Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Én is tisztelettel köszöntöm Önöket. Örülök, hogy itt lehetek. Nem tudom, Önök hogy’ vannak vele, én meghallgattam a két minisztert, én megnyugodtam; úgy látom, hogy a dolgok rendben vannak. El is mondtak mindent, amit érdemes volt elmondani, én már csak néhány gondolat erejéig fogom Önöket föltartani.

Elhangzott néhány dolog először is, amihez szeretnék megjegyzéseket fűzni, és utána rátérnék a mondandóm lényegére. Először is gratulálok Önöknek, hogy Önök is túlélték a választást, hiszen legutoljára, amikor találkoztunk, még parlamenti választás előtt voltunk. Én is szívesen fogadom a gratulációkat. Jobb ez így együtt, mint hogyha külön lennénk. Szeretném fölhívni a figyelmet arra a diára, amit a pénzügyminiszter úr mutatott – azt hiszem, ő volt –, ami azt mutatta, hogy a választás évében, tehát 2022-ben, amikor mindenhol Európában, azt hiszem, kivétel nélkül a költségvetési hiányok nőni szoktak, és az államadósság is nőni szokott, mert a választást könnyebb megnyerni úgy, ha többet költesz, mintha kevesebbet, ezzel az általános európai tendenciával szemben, Magyarországon a választás évében az államadósság is csökkent, és a költségvetési hiány is csökkent. Balgaság, butaság, politikai rosszindulat azt állítani, hogy a 2022-es évet a kormány a választási szempontok alá rendelte volna. Ha ez így lett volna, akkor a hiányunk nem csökkent volna 2021-hez képest 2022-ben, hanem nőtt volna, és az államadósság sem csökkent volna, hanem nőtt volna. Személyesen egyébként büszke vagyok erre a tényre, hiszen nemcsak a 2022-es választásnál történt ez így, hogy teljesen másként mozogtunk, elsőbbséget adva a gazdaság logikájának, mint ahogy Nyugat-Európában szoktak, hanem így nyertük meg a 2018-as választást is meg a 2014-est is, hogy a választás évében nem adtuk fel a gazdaságpolitika fő irányát, csökkentettük a hiányt, és csökkentettük az államadósságot is. Ezért természetesen nem a miniszterelnököt, hanem alapvetően a pénzügyminisztert illeti elismerés, aki a fölajzó gazdasági miniszteri előadások után ugyanilyen megnyugtató tónusban szokta a kormányt is tájékoztatni a pénzügyi helyzetről, helyreállítva ezzel a gazdaságpolitika egyensúlyát. Nem teszi ezt rosszul, hiszen – még egyszer mondom – kifejezetten a pénzügyminiszternek köszönhető, hogy választás évében sem ment el sem a hiány, sem az adósság, hanem épp fordítva: csökkent.

Azt is látták, hogy a választások után kormányt alakítottunk, és bizonyára föltűnt Önöknek, már ha egyáltalán foglalkoznak politikával, hogy ennek a 2022 és 2026 között működő kormánynak a fókusza a gazdaságon van. Tehát ha most végigveszik, hogy hogy’ néz ki a kormány szerkezete, milyen portfóliók vannak benne, és kiket hívtunk meg a kormányba, akkor látni fogják, hogy ez egy gazdaságfókuszú kormány. Hiszen itt a gazdaságfejlesztési miniszter úr, értelemszerűen a pénzügyminiszter, de a felsőoktatás és innováció területére Csák Jánost hívtuk, aki szintén az Önök világából van, az energiaminisztérium élére szintén az Önök világából hívtuk Lantos miniszter urat, visszahívtuk az európai uniós és területfejlesztési kérdések érdekében Navracsics miniszter urat, ami alapvetően egy fejlesztési, tehát gazdasági fókuszú tárca, és létrehoztuk az Építési és Közlekedési Minisztériumot, ahova Lázár miniszter urat hívtuk vissza, ami szintén gazdasági tárca. És még a klasszikus agrárról nem is beszélek. Ez jól mutatja, hogy a kormány pontosan tudta már a 2022-es megalakulásakor, hogy az előttünk álló négy év nagy kérdése a gazdaság lesz, ahogy’ Bill Clintontól tanultuk 1992-ben: „the economy, stupid!” Tehát minden hülye láthatja, hogy a legfontosabb kérdés a gazdaság lesz az előttünk álló négy évben.

Nem szoktunk menetközben kormányt átalakítani. Ha figyelik az elmúlt tizenkét évet, akkor láthatják, hogy én a vállalatvezetési hagyományoknak ahhoz az irányzatához tartozom, amely nem kapkod, a nix ugri-bugri álláspontján vagyok. Lehet, hogy időnként kell változtatni, de a nagy erejű vérátömlesztések kormányzati összetétel tekintetében általában több zavart okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Mégis most az történt a 2022. májusi kormányalakítás után, hogy nagyon rövid időn belül hozzá kellett nyúlni a kormány szerkezetéhez, ami sosem fordult még elő a mi praxisunkban. Erre azért volt szükség, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a brüsszeli szankciók nagyon gyorsan megemelték az energiaárakat, és az energia kérdése a gazdasági sikeresség kulcskérdésévé, sőt az ország finanszírozhatóságának is a kulcskérdésévé vált. És nem lehetett az energia kérdését egy nagy minisztérium egyik államtitkári felelősségi körében hagyni, különösen úgy nem, hogy az energiaszabályozás egy kormányzattól leválasztott energiahivatalban történik. Ilyen körülmények között szükség volt egy önálló energiaminisztériumra, amely képes azokat a politikai szempontokat érvényesíteni, amelyek a gazdaság működéséhez elengedhetetlenek. Ezért át kellett alakítani lényegében a kormány megalakulása után néhány hónappal nemcsak a kormány személyi összetételét, hanem a szerkezetét is. Szerintem jól látható az azóta meghozott kormányzati döntések minőségének javulásában az, hogy Lantos miniszter úr ezt a tárcát nemcsak hogy megkapta, hanem kézben tartja, és rendkívül aktív. Az itt bemutatott, jövőre vonatkozó ipari energiaigény-kalkuláció is már az ő munkájának az eredményét, eredményeit dicséri. Ennyit szerettem volna Önöknek mondani a kormányról.

