett.

Ezért ha megengedik, kezdjük azzal, hogy honnan van az intézet neve. Vannak, akik nem pontosan értik, hogy mit akartunk ezzel mondani, és csak annyit gondolnak róla, hogy a rendszerváltás valahogy a XX. század végére esik, ez akkortájt történt, tulajdonképpen ott és akkor ez egy megfelelő név lehetett. Vannak persze fiatalok, akik ezt most már unják, és a névválasztást kevésbé tartják szerencsésnek. Ők inkább Arany János álláspontján vannak: „Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár – Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár.” És úgy érzik, hogy ehhez a Századvég nevű dologhoz nekik személyesen már jóval kevesebb közük van, hiszen 2023-ban ez egy teljesen idétlen név, egyáltalán nem állja meg a helyét. A szemtelenebbek meg azt is mondják, hogyha ránk hallgatnak, akkor még hetven évig kell várni, hogy ismét értelme legyen egy ilyen intézetnévnek. Talán ezt elfogadhatjuk a fiataloktól. Fontos, hogy legalább néha legyen igazuk, és hadd hihessék azt, hogy új idők jönnek, amelyek új feladatokat és új embereket követelnek, hiszen végül is így áll a helyzet. Talán annyit elfogadhatunk a névválasztással kapcsolatos ügyetlenséget feltételező kritikus hangokból, hogy valóban, akkortájt elég amatőrök voltunk. 1985-ben vagyunk, 1984/85-ben vagyunk, különösen amatőrök voltunk, ha a kommunikációs kérdésekről van szó. De talán így, utólag elmondhatjuk, hogy a tapasztalatlanság nem hiba volt, hanem ilyen modern közgazdász nyelven inkább azt mondhatjuk, hogy hozzáadott érték. Hogyha tapasztalt, vén rókák lettünk volna, akkor talán bele sem kezdtünk volna az egészbe. Úgyhogy a fiataloknak mégiscsak lehet igazuk, különösen, hogyha saját magukról van szó.

Tisztelt Konferencia!

Miért is kezdtünk bele ebbe az egészbe? Az egész dologba azért kezdtük bele, hogy Havelt idézzem: „mert hazugságban nem lehet élni.” Ez volt a mi generációnk meghatározó életélménye. Ha nem mondhatod el, amit látsz, gondolsz vagy érzel, akkor abba bele fogsz betegedni. Belebetegedsz, és utána bele is pusztulsz. Mi mindig is csodáltuk a szüleinket, hogy nem pusztultak bele, sőt helytálltak, és kibírták, valahogy megoldották azt, hogy az életük nagyobbik részét hazugságban, egy hazug rendszerben kellett leélniük. De a mi nemzedékünk úgy gondolta, hogy köszönjük szépen, látjuk, hogy ezt így is lehet, de ezt inkább mi nem akarjuk folytatni. Valami egészen mást szeretnénk, ezért nem színleltünk, és időnként – különösen estefele – már hangosabban azt is kimondtuk, hogy utáljuk a kommunistákat, mert mégiscsak ők kényszerítenek bennünket erre az életre, és ideje, hogy valamit ezzel kezdjünk. És a kérdés csak az volt, hogy ez az életérzésünk talál-e valamilyen megfelelő kifejezési formát az egyetemi életben szokásos baráti kocsmázáson, világmegváltó éjszakai beszélgetéseken és a lányok elismerésének begyűjtésén túl. Örök hála az idősebb generációnak! Mondok neveket is, akiknek hálásak lehetünk, és én személyesen is hálás vagyok: Stumpf, mármint Stumpf István professzor úr, aki itt van közöttünk. Kéri, Kéri László, aki talán meglepő, de mégis nagyon sokat köszönhetünk neki. Fellegi Tamás, aki talán nincs itt, de szintén fontos tanárunk volt. Varga Csaba, mármint a jogfilozófus. Vagy Csapody Miklós, aki nem is tudom, merre van, ha megvan még egyáltalán, aki az erdélyi magyar irodalom történetét tanította nekünk még a nyolcvanas évek közepén. Ebből lett, ezekből az idősebbekből és az itt leírt életérzésből lett a Bibó kollégium. Ez volt a szabadság kis szigete, amiről azt gondoltuk, hogy első tettnek nem volt rossz. De azt is gondoltuk, hogy kevés, hiszen a végcél a szabad élet, nem pedig egy szabad egyetemi öt év. Azt akartuk, hogy a kommunisták bukjanak meg, a szovjetek húzzanak el, és azt gondoltuk, hogy második lépésnek a kollégium után éppen jó lesz egy folyóirat. Így jött létre a Századvég nevű folyóirat mintegy második lépésként, abból a gondolatból kiindulva, hogy a szabad élet a szabad beszéddel, a szabad beszéd pedig a szabad írással kezdődik. Aztán ha leírtuk, akkor majd terjed, és a szabadság újabb szabadságot és újabb szabad embereket szül. Ez volt a Századvég megalakulásának a filozófiája.

