Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelettel köszöntök mindenkit, különösképpen Mateusz Morawiecki miniszterelnök urat és kedves feleségét. Különleges pillanatban vagyunk, és én is egy különleges helyzetben vagyok. Nem volt ez olyan könnyű történet, mint amilyennek látszik, mert egy idő után világos volt, hogy az igazság a lengyelek oldalán van, és őket illeti meg ez a becses tárgy, de az igazság az, hogy nekünk is a szívünkhöz nőtt. És a nemzetközi műkincsvilág rendkívül bonyolult, mindenki ragaszkodik ahhoz, amije van, ha az övé, ha nem. A helyzetet még inkább bonyolította, hogy nálunk úgy van, ahogy valószínűleg itt, Lengyelországban is, hogy a muzeológus szakemberek a nemzeti kincs legjobb őrei. Mint az oroszlánok, úgy védik mindazt, ami a nemzet kultúrájához tartozik, és nem szívesen mondanak le egyetlen kicsi darabról sem. Úgyhogy nem volt egyszerű ez a magyar belső vita, amíg végül is meggyőztük egymást arról, hogy így lesz ez jó, oda kell kerülnie ennek a páncélnak, ahová való. Egy szerencsés véletlen folytán került ez hozzánk, nevezzük szerencsés félreértésnek. Mi úgy gondoltuk, hogy ez a páncél II. Lajos magyar királyé. Tehát nem voltunk orgazdák, azt hittük, hogy a mienk, de aztán a tudomány, ahogy haladt előre, kiderült, hogy ez másképpen van, és ez II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekpáncélja. Sok történész és muzeológus reménykedett abban, hogy hátha még sincs így.

Kedves Mateusz!

Biztosak lehettek abban, hogy a világon ennél jobban páncélnak az eredetét még nem vizsgálták meg, és végül mi, magyarok meghajoltunk a történelmi tények és az igazság előtt, és beláttuk, hogy ez a Tiétek. És miután Lengyelország miniszterelnöke ezzel a hivatalos kéréssel keresett meg bennünket, az egyetlen lehetséges döntést hoztuk meg, egyetlen lehetséges döntést, amit megengedett a lengyel–magyar barátság, hogy visszaadtuk azt, ami a Tiétek, ami az Önöké. Jogász végzettségű ember vagyok. A jog tiszta beszéd, a tulajdonjog pedig a római jog óta a legjobban kimunkált része a jogtudománynak. Úgyhogy, kedves Lengyel Barátaim, ez most már a jog szerint kétségkívül az Önöké, a Tiétek. Annyit engedjetek meg nekünk, hogy a szívünkben egy kicsit továbbra is a miénknek érezzük. És kérjük, hogy ígérjétek meg, hogy legalább úgy fogtok rá vigyázni, ahogy mi vigyáztunk rá. Úgyhogy a lengyel–magyar barátság nevében ezt most visszaadjuk Nektek, Önöknek – abban a reményben, hogy előbb-utóbb a történelemben minden a helyére kerül. Köszönjük, hogy eddig őrizhettük.

(miniszterelnok.hu)