Szeretném megerősíteni azt, amit Nagy Márton miniszter úr mondott arról, hogy piaci finanszírozás nélkül nem fogjuk tudni elérni a kitűzött céljainkat. Szeretném megnyugtatni Önöket – most az érem másik oldala felől közelítek – afelől, hogy a kormány időközben nem lett szocialista, és végképp nem lett kommunista, és nem gondolja azt, hogy a gazdaság szereplői helyett és a piac helyett ő tudja irányítani, és ő tudja finanszírozni a gazdaságot. Azt nem tudom, hogy jó lenne-e, ha ilyen lehetne, de hogy nem lehetséges, az biztos. Aki ezzel próbálkozott, az elvesztett az életéből húsz, harminc, negyven, ötven évet, mint ahogy az itt ülők jelentős részének ebben része volt, és ezt szocializmusnak hívták, és a végén csőddel végződött. Tehát a kormány nem kíván változtatni az erőteljes piaci és magántulajdon iránti elkötelezettségén, és tudja, hogy ugyan meg kell indítanunk időnként finanszírozási formákat, erről Nagy Márton miniszter úr beszélt, de nem azért indítjuk meg, mert ezzel ki akarjuk váltani, végképp nem kiszorítani a piaci finanszírozást, mert ez nem lehetséges. Azokat a makrogazdasági célkitűzéseket, amikről a pénzügyminiszter beszélt, csak akkor tudjuk elérni, hogyha van piaci finanszírozás. Itt bele is ütközünk az egyik problémába, amiről később fogok beszélni, hogy a piaci finanszírozás akkor van, hogyha a vállalkozók számára kitermelhető mértékű kamat mellett lehet hitelhez jutni, ami ma nem áll rendelkezésre. Ha rendelkezésre állna, akkor nem kellene Nagy Mártonnak megindítani a gyármentő programokat meg újraiparosítást, meg a Jóisten tudja, micsoda programokat, amikről az előbb itt már szó volt, mert a piac képes lenne megfelelő kamatszint mellett finanszírozni a magyar gazdaság működését. Csak azért avatkozunk be, és csak addig avatkozunk be, amíg a piaci finanszírozás nem áll teljesen helyre. És megpróbáljuk a hiányzó összegeket meg a hiányzó elérhető kamatszinteket állami beavatkozás segítségével pótolni. De ez nem a filozófiánk koherens része, nem tartozik hozzá, ez egy válságkezelés és nem irányváltás a kormány részéről.

Szeretnék ezek után Parragh elnök úrnak ahhoz a megjegyzéséhez kapcsolódni, amelyben azt mondta, hogy az orosz–európai gazdasági kapcsolatok újraépítése kívánatos, és várhatóan be is következik majd a háború után. Abban, hogy kívánatos lenne, osztom az álláspontját; hogy be fog következni, abban nem. És most nem akarok egy geopolitikai előadás területére áttévedni, mert Önök nem ezért jöttek, de ha jól ránézünk arra, hogy mi történik, akkor láthatjuk, hogy Európa hatalomszerkezetének újraszerkesztése zajlik.

Tehát nem egyszerűen egy háború van, ez csak a felszín, ez az újságok és a publicisztikák szintjén van így, meg persze az elvesztett életek szintjén, ami jelentős, de valójában az még nem világos, hogy már ezzel a céllal is robbantották-e ki a háborút, vagy csak időközben derült ki, hogy a háború alkalmas eszköz arra, hogy teljesen újjászerkesszék Európa hatalmi gépezetét és hatalmi szerkezetét. Ezért nem egyszerűen gazdaságpolitikai megfontolások fogják eldönteni, hogy lesz-e újraépülés az orosz–európai kapcsolatokban, hanem az dönti el, hogy ez az átszerkesztési kísérlet mennyire lesz sikeres. Miről beszélek? Arról beszélek, hogy a hatalmi szerkezete Európának úgy nézett ki, hogy a gazdasági fundamentumban Oroszország olcsó energia és olcsó nyersanyag, Európa fejlett modern technológia, a német–francia tengely uralja Európát, a másik oldalon Oroszország: ebből az együttműködésből jön az európai gazdasági siker. Leegyszerűsítve, primitív módon ez volt a szerkezet. Most, ha megnézik, hogy most mi történik, akkor azt látják, hogy az első lépéssel leválasztották az európai gazdaságot az orosz gazdaságról. Ettől persze még nyersanyag kell, meg energia is kell, csak máshonnan jön. És az egyik függést lassacskán, de biztosan fölváltja egy másik irányú függés. És hogyha figyelik, hogy mi történik, akkor láthatják, hogy az, ami abszurdnak hangzott egy évvel ezelőtt, mondjuk, hogy Ukrajna európai uniós tag lesz, vagy csak egyáltalán tagjelölt lehet, egy évvel ezelőtt egy olyan abszurditásnak tűnt az Európai Unió bővítésének eddigi folyamatait ismerve, hogy az ember inkább elengedte a füle mellett. Mi a helyzet ma? Ukrajna európai uniós tagjelölt, és arról beszélnek, hogy mindjárt tag is lesz. És ha megnézik, hogy egy évvel ezelőtt a NATO-tagsága Ukrajnának hogyan hangzott, az abszurditás világához tartozott. Most úgy beszélnek róla, hogy természetesen, ha vége van a háborúnak, akkor majd Ukrajna – vagy ami abból marad, zárójel bezárva – majd tagja lesz, része lesz a NATO területének. Talán, mint önálló állam a NATO tagja is. Jól látható: átszerkesztés zajlik. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy egy olyan típusú közép-európai központ emelkedik fel, amit korábban nem láttunk a térképen. Mert nyilvánvaló, hogy a 40 milliós Lengyelország és a nem tudjuk, mennyi marad Ukrajnából – 20 milliós vagy 30 milliós –, egy gazdasági térséget fog alkotni katonai értelemben, biztonsági értelemben és gazdasági értelemben is. Az a lengyelekkel együtt jelent 60-70 millió embert. Az a kettő együtt több, mint Franciaország meg Olaszország, külön-külön persze, a Németország utáni második legnagyobb terület. És ha az az amerikai kísérlet, hogy az európai gazdaságot még a kínai gazdaságról is levágják, hogy a kínaiakkal való gazdaság sűrűségét, kapcsolati sűrűségét lecsökkentsék, akkor az Németország számára olyan gazdasági megpróbáltatást jelent, hogy ennek az új közép-európai, észak-közép-európai térségnek az egyébként hatalmas gazdasági potenciálja – ideadva még az újjáépítésből fakadó pénzügyi lehetőségeket – meg fogja közelíteni Németországét. Az csak a magyar fülnek hangzik viccnek, amit tegnapelőtt hallhattak a nyilvánosságban, amikor azt mondták az angolok, hogy tíz év múlva Lengyelország el fogja hagyni, meg fogja előzni Angliát. Ezt az angol pénzügyminiszter mondta, ha jól emlékszem, vagy talán a jegybankelnök. Ez csak a mi fülünkben abszurd. A valóságban, ha nézik a számokat, akkor ezt láthatják. És ez párosul egy biztonságpolitikai koncepcióval: az EU-ból kilépett Nagy-Britannia, a NATO-ba most fölvett skandinávok, a balti államok, Lengyelország, Ukrajna és még Románia – hogy a mi problémánkról is beszéljek egy félmondat erejéig –: ez egy új sáv. Ez egy új biztonságpolitikai zóna, és ennek gazdasági következményei lesznek. Ha megfigyelik, akkor az Egyesült Államok katonai erejét most már nem Németországba telepítik, mert biztonságilag nem Németország a kulcsország, hanem Lengyelországba telepítik – az ukrán háború miatt. Átszerkesztés zajlik, több dimenzióban, összehangoltan, Európa hatalmi átszerkesztése zajlik. Most nem azért jöttem, hogy erről beszéljek, ezt csak teljesen véletlenszerűen mondom most itt el.