Két dolog volt, ami megkülönböztetett bennünket az ekkortájt szerveződő többi ellenzéki mozgolódástól. Az egyik, hogy mi voltunk a legtapasztalatlanabbak, és ezzel szoros összefüggésben a második pedig az, mi voltunk a legradikálisabbak. Ez egy olyan erény, amit a Századvégnek sikerült átmenteni, mint az előbbi fölmérésből is látom. Mi nem akartunk hallani hosszú átmenetről, konszolidált reformokról meg lassú változásokról. Jól emlékszem, amikor Kis Jánosék, a Beszélő kör kiadta – a pontos évszámot is tudnom kéne, 1985 után vagyunk – azt a szamizdatját, kötetét, aminek az volt a címe, hogy „Kádárnak mennie kell.” Akkor emlékszem, Kövér megpödörte a bajszát, és azt mondta: „Kádárnak? Hát a rendszernek kell mennie!” Tehát a radikalizmus-különbözőség az akkori ellenzéki mozgalmak esetében ebből a kis történetből elég jól kiolvasható. Folyóirat: legyen neki címe, legyen neki neve. Elveszett a magyar sajtótörténet bugyraiban sajnos, de az első ötlet nem a Századvég volt, hanem a Váltóláz. Ülhetnénk most egy Váltóláz-konferencián is, de szerencsére nem ez történt, pedig jó ötlet volt, mert a hangulatunkhoz is meg a kor hangulatához sokkal inkább illett a kicsit akadémikusnak hangzó Századvéghez képest a fiatalos és mozgalmár Váltóláz. Az igazság az, hogy mi sokan voltunk 1985 táján, akik már abban gondolkodtunk, hogy az oroszok pár éven belül arra kényszerülnek, hogy innen kivonuljanak, a kommunistákat el lehet küldeni a történelem szemétdombjára, és véget ér a rövid XX. század, amelynek Magyarország, ugye, több ízben is vesztese volt. És ezért a Váltóláz ötletet kiszorította a Századvég, hogy mindjárt itt van valaminek a vége, és a Századvég sokkal jobban visszaadja ezt az egész hangulatot, mint a Váltóláz, mert nem egyszerűen csak arról lesz szó, gondoltuk mi, mint ’56-ban volt, hogy volt egy kéthetes váltólázunk, hanem itt egy olyan átalakulás történik, amely nem rendeződik vissza, hanem már lezár egy korszakot, és egy új korszakot meg is nyit. Nem voltunk jósok természetesen, nem tudhattuk biztosan, hogy ez így lesz, de annyit azért láttunk, hogy fölidézzem az akkori beszélgetéseinket, hogy a szocialista világ gazdasági erőtartalékai elfogytak, Lengyelországban él az ellenállás, a Szovjetunió peremállamaiban fölélednek a politikai mozgalmak, és nagy valószínűséggel a Szovjetunió szélén elhelyezkedő peremállamok le is fognak válni. Hogy magát a Szovjetuniót sem tudják egybetartani, ez volt az igazi meglepetés, amiről csak annyit mondanék itt, hogy „Vivát, Gorbacsov!”