Nem is gondoltam még úgy át, hogy a nyilvánosság számára fogyasztható legyen, úgyhogy ezt felejtsék is el, legyenek kedvesek, ott, hátul. Ezt csak azért mondtam el, mert az a megjegyzés és természetes emberi igény, hogy egyébként a háború után az orosz–európai kapcsolatok épüljenek vissza, amire utalt a kamara elnöke, ugyan érthető igény, de messze van a realitásoktól. Ezért a magyar külpolitikának meg a magyar gazdaságpolitikának majd nagyon sokat kell gondolkodnia azon, hogy milyen típusú kapcsolatrendszert tud egyáltalán létrehozni és fönntartani Oroszországgal a következő tíz-tizenöt évben. Nyilvánvalóan a mi érdekünk számos okból, alapvetően persze energetikai okokból az, hogy a kapcsolatrendszerből minél többet mentsünk át. De hogy ez sikerül-e, meddig sikerül – erre ma senki nem tud választ adni, pedig egyébként a gazdaságpolitikai tervezésnek egyik kulcskérdése az energia okán elsősorban az orosz–magyar kapcsolatok jövője. Ami egy izgalmas kérdés, sokat kell róla gondolkodnunk, és sokat kell róla majd egymással is beszélnünk. Ennyit az újjáépülésről.

Csak, hogy a gazdasági következményeit pontosan lássák, hogy itt pedig szintén valamelyik előadónak a gondolatára utaljak, ebben az évben, a 2023-as évben az Európai Unió 18 milliárd eurót adott Ukrajnának. Névleg kölcsönként, de nem hiszem, hogy Önök betársultak volna egy ilyen konzorciumba, amely hitelt nyújt Ukrajnának, tehát nevezzük hitelnek. 18 milliárdot! Ez nem a katonai kiadásokra megy. Ez nem az ukrán hadseregre megy. Ez az a pénz, amiből működtetik Ukrajnát, a nyugdíjrendszert, a bürokráciát, az igazságszolgáltatást és így tovább. Ennyit adtak az amerikaiak is nagyjából, vagyunk 36-nál, és nagyjából ennyit ad az IMF is. Ez azt jelenti, hogy a nyugati világ minden évben csak Ukrajna működtetése érdekében, az ukrán állam életképességének fönntartása érdekében mintegy 50-55 milliárd euró közötti összeget fog oda betenni. Ebben az évben ezt megtettük. De mi lesz jövőre, miközben egy romló versenyképességű európai gazdaság van a hátunk mögött, és minden forint kivonása Európából és átküldése Ukrajnába belpolitikai feszültséget okoz mindenhol Nyugat-Európában? Itt még egy nagyon nehéz kérdéskör előtt állunk. Elhúzódó háború egyfelől, Ukrajna fönntartásának kényszere másfelől. Honnan lesz pénz rá? És aki itt a megjegyzést tette előttem – ezek szerint az elnök úr –, hogy még az is előfordulhat, hogy az Európai Unióból kohéziós pénzként Magyarországnak járó támogatások egy része is előbb-utóbb Ukrajnában landol majd, ha nem vagyunk észnél. Tehát itt az egész kérdéskör, a hatalmi átszerkesztés kérdésköre, az átszerkesztés költségei, ki viseli, honnan, milyen forrásokból, az egyik legizgalmasabb és legnyitottabb kérdés a következő néhány évre, néhány hónapra.

Munkaerőről is beszéltek itt előttem. Nagyon fontos, hogy itt a kormány megvesse a sarkát, és elszánt legyen. Nem biztos, hogy a gazdasági élet minden szereplőjének tetszeni fog, amikor a kormány itt megköti magát. De az a helyzet, hogy az iparpolitikai számok szerintem stimmelnek, tehát Magyarországnak a következő egy-két évben szüksége lesz 500 ezer új munkaerőre. Rengeteg kérdést vet föl. Azért mondom, és itt nagyon határozottnak kell lenni, mert a gazdasági ésszerűség csak az egyik szempont, amit követünk. Ha Önök látnak már vendégmunkásokkal megterhelt vagy följavított nyugat-európai országokat, akkor láthatják, hogy milyen dilemmákkal kell szembenézni. Emellett nem mehet el a politika becsukott szemmel. Ezért nagyon világossá kell tenni, hogy amikor beszélünk erről az új 500 ezer munkahelyről, akkor a belső tartalékok mozgósítására kell először is helyezni a hangsúlyt. A belső tartalékok nem a közmunkában vannak. A közmunkában kezdtünk, talán 200 ezer emberrel, most hetven-egynéhány ezernél vagyunk. Ott olyan típusú képzettség és tudás, amit piaci körülmények között a gazdaság használni tudna, valószínűleg nincs. Az nem tartalék, ott egész egyszerűen arról van szó, hogy segély helyett munkát adunk embereknek, akik így kellő önbecsülés mellett képesek magukat meg a családjukat eltartani. Rendkívül fontos! Meg kell őket becsülni, és meg kell köszönni nekik, hogy hajlandóak segélyért való tüntetés helyett, értelmes munkában részt venni, munkát adni cserébe azért a pénzért, amit ott közmunkabérként kapnak. Tehát ez nem tartalék. Van földrajzi tartalékunk. Az nem véletlen, hogyha megnézik a nagy iparfejlesztési beruházásainkat, akkor azt látják, hogy Kelet-Magyarországra összpontosítunk. Tehát a Debrecen–Nyíregyháza–Miskolc háromszög van most megcélozva, oda tereljük a beruházásokat, amilyen mértékben csak tudjuk. Debrecen mindjárt betelik, Nyíregyháza egy év múlva, Miskolc nehezebb eset, azt majd meglátjuk. Fölkészül Békés megye. Fölkészül Békés megye, ott még vannak tartalékok. Tehát a gazdaságot úgy kell, a gazdaságpolitikát úgy kell területileg megszerkesztenünk, hogy az 500 ezer hiányzó munkaerőt a belső tartalékokból tudjuk pótolni, hogy olyan helyekre visszük a beruházásokat, amely mobilizálja egyébként ott a belső tartalékokat. Az első a belső tartalék.

A második dolog, hogy nekünk nem magyarországi gazdaságunk van, hanem magyar gazdaságunk. A különbség világos, ugye? Tehát az egyik nagyobb, a másik kisebb, hogy így fogalmazzak. Tehát nekünk a mostani együttműködésre épülő európai uniós politikai hangulatot kihasználva, amely előnyben részesíti a regionális együttműködést, és segít nekünk a magyar kisebbségekkel való, határon túl élő magyar közösségekkel való kapcsolattartásban, különösen a gazdasági kapcsolatok kiépítésében, mert ez a korszellem, ez az Európai Unió iránya, ezt mi jól kihasználhatjuk, ha kihasználjuk, akkor egyébként ott munkaerő-tartalékok vannak, amelyeket tudunk mozgósítani. Ha megnézzük a Magyarországon dolgozó vendégmunkásoknak az arányát, azt fogják találni, hogy sokan vannak Szerbiából, sokan vannak Romániából. Nagy részük magyar. Nem kizárólag, de sok a magyar. Ezért nekünk vannak tartalékaink regionális összefüggésben. Hogyha nemcsak magyarországi, hanem magyar gazdaságban gondolkodunk, akkor még vannak tartalékaink. Én egyébként az Ukrajnából és Szerbiából érkező, alapvetően magyar munkavállalókat nem is szoktam a vendégmunkások közé beszámolni, mert az a magyar gazdaságnak a része, nem a magyarországié, de a magyar gazdaságnak a része. És ezek után jöhetnek a vendégmunkások. Itt is nagyon nagy óvatosságra van szükség. Az arányok nagyon fontosak. Nem szabad megengedni, elnézést kérek Önöktől, nem tudjuk azt megengedni, hogy azért, mert bizonyos populációkból behozott vendégmunkások egyes gazdasági munkaadók szerint jobb munkaerőt képviselnek, mint az itt még meglévő tartalék, a magyarországi tartalék, és ezért inkább őket hozzák be, ezt nem tudjuk megengedni. Tehát Magyarország a magyaroké, a munkahelyek is elsősorban a magyaroké, és a magyar gazdaságnak elsősorban a magyar embereknek kell, hogy munkát adjanak, csak utána jöhet mindenki más. Itt el kell kerülnünk egy csapdát, egy nyugat-európai csapdát, ami nagyon nehéz lesz, és összehangolt cselekvést kíván a kamarával. Mert Nyugat-Európában olyan vendégmunkások is vannak, akik azért mennek oda, mert a helyiek, mondjuk úgy, hogy a bennszülöttek bizonyos fajta munkákat már nem hajlandóak elvégezni. Na, ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak! Hogyha kényelmi okokból hozunk be idegen munkaerőt, akikből aztán ki tudja, hogy mennyi ragad itt, akkor anélkül, hogy észrevennénk, pont úgy, mint a nyugatiak, szépen kulturálisan aláaknázzuk a saját életünket. Ez nem engedhető meg! Magyarországnak olyan országnak kell lennie, amely képes arra, hogy minden munkát, amit ebben a hazában el kell végezni, valaki a magyarok közül elvégezzen. És ha az kényelmetlen, nehéz, és nem tudom, milyen, akkor többet kell érte fizetni. Nem adhatunk a külföldieknek előnyt a magyarokkal szemben. Ez nagyon fontos! És ha ezt mind kimerítettük, na, akkor beszélhetünk a vendégmunkásokról. Határozott ideig maradhatnak csak, és szükség esetén, közbiztonsági és egyéb megfontolások miatt megszakítható jogviszony van. Egyébként elveszítjük a biztonságunkat, ez a helyzet. Ezért a munkaerő-kérdés meg a hiányzó 500 ezer embernek az előteremtése egy bonyolult, összehangolt folyamat és politika eredménye kell legyen. Itt számítanék a kamarára, és szeretném elkerülni a nyugat-európai csapdát.

Fontosnak tartom, és ebben Önök biztosak lehetnek, hogy az adószintet alacsonyan fogjuk tartani. A 2010-es kormányalakításkor Csányi Sándortól kaptam a leghasználhatóbb, egyik leghasználhatóbb gondolatot, aki azt mondta, hogy nem új adókat kell kivetni, hanem a már kivetetteket kell beszedni. Csak részben ért célt ez a tanács, mert a bankadót csak kivetettük, de azért összességében ez az irány mégiscsak igaz. Tehát szerintem ez egy nagyon fontos tanulsága a baloldali kormányzatoknak, amelyek ahelyett, hogy az adóbeszedés hatékonyságára fordítanának energiákat, beérik a felibe-harmadába beszedett adóval, és újabb adókat vetnek ki. Ez mindig a teljesítményt nyújtó rétegek számára a legnagyobb teher, hiszen mindig tőlük lehet elvenni, ahol a teljesítmény van, onnan lehet elvenni új adókkal a forrásokat. Ezért igaz az a Csányi-féle tétel, ha szabad így fogalmaznom, hogy nem új adókat kell kivetni, hanem a régi, már kivetett adókat be kell szedni, és a pénzügyminiszter úr elég meggyőzően mutatta talán itt, a diában, hogy hogyan lehet ezzel haladni. A globális minimumadó ügye, ahol a kormány hosszú-hosszú verekedés után végül is a fekete lovagnál valamivel jobb döntetlent tudott elérni, ha értik, mire gondolok. Mert végül is van egy papírunk arról, az Európai Uniótól aláírt, lepecsételt papírunk van arról, hogy amikor Magyarország megállapítja a globális minimumadó bevezetéséből fakadó kulcsokat, akkor a helyi iparűzési adót be lehet számítani. Ez a nagy magyar cégeket szinte kivétel nélkül meg is védi. Tehát az ő számukra a globális minimumadó bevezetése nem jelent többletadóterhet. Úgy látom most, Mihály számításai persze itt az igazán fontosak, hogy annak a többletterhe mind a külföldiek nyakán lesz, és nem a magyarokén. És csak akkor léptünk vissza a globális minimumadót vétózó álláspontunktól, amikor az Európai Unió egyébként ezt a garanciát a számunkra megadta. Tehát ezért itt ez változást, lényegi változást Önök számára nem hoz majd.

Valaki beszélt arról, talán a pénzügyminiszter úr, hogy a fölsőoktatás köré szervezett külföldi beruházások szervesítik ezeket a beruházásokat, egyfajta magyar ökoszisztémába húzzák be a külföldi beruházókat, hiszen az egyetemekkel együttműködve építik ki a humán infrastruktúrát. Ez szerintem igaz, és ez jó tendencia. Ezért nagyon fontos, hogy a felsőoktatást továbbra is a legfontosabb ügyek között tartsuk nyilván, a legfontosabb gazdasági ügyek között tartsuk nyilván. Tehát nem oktatási kérdésről beszélünk, hanem a gazdaság színvonalának a kérdéséről beszélünk, és az egyetemek összekötése a tényleges gazdasági működéssel továbbra is kulcskérdés, mindegy, hogy az Európai Unió hogyan piszkoskodik, ahogy ez most történik az Erasmusszal meg a Horizonttal, meg nem tudom, mivel. Mert igaz, hogy most – nehogy félreértsük a helyzetet – elveszik a versenyelőnyt a magyar egyetemektől, nem a kormánytól, a magyar egyetemektől veszik el azt a versenyelőnyt, hogy az átszervezett, alapítványi módon működtetett egyetemek közvetlenül be vannak kötve az államtitkárokon és a minisztereken keresztül a kormányzati döntéshozatalba, ez nem a kormánynak fontos vagy azoknak a személyeknek, akik ott ülnek, hanem az egyetemeknek. Ilyen közvetlen bekötés a legnagyobb versenyelőny, amivel a nyugatiakhoz képest rendelkeztünk. Ezért is vágták el itt, hogy ezt a versenyelőnyt elvegyék tőlünk. Tehát itt a döntésnek a motívuma nem egy, a magyar kormánnyal szembeni döntés, hanem a magyar gazdaság versenyképességével, a magyar egyetemek versenyképességével szembeni döntés, amibe nem szabad beletörődni. Most lehet, hogy ott a kuratóriumokat meg kell változtatni, sőt talán már meg is változtattuk őket, de azt az előnyt, hogy be vannak kötve, közvetlen kommunikáció van, és a gazdaságfejlesztés szerves részét alkotják a magyar egyetemek, azt nem szabad föladni. Ennek egy más mechanizmussal, de meg kell tartani a versenyelőnyt eredményező minőségét. Ezért, ha nem tudnánk megállapodni az unióval, bár én azt hiszem, hogy inkább meg fogunk tudni, Erasmus program akkor is lesz, legfeljebb magyar költségvetésből fogjuk finanszírozni, és a magyar egyetemek meg fogják kapni azokat a kutatási pénzeket, amiket ha az unió nem adja oda, azt meg fogják kapni, sőt afölött fognak kapni a magyar költségvetésből, hogy a saját nemzetközi kutatási kapcsolatrendszerüket ki tudják építeni. Nem fogjuk engedni, hogy a magyar egyetemek és azok bekötődése a magyar gazdaságba – bármilyen csekély mértékben is, de – csorbát szenvedjen. Ezek lettek volna a megjegyzéseim.