Ma azt már tudjuk, hogy a helyzetértékelésben igazunk lett. Van egy fontos tanulság, amelyet a fiatalok talán most is használhatnak, és ez úgy hangzik: megéri radikálisnak lenni! Akkor is megéri, ha nem tudod elérni a radikális célokat, mert vagy eléred azokat, vagy ha nem, akkor legalább van miből engedni. Nekem mindig is ez volt az értelmezésem az úgynevezett gulyáskommunizmusról is, hogy azért volt Magyarországon elviselhetőbb élet a hetvenes és a nyolcvanas években, mert az ’56-os forradalom volt a legradikálisabb antikommunista mozgalom, amely lehet, hogy elbukott, de onnan kellett visszafele gondolkodnia a forradalmat leverő kommunistáknak, hogy mit lehet, és mit nem lehet ebben az országban. Ezért nincs semmi túlzás abban, ha azt mondjuk, hogy az ’56-osoknak köszönhetjük azt, hogy a hetvenes és a nyolcvanas évek a legélhetőbb körülményeket Magyarországon teremtette Közép-Európában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen nem azért kezdtünk bele a folyóirat-szerkesztésbe, mert professzionálisak lettünk volna, vagy mert erre a pályára készülődtünk volna. Valójában amatőrök voltunk. Ez onnan is látszik, el is hoztam Önöknek a Századvég első lapszámát, már csak könyvtárakban kapható, antikváriumban se sehol, esetleg Stumpf István könyvtárában. Itt a Századvégnek az első címlapja. Senki nem emlékszik erre. Innen indult minden. Később a formátum változott, de ezt azért mutatom meg Önöknek, mint az amatőrizmus legeklatánsabb példáját. Mint láthatják, itt fotók szerepelnek, amelyek Gyurgyák Jánosnak azt az általunk is osztott koncepcióját tartalmazza, hogy amire most szükség van, az nem egyik vagy másik szekértábor gyarapítása, hanem a magyar történelemnek a fölszabadítása és visszavétele, ezért itt nyugatosoknak, népieknek, tehát Jászi Oszkárnak meg Szabó Dezsőnek az egyetlen hely, ahol elfért egymás mellett békésen, a Századvég címlapja volt. De most nem erről akarok beszélni, ez egy másik történet, hanem az amatőrizmusról, aminek a lényege, vagy ami úgy ragadható meg, hogy szegény Szabó Dezső kétszer is szerepel itt, egy fiatalabb meg egy idősebb verzióban, viszont hiányzik valaki. Visszatérve tehát: ez jól mutatja, hogy az ambíció nem a magyar folyóirat történetéhez való hozzájárulás volt valójában, hanem más megfontolások álltak a lapszerkesztés mögött.

Gyurgyák Jánosnak köszönhetjük, hogy ilyen amatőr körülmények közepette mégis ezeket a lapokat, ezeket a lapszámokat, ha elolvassák, akkor láthatják, vagy ha újraolvassák őket, hogy kiállják és kiállták az idő próbáját. Gyurgyák János volt az igazi, egyetlen professzionális lapszerkesztő közöttünk. Neki köszönhetjük, hogy egyáltalán idáig eljutottunk. Ő vette észre a hibát is, és a második szám innentől kezdve már helyesen jelent meg. Nem véletlen, hogy Jánosnak lett aztán később saját kiadója, kezdetektől fogva is neki ment leginkább az ilyesmi. Ő megmaradt az eredeti hivatása mellett, de néhány szót szólnék az első lap szerkesztőségi bizottságáról is.

Itt van közöttünk Stumpf István, akinek nem győzünk hálásak lenni. Ő volt a felelős kiadónk. Szép dolog a bátorság, csak valakinek aztán el kell vinnie a balhét. A kommunista rendszerekben ez már csak így van. Ez volt Stumpf István, aki ezt vállalta, aki aztán volt kancelláriaminiszter is a kis túlzással első szakkollégiuminak nevezhető kormányban, aztán alkotmánybíró is volt, de mindvégig megmaradt a tanárunknak igazából. Fontos, hogy megemlítsem Fellegi Tamást is, aki ma talán üzletember, de amikor szükség volt rá, ő is segített nekünk, és részt vett az egyik kormányunkban.