Ezek után elmondanám egy részét azoknak a gondolatoknak, amikkel készültem. Tehát a legfontosabb talán az a kérdés, hogy tudjuk-e finanszírozni azt a gazdaságstratégiát, amit Nagy Márton miniszter úr fölvázolt. Két nehézségünk van. Az egyik, hogy az energia ára megnőtt. És nekünk egy olyan iparpolitikánk van, és én nem is látok más reális, életképes alternatívát, amely iparpolitika a befektetésekre, beruházásra és az iparra súlyoz. Nem kizárólag ipariak ezek, de odasúlyoz. Ezek pedig energiaintenzívek. Én nem látok olyan gazdasági stratégiát, legfeljebb papíron, ilyen pulóveres közgazdászoktól, ilyen alternatív gondolkodóktól, akik azt állítják, hogy úgy is lehet gazdaságot működtetni, hogy egyébként nem az ipart fejlesztjük, hanem valami mást. Most lehet, hogy általában lehet úgy is gazdaságot építeni, hogy valami mást fejlesztünk, na de a gazdaság az adottságokból indul ki, és nekünk ipari képességeink vannak. Kiemelkedő képességű szakmunkásaink vannak. A világ legmodernebb gyárait a hátukon működtetik, kiválóan. Kiváló mérnökeink vannak, kevesebben, mint kellene, de vannak. Kiváló informatikusaink vannak. Nemzetközileg egyre inkább respektet élvező vállalatvezetőink vannak. Mi ehhez értünk. Most lehet kitalálni e helyett valami másfajta magyar gazdaságot, de a magyar gazdaság, illetve minden gazdaság kulturálisan emberi képességekből áll. Azt tudjuk csinálni, amihez értünk. És mi ehhez értünk. Az ipari fókuszú, beruházás-központú, iparhoz kapcsolódó gazdasági rendszer működtetéséhez értünk. És Önök is ehhez értenek. Persze biztosan, miután nagyon komplex a magyar gazdaság, az iparon kívül is jó képességekkel rendelkezünk, de a súlypontja itt marad. Tehát a manufakturális, ahogyan ők mondják, tehát a manufaktúra, az ipar, a termelés kulcsa és súlypontja marad a magyar gazdaságnak. Ebből pedig az is következik, hogy miután energia kell hozzá, és látták itt a terrawatt számokat, ahogy a 43-ról megyünk 68-ra, elő kell állítani. Ezért a következő évnek, két évnek Lantos Csaba által vezérelt legfontosabb politikája az lett, hogy ezeket az energiakapacitásokat létre kell hozni. Energiát két helyről tudsz szerezni. Importálsz, rendkívül bizonytalan, persze össze kell kötni magunkat a nemzetközi hálózatokkal, hogy tudjunk importálni, és termelni kell. Magyarországon nem tudunk máshonnan termelni, mert persze csináljuk az alternatívokat, a napot, talán most majd valami szél is lesz, meg persze van valamennyi geotermia, amit talán eljuttatunk arra a szintre, hogy az nemzetgazdaságilag is értelmezhető mennyiségű energiát adjon le, itt még nem tartunk, marad a gáz. Gázerőműveket fogunk építeni azért, hogy kiszolgáljuk a nagy ipari központokat. Erről a döntések meg is születtek már. Az unió ezeket nem tiltja, mert a kialakult helyzetben a gáz nem minősül ellenségnek. Korábban ellenség volt, most már nem ellenség. Korábban a barát volt a zöld, félellenség volt a nukleáris és teljes ellenség a gáz. Most úgy van ez fölrajzolva a táblára, hogy barát a zöld, a nukleáris félbarát és nem ellenség a gáz – átmenetileg. Ez nyolc-tíz évet is jelenthet. Tehát a következő időszakban nekünk azt a képességünket kell kihasználni, hogy aránylag gyorsan tudunk építeni gázerőműveket. Hogy az állam építi-e majd, vagy magántőke bevonásával történik, ezt majd Lantos miniszter úr el fogja dönteni, de itt meg kell építenünk két-három nagyteljesítményű erőművet azért, hogy el tudjuk látni az ország keleti felében most zajló ipari fejlesztéseket energiával. És ha az unió erre ad pénzt, mint ahogy’ egyébként kéne, hogy adjon, akkor az unió pénzét fogjuk erre fölhasználni, ha nem ad, akkor másfajta pénzeket fogunk fölhasználni, mert erre a célra a világon mindenhonnan szívesen jönnek befektetők. Ott inkább majd az a kérdés lesz, hogy hogyan tudunk a magyaroknak is lehetőséget adni, hogyha külföldről érkező forrásokból kell megvalósítani. Az egyik legnagyobb eseménye a következő másfél-két évnek az lesz, hogy létrehozzuk azokat az energiatermelő kapacitásokat, amelyek megalapozzák azt az iparpolitikát, aminek a számait Önök itt látták. De ezt finanszírozni kell, az első problémánk.

A második problémánk pedig a megnövekedő államadósság kamatterhe, azt kell finanszíroznunk. Ilyen számokat most nem mutattunk, mert nem akartuk az Önök kedvét elrontani, de 2010 után azért sikerült nagyon sok új forrást tenni a magyar gazdaságba, mert a korábban még baloldali kormányok által fölvett magas kamatozású hiteleket egy sikeres gazdaságpolitika ígérete miatt ki tudtunk váltani a nemzetközi piacon is alacsonyabb kamatozású papírokkal. Az abból fakadó megtakarítást pedig be tudtuk tenni a gazdaságba. Ez Matolcsy Györgynek volt a stratégiája, és hibátlanul meg is csinálta, és bevált. Köszönettel is tartozunk neki érte. Tehát ott finanszírozási forrásokhoz jutottunk egy kamatteher-könnyebbedés miatt. Most az ellenkező pályán vagyunk, mert a magas európai infláció miatt mindenhol magasak a kamatok. Ezért a korábbi olcsó kamatokat, olcsó kamatú hiteleket most magasabb kamatú hitelekkel kell megújítanunk nemcsak a nemzetközi pénzpiacon, hanem a lakosság esetében is. Amíg korábban egy lakossági állampapírra adtunk 4-5-6 százalékot, most kell adni 10-12-13-at is. Ez finanszírozási problémákat okoz, hiszen ezeket újra ki kell váltani, és akkor a magasabb kamatokat kell fizetnünk a következőre. Ez nagyon nagy kihívás a magyar pénzügypolitika számára. Remélem, hogy az urak képesek lesznek arra, hogy megoldást találjanak erre. Közvetlen veszély egyelőre nincsen ebből a problémából, tekintettel arra, hogy a lejáratok, a nagyobb stockok, amik lejárnak, korábban fölvett hitelek, amelyek lejárnak, kis arányban vannak jelen a 2023-as és a 2024-es évben. Később – bölcsen – a pénzügyminiszter úrnak köszönhetően olyan hiteleket vettünk föl, amelyek inkább később jelentenek jelentősebb törlesztési terhet, amikor reményeink szerint már a kamatok normalizálódnak, és ismét olcsó kamatokkal tudunk itt hitelhez jutni. Tehát azt hiszem, hogy jó esélyünk van arra, hogy a pénzügyminiszter úr sikeresen ütemezze a hitelfelvételt a nemzetközi pénzpiacról és a lakossági piacról.

Amiről végül is szeretnék most itt utoljára beszélni, az a gazdaságpolitikai viták kérdése. Nem tudom, szokták-e saját magukat Önök kívülről figyelni? Ez egy hasznos időtöltés szerintem. Ha ezt megtették esetleg, akkor az elmúlt öt-hét évben azt tapasztalhatták, hogy Önök igazi gazdaságpolitikai vitákban alig vesznek részt, mert nagy gazdaságpolitikai dilemmák sem voltak. Voltak 2010-ben, 2011-ben, 2012-ben, amikor átalakítottuk a magyar gazdaság szerkezetét, lényegében egy új magyar gazdaságot hoztunk létre, na, a körül voltak viták, de az elkezdett működni, és kiderült, hogy az rendben van. Alacsony adók, sok beruházás, sok fejlesztés, nem új adók, hanem a régiek beszedése, és lényegében hat-hét-nyolc éve a magyar gazdaság, a gazdaságpolitika irányairól szóló viták nélkül fejlődött. Voltak viták részletkérdésekben: mit kell finanszírozni, a kamatok, ami mindig van, de igazi, nagy gazdaságpolitikai vita, ami a gazdaságpolitika irányáról szólt volna, ilyen nem volt. Következésképpen Önök sem emlékezhetnek olyasmire, hogy ilyesmiben vettek volna részt. Ami mégiscsak egy érdekes dolog, és jól mutatja, hogy a magyar gazdaságpolitika milyen stabil volt. Most egy új helyzetben találjuk magunkat. Ettől nem kell megijedni, ezért hoztam ezt ide. Most van gazdaságpolitikai vita, például a jegybank és a kormány között is, de ez nem abnormális. Ez csak ahhoz képest váratlan dolog, hogy az elmúlt hét-nyolc évben nem volt. De amikor a gazdaságnak bizonyos elemei hirtelen megváltoznak, és az elmúlt négy év ilyen volt, 2020-ban kezdődött a COVID, 2020, 2021, 2022, 2023, negyedik éve vagyunk nem normális gazdasági környezetben, ilyenkor mindig előjönnek a viták. De ettől nem megijedni kell, hanem ezt intellektuálisan jól kell földolgozni, keretek között kell tartani, és a politikai, gazdaságpolitikai döntésekben pedig meg kell egyezni. Tehát ezért nem kell – most szokatlan nekünk, de – nem kell fölcsattannunk azon, hogy, mondjuk, a jegybankelnök úr, aki egyébként is egy színes egyéniség, nem lehet mondani, hogy unalmas előadó lenne, fölajzza a hallgatóságot, és mond mindenféléket. Hát persze! Ugyanis nyilvánvaló, hogy ezt a helyzetet a jegybank más módon kívánja kezelni, mint a kormány. Erről mi nyíltan beszélünk magunk között, és előbb-utóbb majd dűlőre is kell jutni, hogy ne oltsák ki egymást a monetáris meg a fiskális eszközök. De ma valóban az a helyzet, hogy a jegybanknak az az elképzelése van, amit én nem neveznék sokkterápiának, de a történelmi előzmények okán akár így is nevezhetném, hogy az inflációt úgy kell kezelni, hogy a gazdaságban lévő pénzmennyiséget jelentősen szűkíteni kell. Logikus gondolat! Ha igaz az az állítás, hogy minden infláció monetáris természetű, akkor ez egy logikus gondolat. De ha az a helyzet, hogy ez az infláció alapvetően mégiscsak a nemzetközi energiaárak megnövekedése és az arra adott szankciós politika következménye, legalább fele részben, akkor nem biztos, hogy ilyen mennyiségben és ilyen ütemben kell szűkíteni a gazdaság rendelkezésére álló pénzmennyiséget. Ezt meg kell beszélnünk, erről beszélünk egymással, azt nem állítom, hogy dűlőre is jutottunk volna, de zajlik ez az összehangolása a monetáris és a fiskális politikának. És a végén ez be is fog következni, mert ha nem következik be, és szétfelé futnak a lovak, akkor előbb-utóbb a kocsi az árokban köt ki. Tehát az nem egy lehetőség, hanem kötelezettség, hogy itt a gazdaságpolitika összehangolása megtörténjen. Ráadásul ez még, azt hiszem, hogy leginkább az én kötelezettségem, hogy ezt valahogyan tető alá tudjam hozni, de szerintem ez meg fog történni. Azért fog szerintem megtörténni könnyebben, mint azt bárki gondolná, mert hogyha az inflációval szembeni kormányzati politika sikeres lesz, és ennek az első jeleit már a februári számokban én látom, remélem, hogy nem csapom be saját magamat, és egy hosszabb távú tendencia első jeleit látom, és a következő hónapokban csökkenni fog az infláció, mert ahogy a kormányzati intézkedések meghozzák az eredményüket, akkor nyilvánvalóan könnyebb lesz összehangolni egy csökkenő infláció mellett az infláció kezelésére kigondolt jegybanki eszközöket a kormányzati eszközökkel. Ha stagnálna vagy növekedne az infláció, akkor nagyon nehéz lenne összehangolni a különböző elképzeléseket. De csökkenő infláció mellett ez lehetséges. Szeretném megnyugtatni Önöket, hogy ez az összehangoltsága a magyar gazdaságpolitikának, ami az eddigi sikereknek szerintem fontos eleme volt, megmarad a következő időszakban is. Azt pedig el kell fogadnunk, hogy egy gazdaságpolitikáról szóló viták olyan pódiumot jelentenek, ahol az egyébként intellektuálisan erős, színes egyéniségek föllépési lehetőséget látnak. Ez alól – látják – én sem vagyok kivétel, ez mindannyiunkra jellemző, hiszen emberből vagyunk, és a politika világában mozgunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Még beszélnem kell a politikai vitát kiváltó járműipar kérdéséről, amit csak ilyen akkumulátor ügynek neveznek, de nem erről van szó, hanem egy stratégiai kérdésről. Természetesen szó van egy élhetőségi zöld ügyről is. Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy élhető környezetben élhesse az életét, és mindenkinek joga van ahhoz, sőt elvárhatja, sőt kikényszerítheti a kormánytól, illetve a kormányból, hogy a lehető legszigorúbb környezetvédelmi szabályok mellett valósuljon meg minden beruházás Magyarországon. Nemcsak a járműipar, nemcsak az akkumulátor, hanem mindegyik. Ez egy legitim elvárás, és én világossá tettem azt már a parlamentben is, hogy Magyarország továbbra is a legszigorúbb biztonsági előírásokat alkalmazza minden ipari beruházás esetén, szigorúbbakat, mint a hasonló német gyárakban egyébként ez fönnáll. Tehát ha összevetnek Önök, mondjuk, egy járműipari német beruházást egy magyarral, akkor az ezekkel a beruházásokkal szembeni környezeti előírások Magyarországon szigorúbbak, mint Németországban. Ez ugyan versenyképesség szempontjából hátrányt jelent, de a biztonság szempontjából meg előnyt, és ezért szerintem ezt a hátrányt érdemes a biztonságért cserébe megfizetni. Tehát csak a legszigorúbb előírások mellett lehet ipari létesítményeket létrehozni Magyarországon. Amiről itt most azonban beszélni akarok, nem ez, mert ez egy egyszerű ügy, egyszerű hatósági szabályérvényesítés, hanem egy gazdaságstratégiai kérdésről beszélek: hogyan gondolkodjunk a járműiparról? Láthatták a számokból, hogy Magyarországon körülbelül 300 ezer család kenyerét keresik meg a családfönntartók járműiparhoz köthető üzemekben, gyárakban. 300 ezer emberről beszélünk, 300 ezer családról! És ezen a területen egy technológiaváltás történik. Az Európai Unió hozott egy döntést, ami azt mondja, hogy 2035 után nem lehet gyártani hagyományos meghajtású gépjárművet, tehát benzines, fosszilis meghajtású gépjárművet. Most persze lehet azt mondani, és ezt ne zárjuk ki, csak írjuk föl ide, a margóra, hogy majd a sok gazdasági nyomás, ami alatt az európai gazdaság van, illetve szenved, az lehet, hogy majd ezt a szabályt meg fogja változtatni, és a határidőt kitolja, vagy akár elfelejtik az egész szabályt. Ez is lehetséges. Visszatérünk oda, ahol voltunk: az elektromobilitás előtti technológiai korszakba. Ez bekövetkezhet, de ezzel nekünk nincs sok dolgunk, mert ezek a gyárak itt vannak, amik ezt tudják. Nekünk kihívást az jelent, hogyha bekövetkezik az a váltás, hogy 2035 után már csak elektromos meghajtású autókat lehet gyártani Európában. És ha nem tudjuk mi előállítani az elektromos meghajtáshoz szükséges döntő járműelemeket Magyarországon, ezeket itt gyártsák le, és itt szereljék össze, akkor máshol fogják legyártani őket, és a hagyományos autógyáraink szépen lassan bezárnak. És akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy hogy’ néz ki Győr az Audi gyár nélkül, vagy Kecskemét a Mercedes nélkül. Vagy amit elgondoltunk Debrecenből a BMW-vel, hogy’ néz ki BMW nélkül, vagy Szentgotthárd az Opel nélkül. És aki ezt az álláspontot képviseli, az nem tudja, mit beszél, mert még sose képzelte el Magyarországot ezek nélkül a gyárak nélkül. Hogy’ fog az kinézni? Miből fognak ott megélni? Hogyan lesz azoknak a városoknak jövedelme? Ezek kiugró színvonalú városok! Hogy’ fogják azt fönntartani? Tehát nekünk mindenképpen meg kell tartani a magyar járműipart Magyarországon akkor is, ha közben átáll fosszilisről elektromobilisra. Mindenképpen meg kell tartani! És az ahhoz szükséges gyártási technológiákat és új gépjárműalkatrész-gyártási sorokat Magyarországon kell létrehozni az akkumulátortól a hajtásláncokig, mindent, azért, hogy ezek a gyárak itt maradjanak, és itt fejlődjenek. Ezek a döntések meg is vannak. Jelen pillanatban a magyar gazdaságtörténet négy legnagyobb beruházása zajlik egyszerre. A magyarok történetének, teljes gazdaságtörténetének valaha volt négy legnagyobb beruházása ma egyszerre zajlik Magyarországon! Most persze az infláció miatt mi a bajokról beszélünk, de ez egy fantasztikus dolog. Ez nem a vas és acél országa Rákosi álmaiban, ez nem az a történet. Ezek valódi nyugati gyárak, amelyek itt jönnek létre Magyarországon. Kettő ráadásul az ország keleti felében. Bocsánat, három a Dunától keletre: az egyik Gödön, azt nem tudom, hova számoljuk, az már szinte Budapest, de a másik kettő igazán a keleti országrészben történik. Ezek fantasztikus, történelmi léptékű iparfejlesztési eredmények, amelyek néhány éven belül, pontosan úgy, ahogy Győr meg Kecskemét esetében meg Fehérvár esetében, meg fogják hozni az eredményüket Magyarország keleti nagyvárosaiban.