De amiért az egész névsort itt most sorolgatom, azért, hogy rámutassak egy különbségre a mostani politikusi vezető nemzedék és a régi között, mert itt vagyunk még, Kövér László házelnök, Bóka István, Balatonfüred polgármestere, aki akkor a szakkollégiumi választmánynak volt elnöke, és így benne volt a szerkesztőbizottságban is. Szóval mi benne maradtunk a politikában. Manapság divat az, hogy politikusok pendliznek a politika meg az üzlet között. Ez Nyugaton is divat, a magyar szocik meg mást se csinálnak. Ezzel szemben mi, akik a szerkesztőbizottságban benne voltunk, mi a régi vágásúak közé tartozunk, a fölsorolt polgármester úrral és házelnök úrral egyetemben, akik úgy döntöttünk, hogyha már egyszerre belevágtunk a politikába, ami nem más, mint a köz szolgálata, akkor ez egy életpálya, egy hivatás, és akkor maradunk is, nincs, nix ugri-bugri, hogy egyszer milliárdosok vagyunk, egyszer üzletemberek vagyunk, aztán meg politikusok vagyunk, aztán már magunk sem tudjuk pontosan, mik vagyunk, csak az a fontos, hogy hatalmon maradhassunk. Nem szerettük ezt a megközelítést, nem szeretjük ezt a mostani európai politikai kultúrában sem. Mi Jacques Chiracot szeretjük, mi Helmut Kohlt szeretjük, Aznart – egy kicsit már talán az átmenet korszakának az embere –, azokat az embereket szeretjük és tiszteltük mindig, akik a régi iskolának megfelelően vállalták a köz szolgálatát, ezt élethivatásnak tekintették, és a fizetéstől függetlenül ezen a pályán maradtak, ha vereséget szenvedtek, ha nyertek.