Végezetül szeretnék még néhány szót szólni arról, ilyen termelési beszámolószerűen, hogy milyen termelési rekordokat értünk el az elmúlt évben. A bajokról, meg hogyan lesz finanszírozva, meg milyen nehézségek vannak, erről már mind beszéltünk eleget, de magyarok vagyunk, és általában a jó dolgokról meg nem beszélünk. De most szerintem szánjunk erre is egy-két percet. Szeretném azt Önöknek elmondani, hogy a tavalyi évben, 2022-ben a magyar autóipar először ütötte át a 10 ezer milliárd forintos plafont termelési értékben. 12 ezer milliárd forintos termelési értékünk van az autóiparban! Sose volt ennyi! Az elektronikai szektor először került 10 ezer milliárd forint fölé. Sose volt ilyen! Az élelmiszeripar a tavalyi évben jutott először – pedig nem volt könnyű év – a 6.000 milliárd forintnál magasabb termelési érték fölé. A fémipar először érte el a 4.000 milliárdos értéket. A gyógyszeripar pedig az 1.000 milliárd forintos csúcsot állította be. Tehát olyan termelési kapacitásnövekedések vannak Magyarországon, amelyek azt mutatják, hogy persze van infláció, finanszírozás, sok minden van, de a fundamentumok, mert a fundamentum mégiscsak a gyárban van, ahol dolgozunk, ahol az érték, a fundamentumok erősek. Van magyar vállalkozói kedv, a meghirdetett Baross-féle program 700 milliárd forintját Önök három nap alatt kiszippantották – ha jól látom – a programból. Úgy vitték, mint a cukrot. Ez azt jelenti, hogy van szufla a magyar gazdaságban. Tegnap a kormánynak döntést kellett hozni, hogy 30 milliárd forinttal megemeljük az Eximbanknak a tőkéjét. Az Eximbank tőkéjét tegnap megemeltük 30 milliárd forinttal, hogy ebből Nagy Márton miniszter úr újabb körülbelül 300 milliárd forintot tudjon betolni a gazdaságfejlesztési célok érdekében a gazdaságba. Ezek szerintem nagyszerű teljesítmények.