És van még egy név, akiről beszélnünk kell, mert nélküle nem érthető meg semmi, ez pedig Soros Györgynek a neve. Minden szertartásban fontos, hogy az ördög neve is elhangozzék. Ez egy jobboldali konferencián is szükséges. Egy időben egy malomban őröltünk vele, aminek az volt az oka, hogy Soros György sem akarta – hozzánk hasonlóan –, hogy a kommunisták uralják Magyarországot. És ebben szándékegyezés volt, ezért ő mindig is segítette az antikommunista kezdeményezéseket Magyarországon már a nyolcvanas évek közepén is. Hogy ez hogy’ volt lehetséges a kommunista rendszerben, ezt most ne fejtsük meg, ezt majd egyszer egy Vásárhelyi Miklósról szóló konferencián fejtsük meg. Itt most csak az a lényeg, hogy már a nyolcvanas évek közepén segítette az antikommunista kezdeményezéseket, még a mi szerény próbálkozásunkat is. Azt, hogy a kommunisták és a szovjetek helyett ő akarja uralni Közép-Európát, az még nem volt világos ebben az időszakban. Akkor ezt még nem tudhattuk. Ma már előrébb vagyunk, ma már nem titkolja a terveit, ismerjük a Soros-tervet is, bedöntötte az angol fontot, migránsokkal árasztja el Európát, nyíltan vallja, hogy meg kell szüntetni a nemzeti határokat, vagyis meg kell fosztani az európai országokat a szuverenitásunktól. Ez is egy tanulságos történet a XX. század végéről és a XXI. század elejéről.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Így kezdődtek a dolgok. Akkor még egy tucatnyian voltunk a csapatban, de ez senkit sem zavart. Nem az volt a lényeg, hogy mennyien vagyunk. Valójában az egész Századvég, és ezt kérem, azoknak, akik most csinálják, működtetik és viszik, sose felejtsék el, a Századvég megalapításának a története a szív és a hazaszeretet története volt, és szeretném, ha az is maradna. Az számított, hogy mit akarunk mondani, nem pedig az, hogy hányan vagyunk. Stumpf István írt egy remek esszét az első számba, ahogyan ő fogalmazta ott: „Amit akarunk, és amit lehet.” Mert akkor azért nem lehetett akármit. 1985-ben azért a kommunisták még itt fel-alá grasszáltak. Egy ilyen folyóiratot alapítani maga volt a radikalizmus. A Századvég elindítása annak a radikális bejelentése volt, hogy van itt egy nemzedék, aki szerint nemcsak változások kellenek, hanem egyenesen lesznek is, radikális változások lesznek. Erről is szól a Századvég. Azt gondoltuk, hogy segíteni kell azokat, akik változtatni akarnak, el kell mondani és le kell írni, mi történt ’56-ban, itt kell leírni az igazságokat, amiket máshol nem lehet. Kiemelkedő pillanata volt a Századvég történetének, amikor leközöltük a Molotov–Ribbentrop-paktumot, amiből világossá válhatott, hogy 45 évvel korábban a kommunisták meg a nácik már megegyeztek egymással arról, hogy hogyan osszák föl a mi fejünk felett Kelet- és Közép-Európát a szuverenitás nagyobb dicsőségére. Ha akkor nem így álltunk volna a dolgokhoz, akkor ma nem állnánk itt, nem lenne Századvég, de nem lenne Fidesz sem, és ami a legfontosabb: nem lenne szuverén Magyarország sem. Igazunk volt, jó célokat tűztünk ki, és ahogy a név mondja: a század vége tényleg hamarabb jött el, mint a Századvég. A geg működött, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Így értünk el 1993-hoz, amiről Önök azt hiszik, hogy akkor kezdődött a történelem. De az csak a születés, és nem pedig a fogantatás időpontja. 1993-ban még mindig fiatalok voltunk, de már közel sem voltunk olyan amatőrök, mint tíz évvel korábban. Mindenki számára világos volt, legalábbis akik benne voltak, hogy Fidesz van és lesz is. Azt gondoltunk, hogy szép dolog ez a 22 fős frakció, ami az első parlamenti választásokon adatott nekünk, de úgy éreztük, hogy hamarosan komolyabb feladataink lesznek, és azt is éreztük, hogy olyan nagy dolgok várnak ránk, amihez bizony intellektuális támaszra lesz szükség. Szép dolog az önbizalom, mondom a mostani fiataloknak, ide nekem az oroszlánt, persze, az is nagyon jó, de én már azok közé tartozom, aki tudja, hogy nem vagyok olyan fiatal, hogy mindenre tudjam a választ. Ha az ember ezt fiatal korában belátja, akkor messzebbre juthat. Mi már fiatal korunkban beláttuk, hogy önmagában a fiatal kor nem ad érvényes választ minden kérdésre, tehát támaszra lesz szükség, és elkezdtük szervezni ezt a hátországot. Már nem a kollégiumi klubteremben voltunk, hogy csak egymással vitassuk meg, és csak együtt döntsük el, csak mi magunk döntsük el, hogy mi történjen, kellett egy szélesebb és alaposabb tudás, hiszen parlamenti többség megszerzésére készültünk. Ráadásul intellektuálisan is komoly kihívás ért bennünket ekkortájt. 1993/94-ről beszélek, ekkor jöttek vissza a kommunisták, és mint a Bourbonok: semmit sem tanultak, de semmit se felejtettek, kiszabadultak a politikai karanténból, ahol addig elzárva tartottuk őket. Ott ültek mellettünk a parlamenti patkó szélében, oda voltak szegények beszorítva, mintegy szimbolizálva is, hogy van egy cordon sanitaire, és jóérzésű ember, aki az antikommunizmus miatt kerül a politikába, nem foghat össze utódpárti képviselőkkel, függetlenül egyébként az ő személyes képességüktől vagy képességhiányuktól. Az egész történetben, ami intellektuálisan még nehezebbé tette a helyzetünket, az volt az igazi csavar, hogy a szabadságpárti liberálisok nyitották ki azt az ajtót, amin keresztül kijöhettek a kordon mögül a volt kommunisták. Ez ma, látom, senkit sem döbbent itt meg, ami valószínűleg azért lehet, mert Nyugaton ez most már bevett dolog, mindenki tudja, hogy Nyugat-Európában természetes, hogy a liberálisok az új kommunisták. Azonban ez 1993/94-ben itt elég nagy megdöbbenést keltett, morális megrázkódtatást okozott, megrengette az egész magyar politikai rendszert, mert akkor még a jóérzésű emberek legalábbis furcsállták az ilyesmit. Szóval fel kellett kötnünk a gatyánkat. 1993/94-ben vagyunk, a másik oldalon összenőtt, ami összetartozott, nekünk meg meg kellett erősödnünk. Kellett intellektuális műhely, kellett egy polgári kutatóközpont, amely minket támogat, hogy komolyabb keretek között lehessen folytatni mindazt, amit 1985-ben a lapalapításkor megkezdtünk ugyanazokkal szemben, akikkel szemben egyébként 1985-ben a lapot megalapítottuk. Így jött létre a Századvég tudásközpontja harminc évvel ezelőtt. Ezt tudtuk, mint szülők, apuka és anyuka elmondani a gyerekeknek a születésnapkor: hát így történt, kedveseim, azon a napon, így jöttek a fájások, és így vittük be édesanyátokat a kórházba, aki aztán megszült benneteket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van itt még egy dolog, amiről beszélnem kell, ha már szuverenitás konferenciáról beszélünk. 2002-ben egy fontos tudással gyarapodtunk. Az elvesztett választás után be kellett látni, hogy ezt a harcot, amit vívunk, így nem lehet megnyerni. A választások elvesztése után az ember sokat gondolkodik azon, hogy miért vesztette el a választást, meg kell találni, hogy hol hibádzott a dolog, hogy milyen mélyen van az eb elhantolva. És arra kellett rájönnünk, hogy az alaptévedésünk az volt, de ez még 1990-hez visz vissza bennünket, azt gondoltuk, hogyha demokráciában élünk, akkor innentől kezdve semmi sem veszélyeztethet bennünket. Azt gondoltuk, hogy a nemzeti szuverenitás megvan, ez a mienk, és ezt mindenki szolgálni fogja itthon, és tiszteletben fogja tartani kívülről. De az életben gyakran van az úgy, hogy a dolgok másképp működnek, mint ahogy az ember ezt tanulja, vagy olvassa, vagy gondolja. És meg kellett tanulnunk 2002 után: az, hogy Magyarország szuverén maradjon, csak és kizárólag nekünk, magyaroknak az érdekünk. Ez senki másnak nem érdeke. A bennünket körülvevő világnak nem érdeke, hogy Magyarország szuverén ország maradjon, és a bennünket körülvevő világ magyarországi embereinek sem érdeke, hiába magyarok, nem érdekük, hogy Magyarország szuverén maradjon, jobban járnak, ha elveszítjük részlegesen vagy teljesen a szuverenitásunkat. Tehát azzal kellett számot vetnünk 2002-ben, és ma is így kell élnünk az életünket, hogy tudjuk, hogy vannak, és mindig lesznek olyan erők, nevezzük őket bátran sötét erőknek, ha már az előbb valaki itt a Star Warst hozta, nevezzük őket sötét erőknek, akik bizony folyamatosan ostromolni fogják a szuverenitás védvonalait Magyarország esetében is.

Milyen tanulságot vontunk le ebből a fölismerésből? Azt a tanulságot vontuk le, hogy Magyarország addig nem lesz szuverén, amíg liberális hegemónia uralja a közgondolkodást. Ha minden létező intézmény, újság, tévé, agytröszt egy álláspontot képvisel, leginkább egyfajta liberális nyugati elit nézőpontját, akkor az ország nem lehet szuverén. Ha liberális hegemónia van, akkor úgy, mint Nyugaton, a konzervatívok, a nemzetiek, a keresztények csak balesetszerűen tudnak választást nyerni, jó szerencsével, Fortuna csókjával. És akkor még mindig ott a kérdés, amit Kövér László mondott, hogy kormányon voltunk, de hatalmon nem, ami a szuverenitásnak mégiscsak a lényegi elemét érinti. Ezért, hogy Magyarország szuverén ország maradjon, szükséges, hogy hazánkban ne legyen liberális hegemónia. Ez a felismerés lényege, illetve a felismerésből levont következtetés lényege. Ez nem azt jelenti, hogy fel kell számolnunk azt, ami az ellenfélé. Az a kommunista módi. Éppen ellenkezőleg: mi azt akarjuk, hogy Magyarországon pluralizmus legyen. Tehát az ellenfelünk hegemón fölfogást vall, mi pedig pluralista fölfogást vallunk. Legyen mindenkinek hely a Nap alatt, egy ilyen közeget kell létrehozni, gondoltuk a 2002-es választási vereség után. Nyolc évig voltunk ellenzékben, és 2010-ben ezt a közeget meg is teremtettük. És ezért nyertünk Magyarországon, és ezért tudunk nyerni 2010 óta folyamatosan. Mi azt gondoljuk, hogy Magyarországon versenynek, szellemi versenynek is, vagyis pluralizmusnak kell lennie, és ennek a feltételeit meg kell teremteni és fönn kell tartani.