Most a beruházási rekordokról már beszélt Nagy Márton miniszter úr. Egy olyan aspektusból szeretnék beszélni ezekről a beruházásokról, amiről Önök talán ritkábban szoktak hallani. Az első és legfontosabb dolog, hogy a legkisebb támogatási intenzitással szerezzük meg a beruházásokat. Ugye, az csak a gazdaságot soha nem látott baloldaliak fejében van úgy, hogy a tőke az utcán hever, és alig várja, hogy valahova letegye magát. A valóság nem ez. A valóság az, hogy a tőke oszt, szoroz, számol, például megtérülési mutatókat, körülményeket, és versenyezteti az országokat és a telephelyeket, hogy hova menjen. Tehát egy beruházásért – azt nem utánuk dobálják – versenyezni kell. A helyzet nehezebb lesz a következő évben, mint eddig volt, mert visszaszállnak a versenybe a nyugatiak. Eddig az európai uniós szabályok tiltották, az európai uniós szabályok úgy néztek ki, hogy a kevésbé fejlett országoknak megengedték, hogy a beruházások megszerzése érdekében költségvetési támogatást adjanak a beruházóknak, akik idejönnek, valamilyen támogatást adjanak különböző jogcímeken. Ebből a legfejlettebbek ki voltak zárva vagy csak kisebb értékben vehettek részt. Miután most baj van Nyugaton, ezt megváltoztatják. Visszaengedik a franciákat, visszaengedik a németeket, az osztrákokat, hogy állami eszközökkel ők is beszálljanak a beruházásokért folyó versenybe. Tehát nagyon meg kell becsülni azokat a beruházásokat, amiket sikerül idehozni. És nekünk úgy sikerült az elmúlt években idehozni, hogy a támogatásintenzitás nálunk volt a legalacsonyabb. Tehát miközben a versenytársaink elől mi szereztük meg a legtöbb beruházást, ezt hozzájuk képest alacsonyabb támogatási intenzitással tettük meg: 18 százalékossal. Ez azt jelenti, hogy 1 forint beruházási támogatással 22 forint többlet árbevételt értünk el, és 5 forint többlet, hozzáadott értéket, és 1 forint támogatás 2,5, tehát két és fél forint adóbevételt generált. Tehát nemcsak arról van szó, hogy sok beruházásunk van, hanem olyan kondíciók mellett hoztuk ide a beruházásokat, amiért Szijjártó Péter úrnak – akinek az előbb a nevét a gazdasági miniszterek közül kifelejtettem – elismeréssel tartozunk, mert valójában ezt a támogatásintenzitást az a rendszer éri el, amelyet ő épített föl, és amit működtet.

És most, ismét a sajtó kizárásával azt a megjegyzését is szeretném elmondani, hogy a támogatásintenzitás tekintetében különbség van a magyarok és a külföldiek között. Az Európai Unión belül vagyunk, és mégis a támogatás intenzitása a magyar cégek esetében másfélszerese a külföldieknek. A külföldiek támogatásintenzitása 17 százalék, a magyaroké 24,4 százalék, és ez így van jól szerintem. De ez nem evidens, hogy így legyen, és szerintem ezt is meg kell becsülnünk.

És akkor még szeretnék egy megjegyzést tenni a nemzetközi rangsorban elfoglalt helyünkről. A világ országainak rangsorában lakosságszám tekintetében a 94. helyén állunk, az export-világranglistán a 34. helyen vagyunk. A tavalyi 142 milliárd eurós kivitelünk 19 százalékkal magasabb, mint az egy évvel korábbi volt. Tehát egy nagyon nehéz évben, 2022-ben az 

az exportunk 19 százalékkal nőtt. Ezzel mi vagyunk a világ 15. legnyitottabb gazdasága, ennek minden kockázatával és minden lehetőségével. De szeretném itt is elmondani, bár Önök számára ez nyilván evidencia, ha Magyarország nem lenne egy nyitott gazdaság, ha nem illeszkedne be az exporton és az importon keresztül a világgazdaságba, akkor az az életszínvonal, ami Magyarországon ma van, megközelíthetetlen lenne. Tehát 10 millió emberre építő, belső piacra építő gazdaság nem tud olyan életszínvonalat előállítani, mint amilyenben ma a magyarok élnek. Persze ha lenne olaj, gáz meg egyéb dolgok a földben, akkor persze ez lehetséges lenne. Vannak országok, amelyeknek ilyen van, és ezért az életszínvonal is magas, de nekünk nincs. Tehát ha mi ezt az életszínvonalat, ahol most vagyunk, meg akarjuk tartani, vagy növelni akarjuk, mindenképpen nyitottnak kell lennünk, és be kell illeszkednünk abba a nemzetközi gazdasági helyzetbe, ahol a többieket nem sújtja negyven év kommunizmus, bennünket meg igen. De mégis: ilyen hátránnyal is be kell illeszkednünk ebbe a rendszerbe, mert nem tudunk magas életszínvonalat csak így, a nyitottságon és az exportteljesítményen keresztül biztosítani a magyar embereknek.

Összefoglalóan amit tudok mondani, illetve vállalni Önök előtt, illetve Önöknek. A háborúból ki fogunk maradni. Nagy nyomás lesz, préselni fognak bennünket, de elég erősek vagyunk, miután nem koalíciós kormányunk van, elég erősek vagyunk, hogy kimaradjunk a háborúból. A szankciókat ott, ahol sérti Magyarország érdekeit, továbbra is sikeresen meg fogjuk vétózni. Az orosz energiaellátást fönn fogjuk tartani. A rezsicsökkentett árakat képesek leszünk finanszírozni. A 4,7 milliónyi munkahelyet képesek leszünk megvédeni, sőt növelni fogjuk. A kis- és középvállalkozásokat tudjuk támogatni speciális programokkal akkor is, hogyha a jegybanki alapkamat magasan marad. A beruházások ösztönzését, mint látták, el fogjuk végezni, az ahhoz szükséges energiakapacitásokat ki fogjuk építeni, és az exportorientált növekedést, mint stratégiát fenn fogjuk tartani, és közben le fogjuk törni az inflációt.

Szeretném megköszönni Önöknek, hogy a 2020-as, 2021-es, 2022-es és 2023-as, nagyon nehéz években, amiket elszenvedtünk együtt, a magyar gazdaság szereplőire mindig lehetett számítani. A kamarának is külön köszönöm, az elnök úrnak személyesen is köszönöm, hogy ezekben a nehéz években sikerült a gazdaságpolitikát Önökkel együtt és közösen alakítani. Az Önök teljesítménye nélkül, a kormány teljesítményétől teljesen függetlenül lehetetlen lett volna átmanőverezni, átkormányozni Magyarország hajóját az elmúlt három-négy év viharos tengerén. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy Önök elvégezték azt, amit elvégeztek, és fönn tudtuk tartani az együttműködést Önökkel. Ezért a jövőt illetően is csak azzal tudom zárni a mondandómat, ahogy Bánk bánban mondják: nem kell félnetek, jó lesz.

Köszönöm szépen a meghívást!

 

(Miniszterelnöki Kabinetiroda)