Jelzem: Nyugaton ezt nem értették még meg. A nyugati közgondolkodás nem képes kilépni a liberális keretekből, azokból a keretekből, amikkel körbezárták. Vegyük például a nyugat-európai sajtót. Ha Önök kinyitják a nyugati újságokat, legyen bal- vagy jobboldali, és a fontos kérdésekben elolvassák, amit írnak, akkor fordítva is közölhették volna azokat a cikkeket, mert a jobb- és a baloldal lényegében ugyanazt írja a legfontosabb kérdésekről. A lényeget tekintve nincs köztük különbség, a paletta egyszínű. Következésképpen a szerzők is egy brancsba tartoznak, akárhogy próbálják is ezt tagadni. Ha ugyanezt megtesszük Magyarországon, akkor egy más helyzetet fogunk látni. A politikai paletta többszínű, plurális, ezért a magyar politikai világ élete, mindennapi élete sokkal izgalmasabb, pezsgőbb és színesebb, mint a nyugati barátainké.

Vagyis azt kell mondanom, hogy innen nézve a magyar politikai rendszer jóval demokratikusabb, mint a nyugati. Itt még lényegi viták vannak. Itt ilyen fölmérések, mint amit láthattunk, illetve ilyen eredménnyel záruló fölmérések nem képzelhetők el, mert ha ilyen mértékben térne el a magyar politikai elit véleménye az emberek véleményétől, az nem élne meg egy hetet se, legkésőbb a következő választáson, de könnyen lehet, hogy már azt megelőzően megbukna, mert ezt a demokráciadeficitet, az elitek politikája és a népakarat közötti deficitet Magyarországon ilyen mértékben biztosan lehetetlen menedzselni. És ennyiben nyugodtan vállalhatjuk azt, hogy a klasszikus demokratikus fölfogáshoz a mi politikai rendszerünk közelebb áll, mint az a nyugat-európai, amit hosszú időn keresztül mintaadónak tekintettünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha a magyar emberek többsége az elérhető álláspontok közül az egyik állásponttal inkább tud azonosulni, mint a másikkal, azt Magyarországon úgy hívják, hogy győzelem. Ha az egyik jobb, ügyesebb és szorgalmasabb, mint a másik, akkor nyer. Ilyen a verseny. Akik ezt nem tudják elfogadni, akik szerint ennek nem így kellene lennie, akik liberális hegemóniát akarnak, azok valójában történeti értelemben kommunisták, akiket mi az előbb elmondott történetünk miatt messziről, már a levegőből be tudunk azonosítani.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Még egy utolsó megjegyzést szeretnék tenni. Az fontos dolog, hogy a liberálisok, akik a mi ellenfeleink, ugye, nem az emberekkel törődnek. Tehát a gondolkodásuk kiindulópontja, ahogyan a megnyitót tartó Fűrész Gábortól hallhattuk, nem a pozitív szabadság. Az ő kiindulópontjuk nem az emberi közösség, amiben élünk, hanem egy eszme. A liberálisok hasonlóan a kommunistákhoz – ezért is van közöttük olyan sok hasonlóság – lényegében mindig egy eszménynek az aktivistái. Nem az érdekli őket, hogy mit gondolnak az emberek, lásd a fölmérést, hanem az érdekli őket, hogy mit gondol erről a kérdésről Marx, Engels, Locke vagy éppen Mill. Egy ideát követnek, és aki attól az ideától eltér, azt megbélyegzik, talán le is nézik, és mindenképpen kiszorítják a politikai közélet vitáiból. Ezért van jelentősége az olyan eseményeknek, mint a mai szuverenitás konferencia és az olyan kutatásoknak, amelyet az előbb itt láthattunk. Folyamatos nyomás alatt vagyunk, és egy idő után az ember a hegemón, közéleti, nyilvánosságbeli nyomás alatt hajlandó a közélet liberális premisszáit elfogadni, és már a saját álláspontját is beszorított kisebbségi álláspontnak érzékeli, miközben láthatjuk ezekből a mérésekből, hogy a valóság éppen az ellenkezőjét mutatja. Nagyon nagy szükségünk van ezekre a projektekre, amelyek újra és újra megerősítik a mi pluralista gondolkodásunkat.

Ez a fölmérés világosan mutatta, amit mutatott, erről még egyszer fölösleges már itt beszélni, a lényeg az, hogy az emberek álláspontja világos, a többségi álláspont világos, de az embereket ezekkel a véleményükkel Nyugaton magukra hagyják. Ilyen körülmények között hiába akarják elmondani a véleményüket, ha a véleményeket közvetítő közeg nem fogadja el a kiindulópontot és a tényeket, akkor az emberek hangja nem hallatszik. Magyarországnak ezért van ma jelentősége az európai politikában. Gondolják el, hogy a GDP-nk erre nem ad okot, katonáink száma, katonaság, haderő, katonák száma szintén nem ad okot. Ha valami okot ad arra a figyelemre, arra a befolyásra, amivel ma az európai politikában Magyarország rendelkezik, az éppen azért van, mert mi vagyunk az egyetlen, mondjuk úgy, hogy ország és kormány, amely úgy beszél, ahogy az emberek gondolkodnak, és ilyen értelemben nemcsak ahogy a magyar emberek, hanem a nyugat-európai emberek is gondolkodnak, ma Magyarország az európai emberek hangja. Ez adja a jelentőségét, ez adja a súlyát. Hogy mit tudunk kezdeni ezzel, az egy másik kérdés, ez most már a politikai szakma mesterfogásai közé tartozik, de kétségkívül van a valóságos súlyunkat meghaladó befolyása Magyarországnak a nemzetközi politikában, és ennek az az oka, hogy ma az európai emberek Magyarországon keresztül tudják elmondani a véleményüket és nem pedig a saját nyilvánosságrendszerükön keresztül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ideje, hogy Nyugaton is megtanulják, hogy hazugságban nem lehet élni, mert az ember belebetegszik, és utána belepusztul. Ideje, hogy érvényt szerezzenek az emberek azon álláspontjaiknak, amelyeket az előbb itt láthattunk, és ez megjelenjen, képviseljék ezt az európai politikában is. Vagyis itt az idő, hogy Európában is változások történjenek, és az európai emberek visszavegyék az európai intézményeket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A múlt század a nemzeti szuverenitás elvesztéséről szólt, a századvég a visszaszerzéséről szólt, a mostani évtized pedig a szuverenitás megtartásáról szól. Ebben a küzdelemben a Századvégnek szerintem nagy feladata lesz. A Magyarország szuverenitásáért folytatott küzdelemben mi, vezető politikusok továbbra is számítunk a Századvég segítségére, különösen a fiatalokéra. Ahogy Gábor is mondta, sok fiatal munkatársa van a Századvégnek, számítunk rájuk! Mi megszereztük a szuverenitást, rajtuk, a fiatalokon a sor, hogy meg is tartsák ezt. Sok sikert kívánok ehhez a Századvég alapítóinak nevében!

Köszönöm a figyelmüket!

(Miniszterelnöki Kabinetiroda)